Azokon a nyarakon még a gyermekkorom szellemei segítettek nap, mint nap. Hová tűntek? Miért hagytak cserben? Mi ez a feszültség? Mi ez a düh? Hogyan lettem hirtelen ilyen egyedül? Már minden beszélgetés: szerep. Játék. Hamisan csengenek a szavaim és hallom a hamisságot mindenki szavaiban. Szerep. Nekem kell valaki, aki visszahozza az álmokat, a szellemeimet. Aki súg és nem kiabál, aki simogat és nem csíp, aki a hajamba túr és megragad, megrángat, aki szenvedéllyel mondja: te kellesz nekem! Ki lesz az? Csak egy lány lehet. Nincsenek barátaim. Csak haverok. Szerepek. Pia, vadulás, lázadás, üvöltés. De minek? Nincs tánc, nincs ölelés, nincs forgás, nincs semmi, amire igazán vágyom. A síneken mindjárt itt van Alcsút. Meddig menjek? Honnan nincs már visszaút? Soha nem fogom tudni, soha nem megyek el odáig, hogy felégessem a hajóimat. Mindig a visszaút! Mindig a józanság. De most tovább. Tovább. Valahol ott a kanyar után vár valaki. Nem lehet másként. Megyek, viszem a tésztát a pékhez. Hatalmas lapátra teszi: beküldi a kemencébe. Mikor volt ez? Én voltam ott? Nem emlékszem, csak az illatra. Miért nem emlékszem semmire? Firnicz bácsira sem emlékszem, a fodrászra. Nullásgéppel dolgozott, frizura a gyerekeknél nem játszott. Voltam én ott? Nem emlékszem. De Firnicz bácsira sem, mégis látom a hajat a padlón, s látok egy hajszálat lassan a lágy szellőben lengedezve kiszállni az ajtón, ki a poros utcára, fel a templomtorony felé.
Szerencsés Károly