A politikai hatalom megszerzése elsősorban az offenzív magatartást jeleníti meg, ugyanakkor a hatalom megtartása szakszerűen kiépített prevenciót követel. A titkosszolgálatok egyik alaptétele: „Ne becsüld le az ellenfeledet.” Ez egyfelől abból a szükségszerű feltételezésből indul ki, hogy az ellenérdekelt félnél is magasan képzett, profi szakemberek végzik a dolgukat, másrészt hogy az általuk bonyolított akciók hátterében is minden esetben egy jól körülhatárolható stratégia húzódik meg. Éppen ezért ebben a világban az amatőr megoldások, az elnagyolt lépések és az arrogancia egyet jelent a kudarccal, még akkor is, ha rövid távon taktikai előnnyel kecsegtet is. A hírszerző, aki ellenséges területen mozog, tiszteli az adott ország elhárítását, és persze feltétlen érdeke, hogy hazája védelmi apparátusa is magas színvonalon működjön. A lebukott kémek védelmét ugyanis kizárólag egy erős operatív hátország biztosíthatja.
Európa sorsfordító válaszút előtt áll. Vagy multikulturális – később iszlám identitású – torzóvá alakul, vagy nemzetállamok közössége marad, ahol az együttműködés határok nélkül is jelen van, de az egyes népek kultúráját még mindig saját – nemzeti – identitásuk határozza meg.
A kontinens drámája észrevétlenül bontakozott ki, ám lassan a tetőponton is túl van. Az események az elmúlt három évben érezhetően felgyorsultak, ezzel párhuzamosan a nemzetállamok szuverenitását megkérdőjelező erők egyre agresszívabbá váltak. Európa története (a cselekmény, ha úgy tetszik) végkifejlet előtt áll, mely katasztrófához vagy küzdelmek árán ugyan, de a megoldáshoz vezet. A támadók fellépése érthető, a céljuk is világos: egy olyan homogén európai lakosság kialakítása, amely könnyen irányítható, ahol a felhígult társadalmat mesterségesen lebutított, de tettre kész emberek alkotják. Az „ötletgazdák” nemzetből tömeget kreálnak szisztematikusan és szervezetten. Mindeközben a védelem, azaz a hagyományokat megőrizni akarók teljesítménye aggasztó.
A „nyugati” világban a politikai érdekvédelem, a hatalom megtartásának képessége átgondolt és profi módon kiépített rendszerekben testesül meg. A potenciális külső behatolóknak – a befolyásolóknak – három csoportja létezik. Az erőszakos lobbista, aki legálisnak tűnő eszközökkel kíván eredményt elérni az őt megbízók érdekében. A (fehérgalléros) szervezett bűnözői csoportok, amelyek gazdasági hasznot és védelmet remélnek egy-egy politikussal kialakított kapcsolattól. A harmadik típusú szereplők pedig egy idegen – ellenérdekű – hatalom emberei, akik szinte láthatatlan módon hálózzák be a regnáló rezsimet, és így próbálják befolyásolni döntését, irányultságát.
Nyugaton jól ismerik ezeket a játékszabályokat, és hatékonyan védekeznek ellenük. Az Egyesült Államokban az FBI egyik kiemelt feladata, hogy folyamatosan ellenőrizze a politikusok köreiben megjelenő új arcokat. Amennyiben nem elfogadható szereplőre bukkannak, akinél vélelmezhető a nem kívánt másodszándék, jelzik a védendő személynek, és blokkolják vagy elterelik a közeledőt. Keleten elvetik a preventív védelem eszméjét. Kivéve Oroszországot, mely nagyhatalmi státusa miatt kell hogy folyamatosan felkészüljön az őt ért támadásokra.
Közép-Európa viszont irtózik ettől, hisz a volt szocialista országokat az 50-es és 60-as évek rossz emlékű „érted jöttünk, nem ellened” világára emlékezteti a fent jelzett biztonsági intézkedés. A lekáderezés politikájával kapcsolatos negatív érzés a mai napig hatással van a védekezés filozófiájára. Mindebből következik, hogy különösebb zsenialitás nem is kell az ellenérdekű féltől, hogy csöndben, láthatatlan módon épüljön be akár kormányzati döntéshozó állami szervekbe, például a visegrádi négyek országaiban. Elég megtalálni a gyenge láncszemeket: az egyes államok politikai elitjében meghúzódó gyáva percembereket, az elismerésre, megbecsülésre vágyókat vagy az árulókat, akik csak a saját érdekeiket nézik, és bármikor készek különböző előnyökért szolgálni a „messziről jött barát” érdekeit. Az sem jelent különösebb visszatartó erőt, ha tudják, hogy valamennyi ország alkotmánya szerint ez a cselekedet kimeríti a hazaárulás fogalmát.
Ilyen körülmények között, ahol az elhárítók politikusokra nem dolgozhatnak, vagyis a preventív biztonság érdekében nem gyűjthetnek adatokat a politikai elit kapcsolati köréről, szabad az út az ellenérdekű rendszereknek. A legaggasztóbb viszont, hogy a különböző behatolók, lobbisták, bűnözők, idegen titkosszolgálatok egyszerre, egy időben is képesek csapást mérni. Tevékenységük következménye összeadódik, még akkor is, ha nincs is közöttük formális együttműködés.
Hogy a legfrissebb példánál maradjunk, különböző irányokból érték el Robert Ficót is. A lényeg nem az, hogy a politika szerteágazó világában felmerülnek-e „esetek”, hanem az, hogy arra felkészültek-e a politikusok, vagyis képesek-e védekezni. A botrány kitörése után már senkit nem érdekel, hogy a szlovák miniszterelnök nyilvánvalóan nem adott utasítást egyetlen újságíró megölésére sem. A dolog már ott „kiveri a közvélemény biztosítékát”, hogy ismert olyan kétes figurákat, akik ezt megtehették, persze nem a politika, hanem saját érdekük és döntésük alapján. És amikor az ellenérdekű belső és külső politikai rendszereknek érdekévé válik egy kormányfő elmozdítása, elő tudják húzni a védelem hiányából létrejött kártyát, ami ellen nehéz úgy érvelni, hogy „csak annyi a bűnöm, hogy nem védekeztem megfelelően”.
Ne tévedjünk, Ficónál sokkal nagyobb szálka Orbán Viktor azok szemében, akik Európa átalakítását tervezik – és immáron bonyolítják is. Csak remélni lehet, hogy a Fidesz–KDNP-kormány operatív védelemére szakosodott illetékesei jó előre gondoltak a prevencióelméletre, amivel képesek biztosítani Európa jövőjét azzal, hogy Orbán Viktor marad Magyarország miniszterelnöke.
Földi László titkosszolgálati szakértő, írása a Magyar Időkben jelent meg:https://magyaridok.hu/velemeny/robert-fico-jelenseg-2894739/