„Ez a jól ismert magyar megosztottság, a köznyelvben emlegetett „turáni átok”, az egymással kiegyezni képtelen, mindig két ellentétes oldalra besoroló, egymást elismerni és megismerni nem tudó magyar emberek problémája. Világos, hogy a közösség problémái az egyén szintjén kezdődnek, és az egyéni problémák a közösségre hatnak vissza. Továbbá talán joggal feltételezhetjük azt is, hogy a szellemi élet törésvonalai a társadalomban is leképződnek.”
Weiner Sennyey Tibor
Rab Irén a göttingeni egyetem finnugor tanszékének lektoraként Németországban élte a magyarok megszokott, rendszeres külföldi életét az egyetem, a könyvtár, az uszoda és az általa alapított helyi „magyar klub” remekül szervezett kulturális rendezvényei között. Sőt azon felül is teljesített, tanítványai valóban megtanulták, és használni is tudták madárlátta nyelvünket. Közben a Göttingenben lábnyomukat hagyó, jelentős magyar tudósokról márvány emléktáblákat helyeztetett el a patinás házak falán, és nem mellékesen kutatta régi századok egyetemekre vándorló/peregrináló magyarországi diákok sorsát az ottani és a kárpát-medencei levéltárakban. Ezekről cikkeket jelentetett meg tudományos folyóiratokban, és a témából ledoktorált. Élte dolgos hétköznapjait és a kedves egyetemi város mindennapi életét, kerékpározott, kutyát sétáltatott, szívesen társalgott a szomszédokkal és az évek során összegyűlt német ismerősökkel, a presszókban kávézott, az áruházban bevásárolt, mint a helybeliek.
De egy napon hirtelen valami megváltozott, a szavak és mondatok a göttingeni polgárok szájában mintha szögletessé váltak volna és bár maradt a szokvány mosoly az arcokon, mégis növekedett a távolság közte és a város lakói között. Talán a mosolyok rövidülő időtartama, a gesztusok sietőssége mérte/jelezte, hogy valami nem stimmel (es stimmt aber nicht!) a kedélyes egyetemi város és a szerb határon a kínjukban kerítést építő magyarok helyi képviselője, vagyis önmaga (Rab Irén) között. A göttingeniek a német liberális média és jelesül a helyi harsona a „Göttinger Tageblatt” álhíreinek féktelen demagógiája hatására felültek a „füstparipák” nyergébe, ahonnan bizony minden másként látszik … és a párbeszéd ilyenkor megszakad, vagy üres álságosságokká alakul.
Maradt neki hát a villogó képernyő: a híradók, a politikai vitaműsorok és a kommentárok az ARD, ZDF, valamint a magyarországi adók egymásnak szögesen ellentmondó beszámolói és érvelései, mert a világ kusza ugyan, de elérhető mindenhonnan az internet jóvoltából. Ami a napi hírekben logikusnak tűnik , az rendben volna, ami viszont nem ment át két országban finomodott tapasztalatainak a szűrőjén, az bizony nem hagyta nyugodni őt. Egyre sűrűbbé vált benne a nyugtalan borzongás érzése.
„Ne üljetek füstparipára! (írta Hamvas Béla) – nos a füst – Rab Irén, ha nem is nevezte tán paripának -, de mindenképpen csípte a szemét. Tollat ragadott, megírta a véleményét és elküldte az drótpostán néhány barátjának. És ennyi lett volna eredeti szándékai szerint a történet. Viszont ezután sem dőlhetett hátra, mert a barátok válaszoltak, és sürgették a folytatást. Így született meg Rab Irén könyve, a „Helyzet van”.
Nem regény vagy novellafüzér és nem is napló ez a könyv. Jegyzetek, beszámolók lektűrökbe nem illeszthető tragikus társadalmi fordulatok olykor groteszk sorozata, félelmetes következmények előzetes jelei, meghamisított identitások, konok előítéletek krónikája. És mivel az események egymással vitázó görgetege a migránsok nyomában egyre csak vonul tájainkon, erodálja földrészünket, neki ezt meg kellet írnia. Ez volna minden krónika kiinduló pontja, ami a képzeletben vagy akár valódi, leírt jegyzetekben tovább folytatható az olvasó döntése szerint. A „Helyzet van” esetében tán a már megírt szöveg döntött úgy, hogy kikényszeríti a folytatást? Csak egy notesz kell hozzá. Mert „helyzet” továbbra is van, bár az írónő megtette a magáét. Helyzet volt és sajnos lesz, az olvasó pedig, ha akarja akár a noteszében, akár képzeletében folytathatja a különös történések és vélekedések feljegyzéseit.
Ennél azonban sokkal fontosabb az olvasmányos krónika jóvoltából eltűnődni, elmélázni a kavargó eseményeken, nem felülni arra a bizonyos ködparipára, hanem elgondolkodni az egyén felelősségéről, elvárásairól, széthullott jövőképéről és párbeszédet kezdeni saját szétzilált, maradék morálunk és a társadalmi morál romjaival nem könnyű feladvány. Hiszen a „művelt nyugat”amely nagyon felült azokra a bizonyos ködparipákra, és a hazai „szolgálatos naivjaink”is, momentán a ködlovak kantárjába, kengyelébe kapaszkodnak naponta minden áron fel is ülnének a képzelt nyeregbe és fel is ültetnének mindenkit. Mert buzog bennük a meggyőződés, a megideologizált utópia képe. Pedig az utópiák eddigi tapasztalataink szerint inkább rémképek/rémképletek – és „helyzet van”, és most nagyon nem az európaiak (vagyis mi!) vannak jó helyzetben.
A könyv, a „Helyzet van” megtette az első fontos lépést. Mérlegelni a továbbiakban már az olvasóknak kell.
recenzió, Gágyor Péter