Huszonhét évvel ezelőtt jártam először Pannonhalmán. Ott és akkor született ez az írás Nagy Vencelről, akinek élete munkásága ma is példa lehet mindannyiunk számára.
A ’45 utáni generáció tagjainak többsége keveset tud a szerzetesrendekről, s talán még kevesebbet azokról az emberekről, akik a közjó érdekében egy egész életen át szolgáltak a Szent Benedek-rend keretén belül. Ha ma valaki az ezeréves jubileumára készülődő Pannonhalmi Apátság tövében betér egy pohár italra a falu közepén álló borozóba, könnyen megerősítheti e sorok írójának véleményét.
Nem tudom ismeri-e az életútját a mellettem álldogáló atyafi Nagy Vencel atyának, aki valószínűleg egy fillért sem adna a csodálatos történelmi örökséget jelentő apátság felújítására, s talán mint ötvenes évekbeli elődei, legszívesebben vád alá fogná a rend tagjait. Neki — akivel a sors egy rövid időre összehozott — s mindazok figyelmébe ajánlom egy tiszta lelkű öregembernek, a 95. évében járó „gazdának”, Vencel atya sorsának tanulságait.
– Már várja Önt — igazít útba az apátság portása, midőn az épület liftjéhez kalauzol, s látom, gyorsan felfedezi kíváncsiságomat: milyen is lehet a főtisztelendő. A várakozásra nincs sok idő, mert már elébem is toppan egy fekete reverendát viselő, ősz hajú, szálfaegyenes tartású férfi, hogy szobájába vezessen.
-Több mint három évtizedet éltem ezek között a falak között — mutat körül, és hellyel kínál. –Tudja, nem volt nekem azelőtt ilyen nagy sajtóm, nem is tudom, miért váltam ennyire fontossá -évődik Vencel atya, hogy azután szinte átmenet nélkül kezdjen beszélni az elmúlt kilenc és fél évtized történéseiről
-Kilencen voltunk testvérek. Édesanyám ennek megfelelően nem kényeztetett bennünket, tiszteletadásra nevelt. Nem hanyagolhattuk el a vasárnapi istentiszteletet, s ilyentájt, nagyböjtkor, bizonyos böjtös fegyelmet. Azt hiszem, ennek a nevelésnek volt az eredménye, hogy valamennyien szín kitűnően végeztünk az iskolában.
-Gyakorlati érzékem hamar megmutatkozhatott, mert hétéves se voltam, amikor is környezetem „eldöntötte”: csak kasznár lehet belőlem — mondja kissé tűnődve Vencel atya, aki azonban sose követelte pályája ki igazítását, inkább hagyta, hogy „fölfedezzék” képességeit.
-Igen, azt hiszem, pápai tanárkodásom idején az igazgatóm vette először észre, hogy jól mozgok a gyakorlati élet terén. Ott a diákasztal-akció keretében sikerült 60 gyermek számára olcsó reggelit, ebédet és vacsorát biztosítani. Mindezt úgy értem el, hogy az erre a célra összegyűjtött 70 mázsa búzához hozzá sem nyúltam. Sőt, másfél év elteltével 20 sertést, 2 mázsa zsírt adtam át az iskolának. Szóval ez a diákasztal-dolog sokat segített abban, hogy a földrajz- és történelem-tanárkodás után az óvári akadémia hallgatója lehettem, és nagy örömömre biológiát, számvitelt és üzemtervezést tanulhattam – idézi fel a meghatározó esztendőket Vencel bácsi.
Hogy mit jelentett számára Óvár, az későbbi ténykedéséből világosan kiderült. Amikor a 60 000 kataszteri holdat birtokló szerzetesrend fizetésképtelenné válik, és a nagybirtok csődbe jut, a kormány Eszterházi Móricot nevezi ki zárgondnoknak, s meghívja a tárgyalásokra Nagy Vencelt is, hogy megtudakolja, mit kíván a későbbiekben számvevőként csinálni. A kérdezett gyakorlati válasza hamar megérkezik. Nagy Vencel mindenekelőtt pontos leltárt készít, és felír egy használható receptet. Ebben a receptben egyebek között az áll, hogy a vezető ne higgye, hogy mindenhez ért. Helyette inkább kérjen tanácsot, ha valamiben bizonytalan. Ne döntsön túl gyorsan, hanem ismerje meg a kérdést, ne csak önmagában, de következményeiben is. Ellenkező esetben gyakorta kell intézkedését visszavonni és magyarázkodnia.
A krónika szerint ez utóbbira az új számvevőnek aligha volt szüksége. Egy, a visszaéléseiről leginkább elhíresült erdőmérnökét hűtlen kezelés címén azonnali hatállyal elbocsátják. Igaz, 15 év alatt ő az egyetlen. A végeredmény: 1938-ban törlik a rend 12 és fél milliós adósságát.
Persze más volt a szemlélet 60 évvel ezelőtt, mint most. Mi ott a számvevőségben egy szív, egy lélekként munkálkodtunk „lent és fent”. Ez a gazdanotesz — nyújt felém egy kicsiny könyvecskét Nagy Vencel – amit máig megőriztem, egy hat elemit végzett, orosz fogságba esett ember „ötlete” volt, aki a fogságban tanulta meg a könyvélést, és győzött meg arról, hogy milyen fontosak a számok és az adatok a gazdálkodásban.
Tanítani jöttem, nem fecsegni – ezzel kezdtem az első órámat a pápai gimnáziumban, és ezt az elvet vallottam a gazdálkodás során is. Mindig ügyeltem arra, hogy ne tegyek kivételt, hogy az egésznek használjak. Így tettem akkor is, amikor az egyik birtokon valamennyi cselédlakást felújíttattam, bevezettettem a villanyt, és elintéztem, hogy a majornak telefonja legyen. Nem a protekciósok, de a közösség volt fontos a számomra. Azoké az embereké, akik látástól vakulásig dolgoztak. Igen, egyszerűnek maradni már csak azért is érdemes volt, mert ebből, úgymond, nem lehetett kikopni — summázza az elmondottakat Vencel atya, a beszélgetéstől immár kissé megfáradva.
Ahogy elnézem íróasztalánál a 95 éves főtisztelendőt, szinte hihetetlennek tűnik, hogy valaki, aki magvető volt, ilyen sok történelmi jégverést képes átvészelni. S mintha csak olvasna gondolataimban, hirtelen elvágja az események eddigi fonalát.
-Amikorra 1916-ban a cisztercitáknál leérettségiztem, már két bátyám az első világháború hősi halottja volt, s egy harmadikat az oroszok fogságba ejtettek. Ő 1920-ban öt évi raboskodás után hazatért, hogy 1956-ban törvényszéki tanácselnökként elhagyja lakását, s többé ne láthassuk őt. A legkisebb leány testvéremet, aki magas zenei képzettséggel rendelkezett és több nyelvet beszélt, a Múzeum körúton gázolta halálra egy orosz teherautótó Az is az életemhez tartozik, hogy 1953-ban a Mécs László-ügy miatt bevittek a Fő utcára. Pontosan emlékszem rá, háromnegyed 12-kor érkeztünk meg. Másnap reggel fél 5-ig faggattak. Amikor délelőtt a bírák elé kerültem, az egyik megkérdezte, hol jártam középiskolába, mire tanítottak. Én csak annyit feleltem, hogy engem arra neveltek, az ember annyit ér, amennyit a hazájának használni tud. Nem mondtak rá semmit, de azért elengedtek.
Arról is beszél, hogy akadtak másféle emberek is a nagy változások után, akik nem féltek attól, hogy szóba álljanak vele, hogy kifejezzék megbecsülésüket, s akik őszintén tanulni akarták tőle egy nagygazdaság irányításának fortélyait.
Kár, hogy ők voltak kevesen, s kár, hogy őket most kevesen emlegetik. De ezt már csak magamnak mondom, s hogy megtörjem a közben beállt csendet, a falon függő lovakat ábrázoló képek felől érdeklődöm.
-Ó, hát igen, a háború alatt Ölbő-pusztára menekítették a mezőhegyesi ménest, előbb a németek, azután az oroszok elől. Képzelheti, mennyire boldog voltam, amikor pünkösd hétfőjén megszökött a Vörös Hadseregtől a 160 lovunk. A hazatérőket aztán hamarosan újra elhajtották a katonák — néz az idő mély kútjába Nagy Vencel.
De hadd kínálom meg egy pohárka tokaji aszúval, így ebéd előtt — vált témát az atya, visszatérve a múltból a jelenbe, az emlékek világából a valóságba. S ahogy koccintunk, már-újra mosolyog.
– Csak azt ne kérdezze, mivel töltöm a napomat. Valószínűleg az a volt bencés diákom is emiatt „aggódott”, amikor megvette nekem ezt a tévékészüléket, amit azonban ahogy bekapcsolom, máris elzárom. A durvaság miatt, ami a képernyőn megjelenik, a rossz társadalmi levegő okán, ami az adásokból érződik. Azt hiszem, nagy baj, hogy nem a nevelendő gyermekeknek igyekszik a mi televíziónk a tudást átadni, és lelkiségében nem a magyarabb magyarságot sugározza. Nem, nem vagyok pesszimista. Bízom ennek a népnek a jövőjében. De mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy a megoldást nem szabad másoktól várni, mindenki a maga dolgában legyen százszázalékos ember. Dolgos munkást vár a porond olyat, aki amit tesz, az a világosság, és nem a sötétség emberének cselekvésére vall.
—Az életem? Isten ajándéka. Donum dei. Quid habes, quod non accepisti? Si autem accepisti, quid glória res, quasi non acceperis? (Mid van, amit nem úgy kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem úgy kaptad volna? — 1 Kor 4, 7.)
Valkó Béla
NAGY VENCEL
1897. október 13-án született Székesfehérváron. Iskoláit is az ezeréves városban végzi: a cisztercitáknál érettségizik 1916-ban. Ugyanebben az évben lép be a Szent Benedek-rendbe. 1921-től 1923-ig gimnáziumi tanár Pápán, ahol történelmet és földrajzot oktat. Innen Kőszegre kerül, és 1927-ig tanító a város bencés gimnáziumában.
1927 és 30 között az Akadémia hallgatója Magyaróvárott, majd két éven át a Tihanyi Apátság jószágkormányzója, illetve 1931-től főszámvevője a bencés birtokoknak.
Pannonhalma a harmincas években súlyos gazdasági helyzetbe került, és ennek megszüntetésében Nagy Vencel fontos szerepet vállalt. Az 1931 és 38 közötti időszakban sikerül elérnie a birtok pénzügyeinek és adósságainak rendezését. A második világháború alatt egyébként az ő közreműködésének is köszönhető, hogy Pannonhalma a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá kerül, s ilyenformán sok üldözöttnek, köztük zsidóknak is menedéket nyújt.
Aktív működése 1971-ben ér véget, amikor 74 évesen nyugállományba vonul, 500 forint kegydíjjal és három diplomával. 1980 után az arany mérnökök kara szerény nyugdíjat eszközöl ki számára.
1992.február 21. Heti Magyarország