Henrik Ibsen, A vadkacsa című művét láthattuk az Ódry színpadon, a IV. éves színművészeti hallgatók előadásában. Mindig nehéz olyan műhöz nyúlni, ami a drámairodalom színe-javába tartozik, nem könnyű újat mondani sem rendezőként, sem a színészeknek az alakításokat hitelessé tenni.
Bátor próbálkozás volt, lássuk az eredményt.
A cselekmény mögött nehéz lélektani dráma húzódik, egy család tragédiája, ami abból fakad, hogy a főhős szembesül a valósággal, szembe kell néznie az elhallgatott múlttal és vállalnia kell a küzdelmet az értékmentés jegyében, jelen esetben a családjáért. Ettől megretten, nem elég bátor tovább küzdeni, már-már feladja, mikor a gyermeke tesz olyat, ami további küzdésre kötelezi: feláldozza önmagát, apja szeretetének visszaszerzéséért.
Nem az a szép a darabban, hogy hálás feladatokat ró a színészekre, kiemelkedő alakításokat, ugrásszerűen fejlődő lélektant lehet itt kérem bemutatni, hanem az apró gesztusok a szépek, melyek mind aláhúzzák a szöveg mögötti mondanivalót: az illúziók lefoszlanak, az álmok szertefoszolhatnak, de a valóságban kell megtalálja az ember küzdelmeinek célját, és folyamatosan harcolni kell az életben az életért annak tudatában, hogy csak így érdemes.
Fodor Tamás rendező szemmel láthatóan kidolgozta a karaktereket: világos a koncepció, előtérbe kerül Hjalmar fájdalma, tisztessége, melyet végig megtart, apró nüansznyi jelenléte van Hadvignak, a gyereklánynak, aki az egyedüli tiszta lélek, a szimbolikus vadkacsa, aki pusztulásra van ítélve a tengernyi elhallgatott fájdalomban, vagy éppenséggel az erős aláhúzó gesztusokat használó nagyapa figurája is telitalálat, a vén álmodozó, a kacsavadász egy padlásszobában, akinek minden öröme az marad, hogy időnként kedvére vadászgathat a kicentizett szabadságban, a padlás területén.
Hjalmar figurája igen hitelesen jelenik meg Hajdú Tibor előadásában. Természetes hanghordozása, modorosságtól mentes attitűdje hat: a néző drukkolni kezd neki, hogy sikerüljön a terve, megvalósítani a nagy találmányt. Öltözéke hétköznapi, jelezvén, hogy ma is aktuális a történet, gesztusrendszere aprólékosan kidolgozott, minden szemöldök felhúzásnak, félmosolynak helye van. Íve van a karakterének, őszintesége átható, megrendültsége szíven üt: elhisszük a fájdalmát, részesei leszünk a tragédiájának.
Felesége Gina, Bajor Lili alakításában egyszerű, jámbor lélek, akinek esze van a családi kasszát kezelni, férjét rendben tartani, viszont gyengeségét nem tudja elrejteni: titka lelepleződik és ezzel kezdődik Hjalmar pszichés zuhanása, a nyugalomból, a családi békéből a zűrzavarba kerül, ahol minden érték devalválódik és már azt sem hiszi el, hogy lánya a sajátja. Bajor Lili is egyszerű gesztusokat használ, lényegretörő hangsúlyokat, hiteles asszonyság, aki nem ijed meg a múlttól, nem szenved, mindig minden helyzetben talpra áll, s bár házassága romokban, továbbra is úgy viselkedik mintha minden rendben lenne, főz és vezeti a háztartást.
Hadvig bájos és egyszerű szerep, Nagy Katica lányos alkatához passzol: ő az, akinek a vadkacsa az egyetlen érték, melyet kész feláldozni annak a naiv reménynek az oltárán, hogy így majd édesapja őt újra szeretni fogja. Mint minden értéknek—a darab szerint—a tenger mélyére kell kerülnie, Hadvignak is meg kell halnia, hogy végre tudatosúljon Hjalmarban, hogy önsorsrontó, és családját is tönkre teszi a múltban való vájkálással és utólagos számonkéréssel.
Edgar, Werle és Relling doktor Konfár Erik előadásában bravúros, főleg nagyapaként találta meg a színészt a szerep. Élvezetes alakítása, tájszólása mind-mind éke a produkciónak.
Fehér András Gregers Werle, az ármánykodó szerepében bár tud hiteles is lenni, kicsit túljátssza a figurát, elég lenne a fele a gesztusoknak, puszta mimikája is kifejező.
Színfoltok, árnyak, színészek egy olyan játszótérben, mely ugyanazt a díszletet mutatja mégha a szín változik is. Ötletes megoldás a különböző rövid jeleneteket, Hjalmarék lakásának egy-egy szegletében lejátszani és pusztán a megvilágítással jelezni, hogy ez most egy másik színtér. A grammofon visszatérő hangja a darab végén kellemes, újból békés atmoszférát sugall.
Szeretjük ezt az előadást, szeretjük a színészeket, mert hűen közvetítik az ibseni lelket: elgondolkodtatnak, az érzelmeinkre hatnak és sarkallnak arra, hogy az értékeket ne hagyjuk veszni.
A norvég Henrik Ibsen, tudjuk, a modern polgári dráma megújítója. Első polgári drámái könnyű színművek voltak. Ő az első nagy drámaíró a realizmus korában, aki már műveiben motívumokat használ, ami későbbi darabjaiban vezérmotívumokká válnak. Zsótér Sándor és Börcsök Enikő osztálya ezt tökéletesen megértette, és sikerült is ezt a vezérmotívumot úgy megjelenítenie, hogy ma is aktualitással bírjon.
SZEMÉLYEK
Werle nagykereskedő Konfár Erik
Gregers W., a fia (megváltó) Fehér András
Berta asszony, a nagykereskedő jövendőbelije Nagy Katica
Ekdal, büntetett előéletű, híres vadász Konfár Erik
Hjalmar E., a fia, fényképész és férj, talán apa Hajdu Tibor
Gina, feleség, anya, Werléék egykori házvezetőnője Bajor Lili
Hadvig, a lánya, nagykorúsága előestéjén Nagy Katica
Relling doktor, a lakó, alkoholista agglegény Konfár Erik
Pettersen és Jensen, a Werle-ház alkalmazottai Hajdu Tibor és Fehér András
Rendező: Fodor Tamás
Osztályvezető tanárok: Zsótér Sándor és Börcsök Enikő