Napra húsz éve jelent meg ez az írás az akkori Napi Magyarország című napilapban. Az ünnep előtt 2019. március 13-án ezzel a cikkel szeretnénk tisztelegni Kossuth Lajos emléke előtt, megidézve azokat a kevéssé ismert történéseket, amelyek a Szerkesztő Úr és egy kis Budakörnyéki település néhány esztendejét összekapcsolták.
Tinnye lélekszáma ez a Budai-hegység és a Pilis lábánál megbúvó apró falu, amely túlélte a török hódoltságot, a múlt század közepén rövid időre kiemelkedett a hozzá hasonló települések sorából. Politikusok, újságírók, közéleti férfiak találkoztak a tekintetes szerkesztő úr, Kossuth Lajos tinnyei kúriájában. Kossuth itt vett birtokot, hogy képviselőnek jelöltethesse magát a rendi országgyűlésbe.
Magázta a cselédeket, kalapot emelt előttük
A kiegyezés után meginduló kapitalizálódás fokozatosan eljelentéktelenítette a kis- és középbirtokosokból álló erős nemesi társadalmú községet, s bár még a második világháborút követően is országos állat- és kirakodóvásár tartási joga volt, a település megakadt a fejlődésben. Az erőszakos kollektivizálást követően megfosztották önálló közigazgatásától: a tanács Piliscsabáról irányított, az egyesített téesz központja Tök községben volt. A hetvenes években, a nagy falusorvasztás időszakában évente egy alkalommal, március 15-én Tinnve megint fontossá válhatott.
A Kommunista Ifjúsági Szövetség vezetői úgy vélték, hogy ebben a kicsiny faluban is nekik kell elmagyarázniuk, mi fán terem a mindennapok forradalmisága. Rendőri erőket felvonultatva, persze. A hatalom másnap természetesen elfeledkezett az esemény színhelyéről, és mindent megtett annak érdekében, hogy Tinnye végleg szerep nélküli faluvá váljon. Az illetékesek minden igyekezete ellenére a község megérte a rendszerváltozást, visszaállította önkormányzatát. Az 1994-es választások előtt a Mérleg utcában valakinek eszébe jutott, milyen jól venné ki magát, ha frontemberük – a későbbi belügyminiszter -koszorúzás előtt jól lehordaná a kormány sajtópolitikáját a tinnyei Kossuth Lajos Művelődési Házban. A madarasok azóta nemigen citálják Kossuthot errefelé, s valószínűleg azt is elfelejtették, hogy Tinnye nevű falu Magyarországon egyáltalán létezik. Az emlékezés dolga – mint a történelemben gyakorta – most is az itteni népé. Múltjuk megbecsülése másfél évszázadon át adott tartást a tinnyeieknek.
A hiedelem úgy tartja, hogy Kossuth a telke alatti alagúton át menekült a pandúrok elől a közeli dombokra. A történetből valószínűleg annyi igaz, hogy a titkos megbeszélések közül néhánynak ez a pince volt a színhelye.
Szőlőt, szederfát ültetett
Kossuth 1842-ben vásárolta meg a tinnyei házat és a hozzá tartozó 60 holdas birtokot, amelynek nagyobbik része az únyi határban feküdt – mondja Tóth Jánosné, akinek féltve őrzött kincse a Kossuth Lajos által egykori tinnyei jobbágyára, Csankó Jánosra hagyományozott gyertyatartó. Eszter asszony magán múzeumát sokan felkeresik külföldről is, és nemcsak a tárgyak miatt. Az évek során szenvedélyes Kossuth-kutatóvá vált tanárnőtől tudós emberek is sok érdekességet hallhatnak a magyar forradalom és szabadságharc vezérének Tinnyén töltött éveiről.
A kert közepén filagória állt. Kerek asztal volt benne, az asztal körül hét szék, a székeken mindig könyvek, az asztalon papír. Itt írta cikkeit a Pesti Hírlap számára. Nyáron ez volt Kossuth kedvenc tartózkodási helye, itt fogadta hírneves vendégeit. A nóta sorai, melyek szerint „Megírja ő a levelet, egy ragyogó csillag mellett”, Tinnyén keletkeztek a kerti lakban éjszaka is dolgozgató Kossuthról – állítja Tóth Jánosné. A gazdasággal főként Kossuth felesége és édesanyja foglalkozott, de ő maga is ültetett szőlőt, szederfát. Feljegyezték, hogy Kossuth magázta a cselédeket, kalapot emelt előttük, eljárt panaszos ügyeikben.
Példát mutatott kortársainak
A jobbágyfelszabadításról szóló tervezetét hagyomány szerint Vásárhelyi Sámuel tinnyei birtokosnak olvasta fel. Kossuth Pest és Esztergom vármegyékhez 1845-ben levelet írt, hogy birtoka után adózni kíván, tanúságot téve egyben arról, hogy a politikus, a publicista és a gazdálkodó egyképpen érez, gondolkodj és cselekszik. Íme az Esztergomi Állami Levéltárban őrzött folyamodvány néhány mondata:
„Azoknak sorába tartozom, kik rendíthetetlenül meg vannak győződve hogy a közös haza közterheinek minden rendű s osztályzatú honpolgárok általi arányos együtt viselése nélkül nemzetünk eldarabolt töredékeinek egybeforrasztása/hazánk boldogságának eszközlése lehetetlen. De arról is meg vagyok győződve, hogy mostani adórendszerünk, miszerint t.i. mi nemesek, kik hazánk legtöbb javait, az alkotmány jó voltát pedig csaknem egyedül élvezzük, a közterheket mégis nemcsak főképpen vagy egyedül nem viseljük, de sőt azoknak viselésében még csak a legkisebb részt sem veszünk, az igazsággal egyáltalában meg nem egyezik. Legforróbb óhajtásom volna tehát, hogy a közterhekben személyem és birtokom utáni részesülésre nemes társaimmal egyetemben törvény kötelezzen” – mutat példát kortársai számára ezúttal is a földbirtokos.
A magányt és a gyógyulást kereste Kossuth Lajos, amikor Tinnyére jött, mégis a reformmozgalom és az ellenzék központja lett a tinnyei ház. Különösen Wesselényivel tartotta a kapcsolatot, aki nemcsak levelet küldött ide, de lovakat is, amelyek az Ali, Alpán, Krespán, Tulipán nevekre hallgattak – mondja Tóth Jánosné, miközben egy egész szekrényt megtöltő, Kossuthtal foglalkozó könyveit böngésszük.
Orvosának javaslatára Kossuth naponta tett hosszabb sétát az erdős, jó levegőjű környéken, a börtön óta beteg tüdejének fokozatos erősítése céljából. A festői szépségű Garancs-tavat Vásárhelyi Pállal vizsgáltatta meg, s gyógyfürdőt akart létesíteni. Kossuth tinnyei tartózkodása idején szervezte a Védegyletet, az első ipari kiállítást, a fiume-vukovári vasút építését. Amikor vállalkozása, a Védegylet megbukott, kénytelen volt tinnyei birtokát eladni és elköltözni. Házát Sántha István vette meg, s az a Sántha Péter örökölte, akit 1848 nyarán választottak nemzetőr századossá, s aki októberben már a Zomboron szerveződő 31. honvéd zászlóaljnál szolgált, januárban pedig a felső-tiszai hadtestben harcolt, s csak 1849. szeptember 7-én tette le a fegyvert, a péterváradi várőrségnél.
Kossuth Lajos pályáján belül e kis pilisi falu örökre a hírlapírás jelképe marad. Innen járt be Landerer Lajoshoz a Pesti Hírlapot szerkeszteni, és ide vonult vissza, amikor leváltották szerkesztői posztjáról. Aki itt, e megsemmisült kis filagóriában írt és dolgozott, a magyar vezércikket, a modern magyar újságírást, az írói elkötelezettséget teremtette meg.
Kalapot emeltek
Szabad György írja Kossuth politikai pályája című könyvében: „… kis tinnyei gazdaságában, amit szerkesztői jövedelméből és kölcsönökből vett… a szállásán rendezett Lajos-napi vacsorára nemcsak a reformellenzék kitűnőségeit hívta meg, élükön Deák Ferenccel, elsőszülött fia keresztapjával, hanem többek között a nyomdavezetőt, a korrektort, sőt a négy szedőt is.”
Ezen a mostani március 15-én egyébként Szabad György, az első szabad választás utáni parlament elnöke beszél majd Tinnyén Kossuth politikai pályájáról. A tanár úr 1994-ben megjelent, Kossuth Lajos üzenetei című összeállítását lapozva megakad a szemem Kossuth 1849. április 14-i, a Függetlenségi nyilatkozatot előterjesztő beszédének sorain: „… rólunk nélkülünk senki ne intézkedjék, hanem szavunk legyen azon kapcsolatnak a kérdésében, mely köztünk és a civilisait Európa többi népei között feláll, s melyet a jognak, méltányosságnak és barátságos békének alapján a civilisátio előmozdításával összekötve fenntartani legforróbban óhajtunk.”
A már száműzetésben papírra vetett gondolatok időszerűségéhez sem fér kétség:
„A magyar nemzet nem vesződött belső reformjaiban a socialisták, communisták s azon mások theoriáival, kiket a hatalmasok anarchistáknak szeretnek nevezni… Legvéresebb harczaink közepette hazámban nagyobb volt a rend, nagyobb a személy- és vagyonbéli biztonság, mint minővel a »rend-csináló« Ausztria még e perczben is dicsekedhetik…”
Pest vármegye tisztikara 1867-ben – Szokoly Viktor kezdeményezésére -gyűjtést rendezett, a befolyt összegből 1883-ban, Kossuth születésnapján emelték a ma is látható emlékoszlopot.
A régiek még kalapot emeltek, amikor a tekintetes Kossuth Lajos szerkesztő úr háza előtt elmentek. A nép valóban rajongott érte. Emlékét ma is sokan ünneplik március idusán az itt született vagy ide költözött tinnyeiek közül. Ők tudják a legjobban, a múltjukat féltő, hagyományaikra büszke kis falu lakói, hogy miért. A körülmény, hogy az ország történelmének olyan kiválósága, mint Kossuth Lajos lakott elődeik szomszédságában, máig hat érzelmeikre.
Valkó Béla
Fotó: Tóth Eszter
Napi Magyarország 1999. március 13.