A múlt év utolsó szombatján volt alkalmam az Átrium színházban megnézni az „Igenis miniszterelnök úr!” című komédiát.
A darab a neves brit sorozat alapján készült, Az Igenis, miniszter úr! (eredetileg angolul Yes Minister) egy szituációs komédia, amely 1980-tól 1988-ig öt évadot élt meg. Antony Jay és Jonathan Lynn tollából született meg az 1980 és 1984 között televízión és rádión is sugározták, összesen 38 epizódot forgattak belőle.
Aki könnyed két órás szórakozásra vágyik, anélkül, hogy az aktuálpolitika besírülhetne a szabad idejébe, törekedjen arra, hogy megnézze ezt a már négy éve futó darabot, Znamenák István rendezésében. Hogy miért is? Lássuk egy kicsit kritikai szemmel Antony Jay és Jonathan Lynn komédiáját.
Elsőként a színpadképet emelném ki. Rendkívül egyszerű díszlettel dolgozott a rendező, a pepita mintás paraván fal a háttérben jól harmonizált a könyvespolcokkal, melyek valójában átjárókat, ajtókat rejtenek magukban. Egy szófa, egy íróasztal, pár szék és kész is van a miniszterelnöki iroda. Tetszett a díszlet, mely Cséffai Györgyi munkáját dícséri.
Művészi játékban kiemelkedőt alakít Alföldi Róbert Sir Humpfrey, a miniszterelnök első embereként, ki hol ironizálva, hol szarkazmussal, hol buta humorral húzza alá a miniszterelnök ostobaságát és kiváló comedie del’arte módon a lator bitang szerepét ölti magára. Szerep- építkezésében van gondolatiság, a mit, miért és hogyan kérdésekre a színész jól kitalált válaszokkal készült, mimikája, fintorai a játék részeként külön szórakoztatnak.
Vele szemben a miniszterelnököt játszó Hevér Gábor, James Hackerként kissé egysíkú, nem tud kilépni a gyermeteg butaságból, mely bár a megírt szerep óhatatlan része, viszont a színész pusztán erre szűkíti le egész játékát, mely olykor unalomba hajlik. Nem sistereg, nem ríkat meg és már-már a nevetés is elmarad, annyira csinált ez a szerep, a komikum nem bukkan elő belőle újra meg újra. A Sir Humpfrey-val való párbeszédben van a legtöbb humor, az interakciók alatt mindkét szereplő jól alakít.
Claire Sutton, a Parti Nóra által megformált tanácsadónő lapos. A dekoltázsával hódító színésznőnek egyetlen erénye a tiszta beszédtechnika, érthetően mondja el szövegét, ám ő nem játszik, egy élő díszletelemként rakja olykor keresztbe lábait és azt juttatja eszünkbe miért is kell ennyi festék egy tanácsadónak, vagy ha ez direktori utasítás, miért nem játsza ki az igényes nő kelléktárának elemeivel azokat a ziccereket, melyeket a szöveg kínál fel neki: gondolhatunk itt a bensőséges viszonyára a miniszterelnökkel, amikor kettesben vannak és az bizalmába avatja, vagy a humorosnak ígérkező pár perces jelenetre, mikor süteménnyel próbálja a felháborodott tüntetőket lecsillapítani…mind-mind lehetőség lenne a humor kidomborítására nem pusztán a szöveg szintjén, de gesztusokban, mozgásban egyaránt.
Utolsóként a sorban még megemlíthetjük, hogy Bernard Woolley, Ficza István személyi titkár karakterszerepe viszonylag jól sikerült: a szolgalelkű irodakukac, a megfelelési kényszer minden formájával jelen van a színpadon, mosolyt fakasztva az állandó „Igenis! Miniszterelnök úr!” frázissal.
Összességében egy kellemes estét tudhattak a magukénak azok a nézők, akik eljöttek az Átrium színházba. Nem kell gondolattársításokba bocsátkozni, sem az aktuális miniszterelnököt keresni a főhősben, ez a darab nem ezt a célt szolgálja. Ez egy jó próbálkozás arra, hogy a politikát sarkítva, annak alanyait pedig elnagyoltan megrajzolva megkacagtasson fiatalt és öreget egyaránt.