Földesi Margit halálának évfordulóján
Napjainak száma teljessé lett. Se több, se kevesebb nem kellett. Csillogó sietséggel suhant át az életen. Tündökölt szerelemben, anyaságban, tudományban, kíváncsiságban, lélekhez fordulásban, szemekből örömkönny fakasztásában. S mindezekkel saját szívének – s ki mindenkiének -, múltba és jövőbe forgatásában. Tündökölt hazájáért is, nemzetéért, az igazságért. Aki visszafogtam, bánatba merítettem, halálfélelem súlyait korán reátettem, én voltam. De szerettem. Síró gyermeke voltam. Diákja és tanára. Véremmé vált a vére. Bőrömmé a bőre. Gondolatommá a gondolata. Szomjúságommá a szomjúsága. Hittem benne, ahogy ember csak hihet. Mint, ahogy élet és halál majdnem egyek, úgy haltam majdnem meg, s ő úgy ment el, éppen egy éve. Így lettem hitetlen hívő, aki már csak az Istenben bízik, az irgalomban.
Hallom a hangját. „Ahogyan lehúzom hosszú ujjaimról, kicsiny kezeimről a finom bőrből készült piros olasz bőrkesztyűt, tündér sem tart vissza. Még Róma belvárosában egy rövid, de patinás utcában vettem a lányaimmal, hazafelé a Piazza Navonáról. Aztán nem leveszem, hanem lazán ledobom a gyönyörű elegáns fekete nerccel övezett kabátom, melynek története van. Egykor éjnek mélyén, lármás, díszekkel ékes primadonna autót küldött ezért a kabátért. Olyan ruhadarab, amelyben benne van az örök elegancia és a borostyán múlt is. Én is primadonna vagyok. Százezres nézettség, férfivágy, s az igazukat keresők dühe szegődött a szemem villanásába, hajam rezdülésébe, lábam mozdulásába. Hangom bántó, ideges csillogásába.
A férfi meleg barna szemekkel néz rám. Az én szemeim is barnák, melegek. Az ujjamon briliánssal ékes gyűrű. Szeretném, ha olyannak látna, akinek nem a gyémánt számít, hanem a szeretet. De képes elérni, amit szeretne. A kettőt együtt. A piciny csizmám – hisz csak 33-as a lábam – fekete bőrből készült egyedi darab. A hajam még mindig dús és göndör, pedig a kemoterápia már okozott „hajvesztést”. Alacsony vagyok, de az alakom kislányosan szép a korom ellenére. A névjegyem is lenyűgöző: habilitált doktor. Mindez az álcám! Cserébe kaptam, valamiért, amit csak sejtek. Valamit valamiért!”
A férfi csak magában forog: „A nő a férje szabadságáért van itt. A férje valaha egészséges, jóképű, magas, okos volt. De most gyógyíthatatlan. Ő egy gyönyörű asszony. Két kis lánya van. Még akkor nem tudta mi az a pénz, és azt sem, mi az, hogy szépasszony. Nem kapott jegygyűrűt az apósától. A férjétől nem is kaphatott volna, egyetemista volt. Akkor még csak egy picit bántotta. Hisz fiatal volt, szép, egészséges és szerelmes. Kislány. Éppen 21 éves.
Most azonban már kétszer annyi. Terhet cipelő, de magát gyönyörűen tartó szépasszony, aki megmutatja! Megmutatja, hogy túléli. Hogy a szerelem mindent igazol. A csók, a gyermek, a ragyogás milliomszor többet ér, minden dölyfös ünnepnél. Megmenti a férjét, s majd magát is, ha homályosan felkuporog a régen sejtett árnyék a falra: a félelem. Számára is eljön az ápolók, orvosok, földbe hullt barátok napi tűszúrásos ideje.”
Egy éve eljött az örök életre ébredés reggele. Sem a harmat, sem a láng, sem az ég nem ugyanaz már. Egy szívet megrezdítő vasárnap. Elmúlt egy irgalmas év. Elképesztő idő. Harmatba, lángba, égbe költözött a mesés idő. Addigra megedződtünk a halálra. Ami utána történt, légszomjas, levegő nélküli csend. De én lármában élek. Fellélegzem, oxigént kapok, hangokat hallok. Nem vagyok áruló. Fuldoklom. Talán csak megroppantam. Itt maradtam. Nem nagyon, de mégis szeretem a ködöt, a napfényt, a nevetést, a színt, szeretem a hozzám érő simogató látóhatárt, a könnyeket, harangokat. Összekotrom a lehullott leveleket, megnyesem a bokrokat, felkopogok a tetőn szteppelő madaraknak, érzem a szélben lengő titokzatos fuvallatokat. Az imát. A nagyon mélyről, kicsi gyerekkorból jövő imát. Kántálásnak ható, de ágyban, szerelemben végtelen távlatot nyitó, fáradt lélekből aranyat mosó szót. S az ige elhangzik, odabújik, bíztat.
Napjaim száma még nem teljes. Még várok. S még ma is szeretnek! S egy gyönyörű nő, ha eljő az idő kivált innen a Földről, bogot bont, elhív. S én majd szűz hószínpadot teremtek a búcsúhoz.
Szerencsés Károly