Bozóky Balázs írása
Shakespeare nem abszurd. Zsótér Sándor ötletes rendezése azonban abszurdizálni akarja őt. Nemcsak a díszlettel és a jelmezekkel próbálkozik. A színpadkép ötlete, a sokféle módon kihasználható tákolmány középen egy építkezési állványra emlékeztet. A Maladype Színház III. Richárd előadásának kritikája.
Az abszurd meghatározó eleme a humor, ezért néha afelé vitte a darabot. Talán sosem hallottam még annyit kuncogni a közönséget egy III. Richárd előadás alatt, mint a Maladype Színházban.
Sokan próbálkoztak már Shakespeare abszurdizálásával. Tompa Gábor például Kolozsváron világhírű produkciókat hozott létre hasonló koncepciók mentén. Zsótér Sándor rendezésében a legfontosabb megmaradt klasszikusnak: Richárd figurája.
Balázs Zoltán természetes játékkal régies szövegbe ágyazva mégis olyan hatást ért el, mintha a saját monológjait mondaná.
Természetesnek tűnik az általa életre hívott szerep, amiben roppant egyszerűséggel dolgozik, ezért szívmelengető élmény a játéka már az első pillanattól fogva, amint belép a színre a lakás színház legnagyobb termébe. A gondosan összerakott figura játékossága megmutatkozik abban is, hogy buborékfújóval próbál kapcsolatot teremteni a közönséggel az elején, ami Brecht és az elidegenedési effektus óta az abszurd színház egy elemének tekinthető.
Az abszurd darabok nagyszerűsége abban rejlik, hogy kifelé beszél a játszó a közönséghez, miközben újfajta módon próbál kapcsolatot teremteni vele. A dialógusok során gyakran a nézők felé beszél a színész, ezáltal értelmezi a közönség a mondanivalóját, amíg a játszótársa elbeszél mellette. Richárd sok esetben az idővel is variál, játszik a szavakkal és az emberéletekkel is. Művészi módon és finoman töltötte ki az időt.
Zsótér Sándor megmutatta Shakespeare-ben az abszurd lehetőségét, ami eddig is izgalmas volt.
Ezt Jan Kott fedezte fel az 1960-as években. Ő írt Kortársunk Shakespeare címmel egy abszurd Shakespeare-interpretációt a nagy tragédiákról. Belőle inspirálódhatott Zsótér Sándor is. Balázs Zoltán színes figurát kelt életre, ami megköveteli azt, hogy a játszónak magas művészi mércéje legyen. Letisztultan, közérthetően kommunikál. Nem csak felmondja a szöveget, hanem megtanulja, átéli és beleviszi a titkot.
A Szilágyi Ágota játszotta Lady Anna ezzel szemben olykor erősít, néha gyengít a hanglejtésén, próbál hisztizni, de sajnálatos módon nem jön ki a csavar.
A szerepének a legszebb része az, hogy az egyik szerelemből miként csúszik át a másikba. Az ő szerelme az a szerelem, amit megsirat, ami elhagyta, mert megölték, miközben ugyanannak a szerelemnek a sírjánál talál rá egy másfajta szerelemre. A gyilkosba szeret bele. Szilágyi Ágota Lady Annája nem érzékelteti, hogy Richárd milyen hatással van rá.
Játékából hiányzik a drámai mélység, és átlagos nővé degradálódik, akinek nem tükrözi a jelenléte, hogy valóban érti szerepének jelentőségét.
Richárd és Lady Anna találkozója dramaturgiailag kulcsmomentuma az előadásnak.
Zsótér Sándor öncélú rendezői instrukciója miatt mind a három női szereplő ellentmondásosan melltartóban feszeng, szőnyegek fedik altestüket ruhacsipesszel rögzítve. Valójában mi lehet e meztelenkedés célja? A rendező hálátlan ötlete kivégzi a karaktereket. Olykor olyan érzésem támad, mintha főpróbán ülnék. A jelmezek a mosodában, a színészek magukra kaptak ezt-azt.
A rendezőt nem érdekli a női karakterek boldogulása. Az eredeti Shakespeare-műben Lady Anna által mutatja meg a szerző, hogy Richárd egy végtelenül vonzóan gonosz machiavellista figura, aki lehetetlen helyzetekben is képes győzni és hatással lenni másokra. Szilágyi Ágota nem érzi ezt, ezért vizuális hatásokkal próbál kompenzálni.
A történetben mindenki bosszúért liheg – ebből az erkölcsi fertőből profitál Richárd, aki már nem középkori király, hanem reneszánsz fejedelem.
Márkus Sándor komikus Margitja újszerű. Tetszik ez a szakállas és habókosan eszelős öregasszony, aki az állvány takarásából átkozódik és korhű színpadi hatásokkal él. A kisgyerekek dinoszaurusz bábokkal vannak jelezve, szimbolikusan felemlegetve a Towerben lévő gyermekeket. A trónörökösöknek írmagja sem maradhat.
Az 1592 körül írt királydráma az Erzsébet-kori tragikus hős felfogást adaptálja a 21. századra, az abszurdot megjárva. Szigligeti Ede klasszikus szövege és az abszurd elemek felvonultatásának az a célja, hogy érdekesebb figurának állítsa be Richárd alakját, és több nézőt vonjon be. A legérdekesebb talán az, hogy Gloster hercege nem válik gyilkossá. Nem a külseje vonzó: gnóm, púpos, sánta, ronda alak. Sokkal inkább az akarata és a céltudatossága lenyűgöző, amit partner híján bravúrosan mutat be.
Nagyon tetszettek a szöveg nélküli közjátékok, az apróságok jobban lekötötték a rendező figyelmét, mint a kulcsjelenetek.
Zsótér Sándor tudta azt, hogy ez a színész elviszi a vállán a legfontosabb jeleneteket, ezért rábízta a szerep megformálását. A szerelmi téboly megidézése elmarad. Vonzalomnak semmilyen nyomát nem érzem. Lady Anna köpve szapul, érzelmi kontaktust nem mutat. Richárd elmondja a maga kis monológjait. Monologizált szituációk összességét látom egy abszurd helyzetbe ágyazva.
Az előadás végén a zseblámpával kivitelezett monológ, ez a fekete-fehér árnyjáték, amiben megbomlik az elme, a halucinációk és a halálfélelem tombolása teszi fel a pontot az i-re. A zene is illik, a modernizált brit punk nóta szövege Richárd áldozatait sorolja.
A mellékszereplőkre is kitérve, Fila Balázs Hastings lordja jól felépített és átgondolt alakítás. Gesztusai helyén vannak, aktuálissá teszi az eljátszott karaktert. Továbbá a király kibékítése kifejezetten humoros és látványos. A látszatbékét burkoltan homoerotikus ábrázolással rajzolja meg a rendező. Clarence herceg meggyilkolása a pék asztalon háromszoros lézerkard szúrással pedig roppantul kimértre sikeredik. Pallag Márton négy különböző szerepben alakít, de jellemző ez több apróbb szereplőre is, akik váltakozva újabb és újabb szerepekben tűnnek fel. Néha kissé zavaró ez az átmenet nélküli arcváltás, ehhez szükséges, hogy a néző ismerje az eredeti darabot.
Írta:
William Shakespeare
Fordította: Szigligeti Ede
Rendező: Zsótér Sándor
Szereplők:
IV. Edvárd király: Friedenthal Zoltán
Edvárd, walesi herczeg, a király fia: Pallag Márton
Richárd, yorki herczeg, a király fia: Bödők Zsigmond
George, clarencei herczeg, a király öcscse: Pallag Márton
Richárd, glosteri herczeg, a király öcscse: Balázs Zoltán
Buckingham herczeg: Kádas József
Rivers gróf, a királyné fivére: Bödők Zsigmond
Dorset marquis, a királyné fia: Pallag Márton
Hastings lord: Fila Balázs
Stanley lord: Pallag Márton
Sir Richard Ratcliff: Fila Balázs
Sir William Catesby: Márkus Sándor
Sir Robert Brakenbury, a Tower hadnagya: Fila Balázs
A londoni Lord Mayor Wiltshirei sheriff: Friedenthal Zoltán
Erzsébet királyné, IV. Edvárd neje: Huszárik Kata
Margit, VI. Henrik özvegye: Márkus Sándor
York herczegné, IV. Edvárd, Clarence és Gloster anyja: Tankó Erika
Lady Anna, Edvárd walesi herczeg özvegye: Szilágyi Ágota
Irnok: Szűcs Péter Pál
1. Gyilkos: Márkus Sándor
2. Gyilkos: Friedenthal Zoltán
Alkotók:
Dramaturg: Ungár Júlia
Díszlettervező: Ambrus Mária
Jelmeztervező: Benedek Mari
Zene: Szűcs Péter Pál
Produkciós vezető: Balázs Katalin
Bemutató: 2016. május 18., Maladype Színház
Forrás: http://contextus.hu/iii-richard-maladype-szinhaz-zsoter-sandor-balazs-zoltan-shakespeare-szilagyi-agota/