John Steinbeck, Édentől keletre című művének első részét vitték színpadra, a IV. éves színművészeti hallgatók, a Zsótér osztály. Ritka olyan előadást látni ilyen fiataloktól, ahol a művészi alakítás iránti vágy és a rendezői koncepció egybevág, és markánsan vetíti elénk a mondanivalót, vagy jelen esetben a századeleji Amerika társadalmi körképét. Kelemen József volt a rendező.
A színpadkép egyszerű, a díszlet minimális. A rendező szemmel láthatóan az eseményekre helyezte a hangsúlyt, és a regény átiratát pörgősebbé kívánta tenni, ahol a sok díszletelem puszta akadály lett volna. Így viszont a lényegi momentumok között pár másodperc és halk zene alatt ki lehetett vinni az egyetlen díszletelemet, az ágyat, vagy éppenséggel az asztalt. Megjegyzendő, mindig csak egy bútor volt a játszótérben, soha nem több, mely arra sarkalt, hogy az interakciókra figyeljünk, nem pedig a játszótérre.
A rendezői koncepcióra helyezve a fő hangsúlyt szembe ötlő, hogy a szereplők kiválasztásakor, azok arca lehetett a meghatározó: Charles vadsága tükröződött arcán is, ahogy Adam hiszékenysége, tiszta lelkülete, vagy éppenséggel Cathy romlottsága. Cathy nézése szinte megbabonázta a nézőket, mimikájába rejtette a szöveg mögötti átható gonosz erőket.
A tér és idő dimenzióját lecsökkentve, az előadás pusztán egy órán át tartott, mely a produkció hasznára vált: élvezhető, érdekes, dinamikus élményt nyújtott.
A szereplők mind dícséretre méltó munkát végeztek: életszerűen lélegeztek a művészinek mondható alakításokban, visszafojtották vágyaikat, nem használtak túl sok gesztust, ami zavaró lett volna, igyekeztek megmaradni természetesnek és közérthetőnek.
Kiemelkedő alakítást nyújtott Charles, Hevesi László, aki mind hangsúlyaiban, orgánumában vagy éppenséggel szép érthető szövegmondásában első pillanattól kezdve hitelesen formálta meg a regénybeli fiútestvért, aki szembe száll minden változással, a lánnyal is, aki számára csak felforgatja megszokott életét. Tehetséges fiatalember, sokat várhatunk még tőle a magyar színpadokon.
Nem elhanyagolható Adam figurája sem, ő szemmel láthatóan túl izgulta az első negyed órát, és kissé kívül maradt szerepén, aztán viszont Koller Krisztiánnak is sikerült felnőnie a feladathoz, és már-már kiváló momentumai is voltak: példának okáért nagyon hitelesen verekedett össze Sammal, a szomszéd farmerrel, mikor az közölte vele, hogy a felesége a város egyik leghitványabb bordélyházát vezeti.
Cathy karaktere, aki eldönti az események folyását igen összetett, nem lehetett könnyű dolga hát Nagy Katicának. Igen jó mimikával dolgozott, kevés gesztussal és így sikerült elhitetnie a közönséggel, hogy ő valóban romlott nő, és számára természetes a férfiak megalázása, kihasználása. Egyetlen helyen játszotta túl szerepét, és tűnt kicsit erőltetettnek, mikor pezsgővel a kezében kortyolgatja a bordélyházi szeretője ostobaságát, és ki is mondja, hogy megmérgezte azt a pénzéért.
Szalay Bence, Sam, a csendes szomszéd farmer szerepében sokat mondóan mosolygott, és egy-egy mosolyában volt elrejtve lesújtó véleménye Adam házasságáról. Ügyes, őt is megnéznénk még főbb szerepekben is.
Összességében az előadás kétszeres élményt nyújtott: egyrészt a konkrét színpadi élményt, mely az összhangot varázsolta elénk: játék-szereplők-rendezői instrukciók együttes jelenlétét, másrészt pedig ezen túlmutat: reményt ad azok számára, akik megcsömörlöttek a silány stúdiós produkcióktól, ahol félig sem tehetséges fiatalok hiszik el magukról, hogy alkotók, és a rendezői utasítások szinte önálló életre kelnek, a színészek meg nem találják saját szerepüket. Ezek a fiatalok bebizonyították, hogy születnek élvezhető produkciók az Ódry színpadon, érdemes újra meg újra ellátogatnunk oda.