Negyedszázados a Nagy Németország. A kis magyarország ebbe anno mindent beleadott, apait-anyait, a hazatérni nem akaró endékásoknak menedéket, etette-itatta, majd a határra szállította őket, kerítést bontott, felvállalva a keleti tömb kritikáját és egy nem kizárható szovjet retorziót is. Ne felejtsük, 1989 nyarán még a puha kommunisták voltak hatalmon, kerekasztalhoz ereszkedtek ugyan az ellenzékkel, de a fegyveres erők az ő oldalukon álltak! Lehet, hogy azok már a túlélésen és hatalomátmentésen gondolkodtak, de a reakcióik még kiszámíthatatlanok voltak. Németország egy darabig hálás volt, aztán kezdte felejteni az önzetlen segítséget, és most már a Nyugat közös ellenségképét látja a kis magyar hazában. A miniszterelnök személye démonizálva, immár többet jelent önmagánál és közjogi méltóságánál, a neve jövevényszóként bekerült a németbe: Orbanisierung. Így nevezik azt, amikor egy csoport, párt, ország az orbáni elvek szerint alakul, gondolkodik, cselekszik. Nekem tetszik a szóalkotás: vajon minek a szinonimája lesz a németben az Orbanisierung? Beépül-e a köznyelvbe, vagy csak a politika rétegnyelvében marad? Pozitív csengése lesz-e a jövőben, vagy a gyerekek ijesztgetésére fogják használni? (Bár gyereket, Isten őrizz, Grimm, Hoffmann és Hauff óta nem ijesztgetünk!)
Szóval ünnepelt az ország: tűzijáték, sör és kolbász, utcabál és az elmaradhatatlan ünnepi beszédek. Mi ebben már alig lettünk megemlítve, a nagy német egység Bismarcktól kezdve Hitleren át máig a művelt Nyugat asszisztenciája mellett jött létre, minket ott már nem kérdeztek meg. Elég, ha a piszkos munkát, mint most is, elvégeztük. A nagy ünnepi beszéd Frankfurtban zajlott, a Bundespräsident és a helyi Ministerpräsident főszereplésével. Mutti köztük ült, nevetgélt, de nem beszélt, a belpolitikában most kíméli őt a párt. A kommentelők viszont nem kímélték a szónokokat, kijárt Gaucknak meg Buffiernak is. Az egykori endékás lelkész, Gauck igazi lelkészhez méltóan beszélt: „Végtelen nagy a mi szívünk, csak a lehetőségeink végesek.” A népnek a megbékélés irányát mutatta, történelmi ívet adva az aktuális válsághelyzetnek. Mert ami most menekültügyben történik, a múlt ismétlődése, negyedszázada ugyanekkora gazdasági és társadalmi kihívás volt a német egyesülés, ezért Gaucknál a déjà vu. Ahogy akkor, most is összenő, ami korábban nem tartozott össze, meg kell találni az összekötő kapcsot az őshonosok és a jövevények között, és ehhez nem kell más, csak türelem, a rózsa jön majd magától.
A frankfurti házigazda a nyitott és toleráns újraegyesült Németország nevében köszöntötte a megjelenteket, akik között a menekültek küldöttei is helyet foglaltak. Seien Sie herzlich willkommen! üdvözölte őket a Willkommenskultur jegyében németül a miniszter. Ez kiverte a biztosítékot a kommentelők körében, merthogy a nagynémet ünnepi aktusra őket nem hívták meg, sem a hajléktalanokat, sem a Hartz4-eket , és a kisnyugdíjasoknak sem volt kis pótszék betéve. Anyázás Gaucknak is bőven jutott a kommentekből: főleg egy mondata nem ment le a torkokon: „A németeknek (Einheimischt mondott) hozzá kellene szokniuk egy olyan országhoz, amelyben a megszokott otthonosságérzetük olykor elvész.” Miért kellene?! Jogunk van a saját identitásunkra! Miért nekünk kellene megszokni? Szokjanak a bevándorlók hozzánk! – kiabált virtuálisan a nép. Volt, aki az alaptörvény idevágó passzusát, az 56. és 64.-et idézte: „a német nép javát szolgálom, isten engem úgy segéljen”. Minket nem kérdeztek meg, szólt egy demagóg, a politika akarja, mi nem. Az endékások egyenesen kikérték maguknak az összehasonlítást, mi is németek voltunk, ugyanazt a nyelvet beszéltük, ugyanaz volt a vallásunk, és nekünk otthonunk is volt. Ott összenőtt, ami összetartozott.
Nem tudom, politikus olvassa-e a kommenteket, nem ártana. Fülig Jimmy a nép közé is lement, pertut ivott velük, jobban szerették, mint az igazi főherceget. A népszerűséget akkor még nem indexszel mérték, mint most. Muttié erősen apad, a Nobel-Preisig kéne kitartania, merthogy ő a legfőbb várományosa a békedíjnak. Akkor remény szerint újra megugrik az indexe, és viszi a szintén csökkenő népszerűségű pártját magával. Ha látnánk a jövőt, akkor a békedíj abszurditását is jobban érzékelnénk. 2009-ben Obama kapta „a nemzetközi diplomácia megerősítéséért és a népek közötti együttműködés elősegítéséért tett erőfeszítéséért” (ld. demokrácia exportkísérletek versus iraki, szíriai, líbiai, afgán stb. háborúk). 2012-ben az EU-t tüntették ki a békedíjjal „az európai béke, a megbékélés, a demokrácia és az emberi jogok hat évtizede zajló előmozdításáért” – versus az impotenciájáért. Most Mutti kapná, a laudációt igen várom, hogy miért. A három kitüntetett fényében rajzolódik a jövő: mert a mostaninál nagyobb káosz, lappangó háborús feszültség és valóságos háborúk sora ilyen méretekben nem volt a második világháború óta a világban. Lehet, hogy a béke a háború szinonimája?
Az ünnep tartozéka volt az újságok ünnepi kiadása is. A Bildzeitung minden háztartásba juttatott egyet ingyen, a címlaptól rögtön nevethetnékem támadt: a Geburtstagskindet angol Happy Birthday-jel köszöntötték, és az első oldalon a VW hirdetése állt: Danke für 25 Jahre Treue. Milyen hűség? A hamisított emissziós értékekkel vásárlók millióit becsapó VW hűsége, vagy a német nép hűsége a csaló, ámde német firmához? Végül is mindegy, a politika tudta, szemet hunyt felette, a VW befizette mindig az adót, a tömegeknek munkát adott, német autót, most is kifizeti a rászabott huszonpár-milliárd eurós büntetést, marad még neki kétszer annyi az évi nyereségéből. A büntetés összegét meg majd levonják a dolgozók nyereségéből.
A Die Zeit ünnepi különkiadásának címoldalán mindenféle színű mosolygó, barátságos arc: „Wir sind die Neuen!”, azaz akiket sokan üdvözölnek, de vannak, akik félnek tőlük. Az Újak elmesélik életük, menekülésük történetét, a megaláztatásokat, a félelmet, mindegyikből sugárzik a nyitottság, egy új haza megtalálásának vágya, ahol demokrácia és tolerancia van, emberi jogok, ahol tanulhatnak, dolgozhatnak, beilleszkedhetnek, és ez az új haza nem más, mint a multikulturális, befogadó Németország. Érdekes történetek. Egy 27 éves szír nő például nem tud aludni, rászokott a cigire, éjszaka kijár dohányozni. Egyedül van, a dongalábú ura a három gyerekkel otthon maradt, míg ő szerencsét próbál Európában. Több olvasata van a történetnek: például egy muszlim nő a férje nélkül, európai módon a családjáért? Tudjuk hiteles tanulmányokból, hogy az egyedül utazó nők szabad és megvetett prédái a férfiak szexuális igényeinek, a társak pedig kirekesztik őket. Vagy a történet hamis, vagy az elbeszélő, azaz megint rózsaszín tündérmeséket tálalnak a naiv olvasó elébe. (Engem is ilyen naivnak nézett a marosvásárhelyi cigánylány a Hauptbahnhof előtt Berlinben. Neki is három gyereke volt – bűvös szám –, ők is otthon maradtak, az ura vigyáz rájuk, meg az ipam-napam, őt meg elküldték Berlinbe kis pénzt keresni. Lopni nem, dehogy, száradjon le a két kezem, csak gyűjtögetek itt, parkban alszom, nincs otthon munka. Pechjére ő semmilyen alapon nem kérhet menedéket – esetleg mint üldözött roma? –, és EU-polgárként csak három hónapot maradhat. Adtam neki egy eurót, és a magam megnyugtatására erkölcsi intelmekkel láttam el.)
Az újságban öt Szíriából jött orvos is elmeséli élete történetét, valamennyien dolgoznak már német kórházakban. Az egy éve itt élő afgán család tolmácsa a saját gyerek, őt is meginterjúvolták. Folytathatnám a sort, olvasásban és mesélésben is. Ami igen tetszett: egy Rorschach-tesztre emlékeztető feladatsor. Merthogy a képek inkább a képzeletet, semmint az ismereteket mozgatták meg. A feladat a német identitáshoz tartozó képek felismerése volt (germanicum, ha van ilyen). Goethe, Grass, Hitler, ki ő? Biciklis kép, kutya, egynemű és különnemű pár sétálva, ölelkezve, söröző bajorok, szőke nő, dekoltázs és forrónadrág. A válaszokban ott az igyekezet, jót mondani, megfelelni. „Afganisztánban, sajnos, nem lehet kézen fogva sétálni.” „Eritreában hülyének néznének, ha kutyát sétáltatnék.” „A melegeket nem tudom elfogadni. A mi vallásunk nem engedi.” Goethét egy afgán zsidónak gondolja, egy koszovói miniszternek vagy polgármesternek, egy szír Shakespeare-t látja benne, egy másik viszont felismeri a szíriai Goethe Intézet névadóját. Merkelről nem hitte volna egy afgán sem, hogy a vendégszeretetéből csak tábori tömegszállásra telik. „Ki akarna így élni, mint mi most itt?” – fakadnak ki. A Hitlerhez való viszony igen tanulságos. Őt mindenki felismerte: jó ember, mondja egy szír. Egy másik szerint nagy politikus, erőssé tette Németországot. Nagy Németországot akart, hogy jó legyen a németeknek. Az albánok sem mondanak róla rosszat: hozzájuk mindig jó volt. Eritreában tanultak róla az iskolában, de itt Hitler neve a szörnyűség szinonimája lett. Egy szudáni szerint, ha élne, akkor a németeknek kellene kivándorolni a hazájukból.
Én is vándorolnék már más vizekre, de a német információtömeg letaglóz. Naponta változik a leányzó fekvése, azaz a menekültügyről vallott Willkommen-attitűd. Elmúlt az ünnep, a hétköznapok valósága nem kímél. A várt nyolcszázezer, amit hamar egymillióra srófoltak, már a múlté, a hétfői Bildzeitung meg nem nevezett hivatalos forrásra hivatkozva év végéig másfél millió menekültet prognosztizál. Kapacitásuk ekkora tömegre nincs, maximum a nyolcszázezerre, ezért félek tőle, hogy új kvótavita lesz kialakulóban, mert nem várhatja a világ, hogy Németország fogadja be az összes menekültet. Új fogalom jelent meg a politikai piacon, a Verabschiedungskultur. Azaz, hogyan búcsúztassuk német módra a nemkívánatos bevándorlókat? Transzparensekkel, virággal, könnyező szemmel, búcsúmacival?