Vasárnap este Németország a tévé előtt ült. 20 millió nézőt prognosztizáltak, négy csatorna közvetítette egyenesben a két vezető kancellárjelölt vitáját, közösségi zónákba lehetett jegyet venni, szurkolni és szavazni, ki a jobb jelölt. A zöld cetli Merkel mellett szólt, Schulzé volt a piros. Voltak előre kiválasztott reprezentánsok, nekik a vita végén kellett a gombokat nyomogatni, hogy eldőljön, ki szerepelt jobban. A kampánystábok a stúdió előtt tapsoltak, hördültek fel, az izgalomtól megfeszülve.
A stúdióban nemi kvóta szerint egyenlően arányban elosztott 4 vezető szerkesztő – nők fehérben, férfiak feketében – szegezték az előre megbeszélt kérdéseket a két politikusnak. Mutti a megszokott, elöl jótékonyan bőre szabott zászlókék blézerében, Schulz is kékben, lehetett volna akár Armani is, de nem látszott, rajta egyformán áll minden. Kék volt a háttér is, a béke színe. Remek volt a design, sugározta, hogy békés vita lesz itt, nem amerikai támadás. Mutti mégis feszült volt, kialvatlan, szeme bedagadva. Hiába dolgozták meg a sminkesek, fáradtnak és kimerültnek tűnt. Schulz igyekezett feszélyezetlennek látszani, ő csak nyerhet itt, ezért támadóan nyitott. Merkelnek viszont van veszíteni valója, tudja-e ismét ügyesen keverni a lapokat?
Mi más állhatott volna a vita középpontjában, mint a menekültkérdés? Az entré megint Ungarn volt, az elején azt hittem, hogy a német választás Magyarországról szól. Annyiszor hangzott el az Ungarn, Orbán, különböző megközelítésekben, hogy csak kapkodtam a fejem. Schulz EP elnökségéből fakadó többlettudásával ügyesen blattolt, számon kérte Merkelen a tragikus vétséget, a 2015-ös határnyitást. Ültem a TV előtt, és nem hittem a fülemnek. Merkel szemrebbenés nélkül előadta saját verzióját a 2015. szeptemberi határnyitásról. „Nem tehettünk mást – mondta. – Orbán nem ismerte el a menekülteket, elvette a vonatjegyüket, nem indított több vonatot. (személyesen, mint vasutas :)) Tudtuk, hogy nem fogja az álláspontját megváltoztatni. Tudtuk, hogy Magyarország nem fog szolidaritást mutatni. Ezért beszéltem az osztrák kancellárral, a francia elnökkel, a brüsszeli külügyminiszterek tanácsával, külügyminiszteremmel és kancellárhelyettesemmel. Segítenünk kellett, ahogy a német alaptörvény első paragrafusa előírja számunkra: az emberi méltóság sérthetetlen. Ennek szellemében cselekedtem, és cselekednék újra és újra. Vállalom a döntéseimet – mondta -, mindent úgy csináltam, ahogy kellett.” (Ejnye, Angéla! Elolvastatnám veled a könyvemet, hogy szelektív emlékezetedet kicsit felrázzam, mi is történt 2015 augusztus végén és szeptember elején Magyarországon. Vagy elolvastatnám veled a dublini és a schengeni megállapodásokról szóló EU fejezeteket, hogy jusson el végre a tudatodig, hogy Orbán nem úri passzióból építtetett kerítést a magyar (schengeni) déli határra, és nem beteges hatalomvágyból tagadta meg a menekültek (magyarul migránsok) továbbengedését. Kötötte a Dublin II, aminek a betartására épp te figyelmeztetted. Ha regisztrálatlanul továbbengedi a felhalmozódott tömeget, szerződésszegést kértél volna rajta számon. És ne felejtsd, hogy Orbán kérése ellenére sem voltál hajlandó vízumot adni a Keletiben lévő tömegnek, hogy legálisan hagyhassák el az országot.)
Ez a makacsság Schulznak is sok volt, a Kanzlerin szemére hányta, hogy nem egyeztetett európai szomszédaival, akik döntésének következményeit kénytelenek voltak elviselni. Akkor jött megint a mantra a szolidaritásról, a humanitárius kötelességről.
A menekültkérdés és máig ható bel- és külpolitikai következményei töltötték ki a vitaműsor kétharmadát. Persze a mostani feladat, a menekültválság okainak leküzdése, a menekültek integrálására, a jogellenesek kiutasítása, a fellebbezések kivizsgálása és a kiutasítás végrehajtása. Ez utóbbit várná a társadalom, csak hát igen akadozik. Éppen 276 000 kiutasított vár a végrehajtásra, de a veszélyesek, a bűnözők őrizetben vannak, nem kell félni. Arra a kérdésre, hogy mikor mennek el, Merkel megnyugtatóan csak annyit mondott, hogy „dolgozunk rajta.” A 115 000 feldolgozatlan menekültkérelmen is dolgoznak, és persze ne felejtsük, hogy jönnek az új hadak, ha kell a semmiből. Akik maradnak, azokat integrálni kell, beiskolázni, nyelvtanfolyamra küldeni, az iszlám vallást állami ellenőrzés alá helyezni. Na jó, nem egészen így hangzott: „ezen is dolgozunk”, azaz ne török szélsőséges hitszónokok prédikáljanak a mecsetekben, hanem német egyetemek iszlám teológia szakán végzett imámok, és a gyerekek iskolai vallásoktatásban részesüljenek, szintén német muszlim hitoktatóktól. A kulturális-vallási okokból eredő problémákat meg kell oldani, ugyanis a németek kétharmada szerint az iszlám nem része Németországnak, a merkeli tan szerint viszont a 4 millió itt élő muszlim miatt az iszlám igenis Németország része.
Mire végre kigabalyodtak a menekültkérdésből, jött a német politikát terhelő feszült török viszony. Schulz nagy bátran kijelentette, hogy „ha én leszek a német kancellár – így, kötőmód nélkül -, akkor berekesztjük a Törökországgal folyó EU csatlakozási tárgyalásokat. Ilyen országnak nincs helye az EU-ban, és provokatív módon kikérte Merkel véleményét. Mutti mint a hal, siklott ki az egyenes válasz alól, a törökök 50 %-nak az EU-ban van minden reménye, segíteni kell nekik. Persze Erdogan nélkül, természetesen, diktátorral nem dealezünk. (Akkor miért is kérte Erdogan segítségét a migránsok visszatartásában, miért ígért fűt-fát érte?)
Volt még egy-két érdekes belpolitikai kérdés, amiben Schulz Merkel szavahihetőségét tesztelte. Például az autópályadíj bevezetését illetően, amelyről Merkel korábban határozottan állította, hogy nem, nem soha, aztán mégis. Vagy mégsem? De, bevezetjük mondta most a Kanzlerin, fizessenek a külföldiek! (Azaz fizetnek a németek is, az egyik zsebből, aztán visszakapják a másikba, kijátszva az uniós előírásokat.) Lehet-e hinni Merkelnek például a nyugdíj kérdésében, merthogy állítja, nem emelik a nyugdíjkorhatárt, sőt ez a határ flexibilis, mindenki addig dolgozik, ameddig akar (mármint felfelé). A pénzügyminiszter a minap erről egészen más véleménnyel volt, sőt a párt is, a korhatárt 70-re kell emelni, határozták el. A Nagy Taktikus megint kicsusszant a kérdés éle alól: a saját személyes véleményét hangoztatta, megnyerve ezzel dolgozók millióit: „én nem szeretném emelni” – jelentette ki. (Nem olyan rég volt az azonos neműek házasságáról szóló törvény elfogadása a Bundestagban: Merkel támogatólag vezette elő, aztán nem vett részt a szavazáson. Ezt nevezik politikusi magatartásnak.)
Unalmas volt a vita, hiszen előre lehetett tudni, nem vérre megy. Lesz majd megint nagykoalíció, Schulz lesz a külügyminiszter (ma a legfontosabb poszt a kormányban). Ígértek még mindenfélét, a családoknak adócsökkentést, ezáltal a nettó jövedelem emelkedését, mert igaz, hogy a jóléti Németországban nem mindenkinek jut a jólétből, de legalább higgyen benne. Gazdasági bumm van Németországban, ebben is egyet értettek, de a jóléti társadalom áldása keveseké, a nyugdíj értéke csökken, az emelkedő megélhetési költségek mellett egy négyfős átlagcsalád 3500 bruttóból gazdálkodik. Hogy mi lesz a jövő, arra lakonikusan azt felelte a kancellárasszony: ami ma biztos, a jövőre nézve nincs biztosítva.
A vita végén kezet rázták, a mutatók alapján Merkel nyert, őt találták meggyőzőbbnek, hihetőbbnek, rokonszenvesebbnek, az összes mutató szerint kb 55-35% arányban. Nekem Schulz jobban tetszett, bátrabb volt és határozottabb, de a nép nem eszerint választ. Mindegy mit mond/ígér egyik vagy a másik, az x már eldöntött, pártszimpátia alapján, megszokásból. A végeredmény borítékolható. Akkor minek ez a nagy színház?
Rab Irén