Teremtenél egy új világot velem?
Szeretném látni a szemed csillogását egy általunk teremtett univerzum által. Minden egységet alkot, mikor veled vagyok. Te vagy a múzsám, aki felébreszt és tettekre sarkall. Leírhatatlanul várom a pillanatot, mikor kétségek nélkül állhatok előtted. Mikor egyszer nem kell majd bezárjak, ha érzem, megépült köztünk a híd. Nélküled nem ismerhettem volna meg a nemlétezés kétes gyönyörét. Ha egyszer eggyé válunk, valami meg fog változni a világban. Bárcsak ne a tudatom egy csalóka trükkje lennél, mely elhiteti – akár egy gyerek hiszi a mesék világát – hogy itt vagy velem. Lehet, már csak a maradék emlékeim közül, virágzó rétek kósza illatából raklak össze. És csak azért látlak még mindig, mert ragaszkodom ahhoz a perchez, amelyben beépítettelek életembe, a kettőnk arca együtt fürdött a fényben, a kezem a válladon pihent és tudtam, hogy ennél tökéletesebb nem lehet a pillanat. Ahogy mozdultál, látni véltem az elmosódott aurád a testedet követni. Szépen, lassan, egyre vékonyabb vonalakként, létezésed hírnökeként. A pillanat szépsége mellett éreztem akkor a fájdalmat is: ez a pillanat az egyetlen, soha nem fogom ezt még egyszer érezni. És később úgy fogok erre emlékezni, hogy ez volt az a boldogság, ami teljes egészében már soha vissza nem térhet. De ez édes fájdalom. A keserű fájdalom az, ha mégsem létezel. Ez nemcsak a hiányodat jelentené, de a tudatom bizonyosságába vetett hitem megingását is. Ahogy belépek a szobámba, a konyhába, nem férek el, megfulladok. Tele van a levegő a hiányoddal. A hiányod lengi be az egész lakást, és olyan nyomasztó, hogy menekülnék innen. A hiányod elől? Előled? Vagy magam elől?
Sok év után úgy döntöttem, megjavítom a törött ajtómat. Szerettelek mióta az eszemet tudom. Együtt nőttünk fel, a legjobb barátom voltál. Egy nő, akit tisztelhettem minden porcikámmal. Neked adtam a gondolataim, a Szeretetem, megbecsülésem. Ez már a tiéd, sosem kérem vissza. Két év. Ennyi kellett, hogy ismét emberré válhassak, és ne kelljen tovább tompítanom az érzékeim a létezés fájdalmától menekülve. Mióta nem vagy az életem része, számtalanszor születtem újjá, megéltem a legmélyebb félelmeimet, elhittem az álmaimat, átadtam a kontrollt a tudatalattimnak, felébresztettem az ősi erőket. Elmondhatatlanul hiányzott érezni, így hát teremtettem egy világot magamnak, ahol képes vagyok fél szintetikus szerelembe esni. Történetet is írtam köré. Egy egyszerű, ámbár csodaszép lovagregénnyé alakult át. Az érdekessége a mesének, akárhányszor végigjátszottam különböző utakon, végül önmagamhoz jutottam.
A Doors és ikonikus alakja, James Douglas Morrison a létezés gyönyörét, az önmegismerést, a szabadság igéjét hirdette a szerelem és a szexualitás tabujának feloldása által. Egy régi-új értelmezést adott az okkultizmusnak a valóság mezsgyéjén hullámzó zenéjével, egyenes felvilágosulást hirdető direkt költészetével. Számomra azok a zenék jelentékenyek, melyek harmóniát hoznak a belső fényemmel. Lüktetve a határvonal körül mozognak sinusgörbe-szerűen, míg végül rásimulnak a láthatatlan vonalra. A létezés örömmel teli, a lelkem boldogan remeg mozdulatlanul, nulla lehetek. „A lét érzékelése csupán káprázat, illúzió. A lét az ember számára a dualitás csalóka látszatát kelti, miközben a valóság kettősség nélküli és abszolút.”
A Szerelem nyugtalanság, borzongás, kétségekkel teli gyönyör, kínlódás, vágyakozás, a Szerelemben túl sok az alkotó elem. Embernek kell lenni, aki két lábbal áll a földön. Szellemnek kell lenni, értőn félelem nélkül. Két teljes individuum, egy-egy síkon, a képzelet, varázslat által egyesül, és megteremtődik az öt. És ismét eggyé válnak szeretetben, édes szenvedélyben, vad vágyban, kísérteties bűnben, emberi életben a felfoghatatlan végtelen által, tudva és érezve, kétségek nélküli hittel.
A kém
„Kém vagyok a szerelem templomában
Látom a szemedben az álmaid
Ismerem a szót, amitől megborzongsz
Érzem a legmélyebb titkos félelmed
Kém vagyok a szerelem templomában”
(részlet)
Látlak a szememmel
Boldogtalan lány, te ezt még nem értheted, hisz teljesen magadra hagyatottan roskadsz a lelked börtönében. A börtönben, melyet magadnak készítettél. Hova tűnt a régi arcod, az ártatlan, gyermeki. Amikor a naiv gondatlanságod még visszaidézte bennem az Édent, és azt, hogy az élet minden aljassága ellenére szép. A szerelem utcácskában laktál, volt egy házad, kis kerted. Egy szigetet találtam a karjaidban, mesés országot a szemedben, de a karod lehet, hogy lánc volt csupán, a szemed pedig tele hazugsággal. Mégis gyenge vagyok, hogy nemet mondjak. Mégis vágyom rá. Nem bírok a józan eszemre hallgatni, inkább bukjak el a vágyaimmal együtt, minthogy újra csak a racionalitást lássam. Akár igaz, akár nem, mégis inkább higgyem, hogy van Isten, létezik szerelem. „A józan ész csak az ember racionális igényeit elégíti ki. A vágyakozás ellenben az egész világot felöleli. A vágyakozás az élet.” Mégis mit ér a vágyakozás, hogyha nem vagy itt, amikor szükség lenne rád? És hol voltál, amikor kiégetten és összetörten a napok irányíthatatlanul kicsúsztak a kezeim közül? Amikor mereven néztem ki az ablakomból? És hol voltál, amikor sérült és reménytelen voltam, elveszve gondolatokban és az időben? De ez már nem számít. Most itt vagyunk. Most már nem félek. Most már szeretni foglak, míg a menny meg nem állítja az esőt, míg a csillagok le nem hullnak az égről érted és értem.
Éld meg a születést, a nyomort, minden kétséged, az első szerelmet, az első csókot azzal, aki belőled való, kudarcot, otthon melegét, egy élet reményét naiv gyermekkorodból. Letűnt korok emlékeit a kristályvárad sötét romos falai között. Ott vagy tudom, a legjelentéktelenebb pici ablak mögött. Várod, hogy valaki egyszer végre belépjen, és azt mondja: „Feltétel nélkül szeretlek.” Mindvégig ugyanazon csillag alatt voltunk, éreztem, amikor rám gondolsz és türelemre intesz. Álmaidban veled vagyok, kérlek várj… Még nem vihetlek magammal, kitéplek most a lelkemből és egy pici szelencébe raklak. Oda, ahol az életerőm tartom, rozsdás kulcsát az elátkozott, penészes, oszló göthös agyamnak. Bár meg tudnám mutatni, mi vagyok. Csak egy életre, évre, napra, percre, rendben csak egy egészen pici pillanatra, amikor álcák nélkül nézek a szemedbe és önmagam látom benned, mert egyek vagyunk, mindig is azok voltunk, leszünk, vagyunk.
Szerzők: Pető Márton, Habib Dániel
Felhasznált zenék, versek, filmek és gondolatok
The Doors: Unhappy girl, Love street, Touch me, Break on through, The Spy
Pink Floyd: Coming back to life, Alphaville: Sounds like a melody
Karel Reisz: A szerencsejátékos, film (1974)
Egerszegi Ferenc: Maradék emlékeim közt, Csak egy üzenet, Azt a percet
Szerencsés Károly: Feleségem könyve, Vadló kiadó
Marilia Albanese: Az időtlen India, Officina ’96 kiadó, 54.oldal 50. képleírás
Interjú Jim Morrisonnal: https://www.youtube.com/watch?v=EQfr-BtcDII&t=174s
Képek: Graphic Zizu