Gondolatok kegyelemről és megbocsátásról.
Amikor a kegyelemről gondolkozom, mindig eszembe jut Reményik Sándor Kegyelem című verse. Valóban ilyen a kegyelem? Se kivívni, se kiérdemelni nem lehet, csak úgy magától érkezik?
Ez egy izgalmas kérdés. Sok olyan téma van a teológiában, ami számomra nehezen megfogható, körülírható, de ezek közül talán a kegyelem fogalma a legnehezebb. Az utóbbi időben kezdem megérteni miről is van szó és csodálatos dolgok tárultak fel előttem. Ami biztos, hogy mivel Isten „műve”, ezért se kivívni, se kiérdemelni nem lehet. Két fajtáját különböztetjük meg: a megszentelő és a segítő kegyelem.
A megszentelő kegyelem állapota jelenti, hogy közöm van a Szenthez – az Istenhez –, aki bennem is él. A benne élés pedig azt, hogy tudatosan a saját „szentségem” felé fordulok. Ezt az állapotot úgy tudom elveszíteni, hogy elfordulok tőle, vagyis megszakítom a vele való kapcsolatomat. Igazából ez a bűn lényege. Megszakad a kapcsolat azzal, aki az éltető forrás számomra. Jézus szőlőtőről szóló példázata is valami ilyesmiről szól. Ha levágom magam a tőről, attól a tő még van, csak nekem nincs közöm hozzá. Emiatt nem tudok rendesen létezni, gyümölcsöt hozni.
Minden ember szent. Ez az alap „szentségünk” a teremtettségünkből fakad. Isten akarta, hogy legyek és vagyok. Azzal, hogy vagyok, hasonlítok Hozzá. Bár minden teremtmény a világon közös ebben az Istenhez való hasonlóságban, de mi emberek ennek tudatában is tudunk lenni. Az a bűn szörnyűsége, hogy azt gondolom magamtól képes vagyok létezni, ami persze nem igaz. Ezzel szemben keresztényként létezni azt is jelenti, hogy egyre inkább kibontakoztatom magamban ezt a „szent-séget” és hasonlóvá válok a Szenthez. Ezt hívja a keleti teológia teózisnak, vagyis átistenülésnek.
Ha a segítő kegyelem fogalmát szeretnénk meghatározni, akkor egy olyan történésre érdemes gondolni, amiről Reményik versében is olvashatunk. Amikor erőlködök, keresem a kiutat a sötétségből és azt tapasztalom, hogy nem tudok mit csinálni, hogy egyedül kevés vagyok, egyszer csak megnyílik az ég és egy csapásra tisztán látok és értek, van erőm és tudok létezni. Olyan megoldás, feloldás történik, amiről tudom, hogy nem magamnak köszönhető…
Akkor a kegyelmet nem is kell kérni? Csak úgy kapjuk?
A kegyelem szavunk egy kicsit terhelt, mert az az asszociáció kapcsolódik hozzá, hogy egy hibás, rossz cselekedet miatt valaki, aki nálam erősebb, nálam nagyobb, elengedi a büntetésem, vagyis kegyelmet kapok. Csakhogy itt nem erről van szó. Szerencsésebb lenne, ha egy más szót használnánk. Talán az „ajándék” jobban kifejezné azt, hogy itt arról van szó, hogy a nálamnál nagyobb látja az én küszködéseimet vagy csak egyszerűen szeretetből ad nekem valamit, hogy jobban tudjak létezni vagy csak megküzdeni egy akadállyal.
Sokszor használjuk azt a szófordulatot, hogy „ellenállni a kegyelemnek”. Én nem tudom, hogy hogyan lehet ellenállni a kegyelemnek, hiszen sokszor éppen a kegyelem az, ami elindít bennem dolgokat. Arra ösztönöz, hogy olyasmit tegyek meg, amit talán magamtól nem láttam volna meg. Elindul bennem egy változás, egy folyamat. Például az, hogy valaki elkezd hinni, abszolút kegyelem. Nem én döntöm el magamban, hogy „Na, akkor én holnaptól hinni fogok!”, hanem valami megérint engem. Az Isten az, aki kezdeményez, és emiatt kezdek el másképpen látni. Nekem ezért nagy élmény a katolikus egyház által újrafelfedezett „intézmény” a katekumenátus. Azok keresnek meg, akik érzik, hogy valami – vagy talán még pontosabban Valaki – megérintette őket és hívja a Vele való találkozásra. Sokszor meg sem tudják fogalmazni, hogy miért is akarnak keresztelkedni, bérmálkozni, áldozni. Nincs rá racionális magyarázat. Isten kegyelmének műve ez. Az emberé „csak” annyi, hogy kapcsolódjon bele ebbe a kibontakozásba.
Miben más a megbocsátás a kegyelemhez képest?
Míg a kegyelem megelőlegezett ajándék, a megbocsátás egy bántás elengedése.
És Istentől is kell kérni a bocsánatot vagy ő alapból megbocsát?
Pontosabb azt mondani, hogy Ő alapból megbocsátott. Ez a kérdés visszavisz minket az ősbűnig. Azt gondolom, nyugodtan lehet állítani, hogy az ősbűn az ember első tudatos tette. A Biblia tanúsága szerint, az ember első döntése az, hogy elfordul Istentől. Isten azonban mégse hagyja magára az embert. Ő kezdeményez. Ő az, aki keres. Sétál a kertben és keres: „Ádám hol vagy?”. Isten az, aki bőrruhát ad az embernek, miután el kell szenvednie a tettének következményeit. Isten gondoskodik az emberről és egy reményteljes jövőt ígér, amikor azt mondja a kígyónak, hogy „jön majd valaki, aki eltapossa a fejedet”. Isten az, aki megjelöli Káint, amikor az megöli a testvérét, Ábelt. Az ember megöli az embertársát, de Isten nem öli meg őt, nem pusztítja el Káint. Megjelöli azzal az ígérettel, hogy „aki téged bánt, annak hétszeres lesz a büntetése.” Isten megbocsátó tetteit végig követhetjük az egész üdvösségtörténetben.
A húsvéti események Isten megbocsátó, végsőkig elmenő szeretetéről tesznek tanúságot. Jézus bármikor ellene fordulhatott volna azoknak, akik őt gyalázták, megalázták, kigúnyolták és keresztre feszítették. Bármikor leszállhatott volna a keresztről. Bármikor odahívhatott volna akár egy légiónyi angyalt, hogy rendet tegyen, de nem csinálta meg. A szeretet gesztusa, hogy azt mondja a kereszten: „Bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek!”. Ez Isten nagy megbocsátó gesztusa az ember felé. Ő még akkor is szeret, amikor az ember elfordul tőle. Megmutatta azt az utat, ami az életet jelenti számunkra. Jézus az út, az igazság és az élet. A szeretet útja az egyetlen, ami éltetni tud bennünket. És Isten ezt mutatta meg…
Szép, hogy maga az Isten fia kér számunkra bocsánatot.
Jézusnak abszolút közbenjáró szerepe van. Döbbenetesen hangzik, hogy az Isten Fia kér bocsánatot az Atyától, a Mindenhatótól a tőle elforduló ember helyett. Helyettünk ajánlja fel magát! Ennek előképével találkozhatunk az Ószövetségben. Amikor a nép elfordult az Istentől és ezért el akarta őket pusztítani, Mózes közbenjár a népért. Csodálatosan szép az az ima, amit ekkor mond. Azt kéri, hogy inkább őt pusztítsa el Isten, mint a népet.
A Miatyánkban azt kérjük: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!” Ha nagyon kisarkítva nézzük, akkor gyakorlatilag egy átkot mondunk magunkra. Azt mondom ugyanis, hogy ha én nem bocsátok meg, akkor az Isten se bocsásson meg nekem. Mekkora súlya van ezeknek a szavaknak! Úgy bocsáss meg nekem, ahogy én megbocsátok…
Erről az adós szolgáról szóló példázat jut eszembe. Ebben a történetben egy szolga nagy összeggel tartozik a királynak. Amikor az elszámolásra szólítja fel, a szolga könyörögni kezd és a király elengedi az egész tartozást. Nem sokkal ezután a szolga találkozik egy szolgatársával, aki egy kisebb összeggel tartozik neki. Hiába könyörög neki a szolgatárs egy kis haladékért, elkezdi fojtogatni, aztán börtönbe vetteti, amíg meg nem adja, amivel tartozik. Miután a király erről tudomást szerez, visszahívja a szolgát, megszidja kegyetlenségéért és börtönbe veti, amíg meg nem fizet neki mindent. Felmerül bennem a kérdés, hogy Isten vissza is vonhatja a bocsánatát?
Nem. Az, hogy a történetben szereplő ember ilyen kicsinyesen viselkedik azok után, hogy megtapasztalta az irgalmasságot, azzal jár, hogy nem igazából szabadul fel. Visszakerül belé ugyanaz a teher, amitől elvileg megszabadult. Olyan ez, mint amikor elmegyek gyónni, meggyónom, hogy mekkora nagy bűnöket követek el és kilépve a gyóntatószékből, találkozom valakivel, aki valamivel megbántott és azt mondom, hogy „neked nem vagyok hajlandó megbocsátani”. Igazából nem lett szabad a szívem. A megbocsátás igazi gyümölcse a szabadszívűség.
Az is egy izgalmas dolog, hogy tudok-e bocsánatot kérni. A bocsánatkérés kiváltó oka lehet a szégyentől való szabadulás vágya. Ha rangsorolni lehet, akkor azt kell mondanom, hogy ez egy alacsonyabb rendű bocsánatkérés, hiszen azért teszem meg, mert egyébként „cikinek” érzem. A másikhoz való odalépés azonban már önmagában is egy bátor gesztus: kilépek a saját biztonságomból és kiszolgáltatom magam a másiknak. De egy szinttel magasabb rendű az, amikor nem azért kérek bocsánatot, mert ciki, hanem mert szeretem a másikat és vissza akarom állítani a szeretetkapcsolatot.
Az igazán nagy, az „isteni” gesztus az, hogy akkor is megbocsátok, amikor valaki vétkezik ellenem, de nem kér tőlem bocsánatot. A szeretet felül tud emelkedni a sérelmeken. Az a botrányos, hogy noha az ember az önbecsülése miatt csak nehezen tud ilyen nagylelkű lenni, Isten viszont meglépi ezt.
Ha Isten ilyen mindent megbocsátóan irgalmas, akkor hol marad igazság? Ha viszont igazságos, akkor hol marad az irgalmassága? Ez a kettő nem ütközik egymással?
Az igazságosság azt jelenti, hogy ami rossz, arról nem mondhatom, hogy jó. Ha bűnt követtél el, akkor bűnt követtél el. Ha szeretetlen voltál, akkor szeretetlen voltál. Kimondom azt, ami van. Nem kenem el. Ha csak az irgalmasság szemével nézek, akkor számolni kell azzal a veszéllyel, hogy elkenődik az, ami nem-igaz, amit nem lehet letagadni. Isten is azt mondja Ádámnak: „Ettél a fáról, ezért ennek a következménye az, hogy a véred verejtékével fogsz dolgozni, hogy a föld porát fogod túrni, hogy az asszony fájdalommal hozza majd világra gyermekét”, vagyis bűnt követtél el, elszakadtál tőlem, aminek következménye van – ez az igazság. De bőrből ruhát készített – ez pedig az irgalom.
A bűn következménye a halál. Ezt nem lehet letagadni. Kimondódott, hogy bűn van ebben a világban, hogy az ember elfordult Istentől. Jézus valóságos emberként felvállalta az embersorsot és meghalt. Az ember bűne következtében. Ha leszáll a keresztről, ha mindenkit megöl, aki bántotta, akkor az nem az igazságosság tette lett volna, hanem az erőszaké. Jézus halála a végsőkig menő szeretet gesztusa. A halálos szeret gesztusa. Az „Akkor is szeretlek!” gesztusa. Meghal, alászáll a sötétségbe és – itt jön az irgalom gesztusa – feltámad a halálból. Aki pedig kötődik hozzá, az élni fog.
Szerencsés Dorka