Egyébként az elmúlt évtizedek tapasztalati bizonyították, hogy ez fajta arrogancia, a kisebbségek jogfosztása az elnyomók számára is hátrányos; korunkban sokszorosan igaz a régi mondás, mely szerint nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom. Gondoljuk csak bele: napjainkban hol tarthatnának a románok, a csehek, a szlovákok vagy akár a szerbek, no és persze a magyarok is, ha nincs trianoni szerződés, ha nincsenek német, magyar, illetve román, szerb betelepítések, ha ki-ki élhetett volna a szülőhelyén vagy ott, ahol lehetősége adódott. Ha az elkerülhetetlen határmódosítások nem a rablás, az elnyomás, az erőszak elvén, hanem a korában sokat emlegetett ún. wilsoni elveken, tehát az a területi önrendelkezés, az autonómia, a szabad választások elvén valósulnak meg.
Ma már nyilvánvaló, hogy az első világháborúban győztes országok, népek politikusai mindössze csalétekként hangoztatták ezeket az elveket, valójában mind a mai napig a többségük retteg a szabadságtól—az autonómiától, az önrendelkezéstől, attól, hogy az elnyomásba kényszerített népek – elsősorban persze a Kárpát-medencében többséget alkotó magyarok – kicsúszhatnak a szorításukból. Ami persze valóban bekövetkezhet. Akkor pedig legyenek inkább ők is inkább rabszolgák, minthogy a magyarok szabadon dönthessenek a sorsukról.
Még valamikor a hatvanas években, a magyar írószövetség küldöttségével Jugoszláviában jártam, ami után értékeltük a tapasztaltakat. Már többször is beutazva Jugoszláviát, kijelenthettem, hogy bármilyen jó is a jugoszláv nemzetiségi politika, mégis csak a szerbek uralkodnak, márpedig ezt a többi nép nem fogja eltűrni, de ez a szerbeknek is rossz. Túl sokba kerül mindenkinek. S ehhez ma már hozzátehetjük, hogy alapvetően a Szovjetunió is ezért bomlott fel, ott is az elviselhetőnél sokkal többe került az elnyomás. S ez általában elmondható a diktatúrákról: nem hatékonyak, gazdaságilag is lemaradnak a szabad országoktól. Ami a magyar román fejlődést jelenti, ha a Kárpát-medencei magyarok nem lehetnek szabadok, akkor a románok sem lesznek azok, s az ő gazdasági fejlődésük is zsákutcába torkollik.
Az 1918 utáni román diktatúra ugyan mindenki számára nagyon keserves volt, mégis a magyarokat mellett a szászokat érintette a legfájdalmasabban. Azért is, mert a román ígérgetések alapján volt némi illúzió bennük a Romániához történő csatolást illetően. Hogy ez mennyire megváltozott, azt jól érzékelteti az 1985-ös román -német megállapodás, amelyet a román diktátor, Ceausescu 1985-ben kötött Nyugat-Németországgal. Ennek lényege: Németország minden kiengedett szász után 10 ezer márkát fizet Romániának, így a németek szó szerint megvehették az erdélyi szászok jelentős részét, akiknek többsége zokogva hagyta el Romániát. Ugyanazok saszászok, akik a magyar uralom alatt – elégedetlenségük ellenére is – az édes hazájuknak tartották, tarthatták Szászföldet. Én közvetlenül ezután jártam a szászok fővárosának is tartott Segesvárt. A város főterén 10-20 főnyi romagyerek, betértem egy általam korábbról jólismert, elegáns cukrászdába, ahol döbbenetes kép fogadott: koszos volt az egész helyiség, a cukrászpulton legyek garmadája cirkál a süteményeken.
De nem csak itt volt jól érzékelhető a változás. Mielőtt a szászok elköltöztek, patyolat tisztára takarították lakásaikat, még az utcai kapu réz kilincsét is csillogó fényesre suvickolták. De a kertben, a házon, a lakásban, mindenütt mindent rendbe behoztak. A szászok kertes családi házaiba már be is költöztek az új lakók, nagyobb részük regáti román, különféle protekciós családok és egy kevés cigány. Ez a sokféleség, a különböző életnívó, változó igény, a környezeten is visszatükröződik.(folytatjuk)
Földesi József