Január 16-án a Kévés Stúdió Galériában (Bp. VIII. Baross u. 131.) került sor a „Baranya megye tájházai, emlékházai, népi épületei” című, közelmúltban megjelent könyv ismertetésére. Az könyvet a galéria tulajdonosának, Kévés György Ybl, Kossuth és Príma díjas építésznek rövid bevezető szavai után, maga szerző, Simányi Frigyes építész mutatta be, vetített képekkel kisérve az előadását.
A szerző, utalva arra, hogy a jelenlévők közül nem mindenki szakmabeli, az építész kollégák közül pedig pályájuk során valószínűleg kevesen kerültek kapcsolatba műemléki, főleg népi építészeti témákkal, röviden kitért a tájházak létrejöttének előzményeire.
Az előzmények gyökerét az 1949-ben megszületett műemlékvédelmi törvény jelentette, mely a világon először tette lehetővé, hogy a népi építészet kiemelkedő alkotásai is műemléki védettséget kaphassanak. Az, hogy ez a lehetőség belekerült a törvénybe, elsősorban Dr. Vargha László etnográfus professzornak volt köszönhető. Ezzel 15 évvel előztük meg az un. Velencei Chartát, – a műemlékvédelem nemzetközi szabályzata, – melybe ez a lehetőség csak 1954-ben került be. Az is hamarosan bebizonyosodott, hogy a magyar, Európa legjobb műemléki törvénye. Ekkortól kezdve az Építésügyi Minisztérium, – akkor még volt, – ahol műemléki osztály is létezett, jelentős összegeket szánt az ország valamennyi települése műemléki állományának helyszíni bejárással történő felkutatására. A helyszínelők ekkor már javaslatot tehettek népi épületek jegyzékbe vételéről is. 1957-ben megalakult az Országos Műemléki Felügyelőség (OMF), ahol megkezdődött az addig összegyűjtött anyag feldolgozása. Ennek nyomán 1960-ban megjelent az első hivatalos műemlékjegyzék, amely akkor még több mint 2000 népi műemléket tartalmazott. Közben az OMF-ben létrehozták a népi építészeti osztályt 17 fővel. Megkezdődtek a skanzenek létesítése is. Vagyis a magyar népi építészet emlékeinek minél nagyobb számban történő megőrzésének ügye igen jó úton haladt.
Hiába volt azonban kitűnő műemlékvédelmi törvényünk, a gyakorlatban éppen a népi épületek terén komoly problémák jelentkeztek. A törvény ugyanis a műemlékké nyilvánított épületek esetében a tulajdonos részére a fenntartás vonatkozásában több kötelezettséget és megkötést jelentett. Mivel a védett népi épületek főleg lakóházak voltak, általában idős lakókkal, tulajdonosokkal, akik még az állam anyagi támogatása ellenére sem tudták vagy akarták vállalni ezeket a megkötéseket, kötelezettségeket, hanem megpróbálták azt eladni, elköltöztek, vagy hagyták lepusztulni az épületet. Ezért az állam 1971-ben minisztertanácsi rendelettel 30 millió Ft-t biztosított 10 éves futamidővel a veszélyeztetett népi épületek megvásárlására. Ez akkor igen jelentős összeg volt, amiből kb. 170 épületet, főleg lakóházat lehetett mevásárolni. Ezt az épületállományt gondozni kellet, fel kellet újítani, az újabb vagy további lepusztulás elkerülése céljából pedig funkciót kellet számukra adni. Az utóbbi feladat az épület korának megfelelő és tájjellegű, etnográfus szakemberek irányításával történő berendezését jelentette. Vagyis megszülettek az első tájházak. Ez az állami kezelésbe került népi épületállomány képezte a kialakult tájház hálózat alapját.
Feked látképe
Hogy annak idején milyen jól és hatékonyan működtek a népi műemlékekkel is foglakozó intézmények, azt igazolja az a tény, hogy népi építészeti együttes, Hollókő, a világon először, 1987-ben világörökséggé lett nyilvánít, egyidejűleg az athéni Akropolisszal, Velencével és a kínai Nagy Fallal.
Mindez az eredmény azért volt lehetséges, mert a XX századi magyar történelem legsötétebb éveiben a kormány és a párt a műemlékvédelmet nem tekintett a rendszerre veszélyes tevékenységnek, és hagyta a szakembereket dolgozni, sőt még támogatta is őket.
Sajnálatos módon a rendszerváltás után nem létesült újra építésügyi minisztérium. 1992-ben az OMF átalakításával KÖH-é (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal) megkezdődött az európai tekintélyű magyar műemlékvédelem erodálása. 1999-ben felszámolják a népi műemlékvédelmi osztályt és megszüntetik a népi épületek karbantartási támogatását. Ennek ellenére 2001-től a tájházaink a világörökséggé nyilvánítás várólistájára kerültek. 2012-ben a KÖH is megszűnik és helyette létrehozzák a Forster intézetet, amely sürgősen megszabadul szinte az összes népi épülettől, átadva azokat a területileg illetékes önkormányzatoknak, természetesen anyagi támogatás nélkül. Mindössze 29 népi műemlék marad állami kezelésben, köztük 21 tájház. Ma már Forster intézet sincs. Gyakorlatilag megszűnt Magyarországon a műemlékvédelem. Ami ilyen címen ma folyik, nem tekinthető másnak, mint a még megmaradt műemlékeinkkel való kufárkodásnak.
Az előzőekben vázolt nagyon sötét kép ellenére az elmúl évtizedekben, főleg helyi kezdeményezésre, a tájházak száma kb. 400-ra nőt. És úgy tűnik, a folyamat még nem ért véget. Az, hogy egy ország a XXI. században közel 400 népi épületet vagy épületegyüttest, berendezve, tájház formájában, az eredeti helyén (in situ) megőrizzen, védjen, gondozzon, a történelmileg már letűntnek, sokak szerint túlhaladottnak tekintett korszakból, az világviszonylatban is egyedülálló teljesítmény. Éppen ezért érthetetlen, hogy amikor a birkapörköltet Hungarikummá lehet nyilvánítani, a világörökség várományosi listáján levő tájházakkal a Hungarikum Bizottság nem is foglalkozik.
Az elmondottakat figyelembe véve azért is fontos a tájházaink minél több fórumon történő bemutatása, megismertetése, rajzban, fényképen leírásban történő megőrzése, mert a nem tájházként nyilvántartott, de még álló szép, régi, értékes népi épületeink napról-napra fogyatkoznak, és félő, hogy ma-holnap már csak ezek az épületek fognak emlékeztetni országunk egykor páratlan népépítészeti gazdagságára, mely pedig európai jelentőségű kulturális kincsünk. A Baranya megye tájházaival foglalkozó könyv is ehhez a megőrző, bemutató feladathoz kíván hozzájárulni. A könyv bevezető része is lényegében ennek a feladatnak fontosságára, a tájházak kulturális jelentőségére hívja fel a figyelmet, melyben természetesen helyet kapnak a megyébe egykor betelepítet nagyszámú németség tájházai, de sokác tájház is.
A bevezető foglalkozik még, és megindokolja, a könyv tartalmi, szerkezeti felépítését. Az első nagyobb fejezet a természetföldrajzi környezetet vázolja fel, mivel ez nem kis mértékben meghatározta a rendelkezésre álló építési anyagokat, azok felhasználását, elterjedését, egyes szerkezeti elemek kialakulását (pl. talpas ház), a gazdálkodás módját, ami viszont a gazdasági épületek fajtájára és megformálására volt hatással (pl. pincék, istállóspajták, górék, stb), A következő fejezet általában foglakozik a tájházakkal. A szerző ebben a részben utal arra, hogy a könyvébe számos olyan épületet is bemutat, ami nem kifejezetten tájház, azonban egykor olyan szerves része volt a falusi életnek, hogy indokoltnak látta itt bemutatni. Ilyenek voltak a malmok, a pincefaluk, és a népi épületben helyet kapó emlékházak. Ez után következik a megye népi építészetét, annak sajátosságait bemutató rész. Csak ezek után kerül sor az egyes tájházakat ABC sorrendben részletesen bemutató fejezetekre, amelyek előtt mindig van egy igen rövid, tömör településtörténeti szakasz, melynek ismerete különösen fontos a nemzetiségi tájházak esetében.
A szerző a továbbiakban vetített képeken mutatta be a megye tájházait. Természetesen a rendelkezésre álló idő miatt nem valamennyit és nem részletesen, hanem csak azokat, amelyek valami miatt külön is figyelmet érdemelnek. Ezek a következők voltak.
Babarc. Német tájház. A megye legrégibb tájháza. 1784-86 között, akkori típusterv alapján épített német telepes ház, melynek története teljes részletességgel az építéstől kezdve napjainkig ismert és dokumentált. Jelenlegi tulajdonosa az egykori telepesek leszármazottja. Az elkerülhetetlen korszerűsítéseken (pl. tetőzet) kívül alaprajza, falai, és hatalmas bárdolt tölgyfa mestergerendái érintetlenek.
Szajk, tájház. Az egykori jó módú gazdálkodó háza, egy ősi, ma már csak a skanzenekben látható un. füstös házrészt őriz. Az egykori konyha felett nem volt födém, a kemence füstje a nyitott padlástéren keresztül az egykori zsupp vagy nádtetőn szivárgott ki a szabadba. Mivel igen szépen berendezett, látogatható tájházról van szó, ezért a nyitott padlásteret nem volt célszerű meghagyni, e helyett igen ügyesen ritka szövésű textilanyagból húztak egy jelképes födémet a helyiség fölé, jelezve a felette levő üres fedélszéket. A tájház valamennyi volt gazdasági épületének folyamatban van a rekonstrukciója, így egy teljes értékű gazdasági portává alakul.
Kárász, istállómúzeum. Az egyetlen ilyen jellegű múzeum az országban, melyet etnográfus tulajdonosa létesítet. Különlegessége, hogy megépítésének szándékától kezdve a mai napig a teljes története ismert és dokumentált, beleértve az építő mesteremberek nevét, anyagbeszerzés helyét, módját, fuvarozási feltételeket, költségét, stb. Mindez a dokumentum az épületen belül kiállítás formájában (fotók, tablók, iratok, stb.) megtekinthető.
Somogyhárságy. Présház múzeum. A megye egyetlen ilyen múzeumként látogatható szőlőhegyi présháza, amit a szőlőműveléssel kapcsolatos teendők idején átmenetileg lakásnak is használtak, és amely alatt borospince is található.
Magyaregregy un. Arnold ház. Ez egy saroktelken létesített, „U” alaprajzú hagyományos falusi vendégfogadó és mészárszék épületegyüttes, amely egykor teljes értékű szolgáltatást nyújtott úgy a helyi lakósságnak, mint az erre járó, szekérrel közlekedő idegeneknek és egészen a II. világháborúig működött. Az épületegyüttes a funkcióváltás – könyvtár, kultúrterem, mészárszék múzeum, helytörténeti gyűjtemény – és korszerűsítés ellenére, építészetileg érintetlen formában fennmaradt, és mint ilyen egyedülállónak tekinthető. Az udvaron, még az egykori kuglipálya helye is látható.
Hosszúhetény, tájház. Különlegessége, hogy az egykori jó módú gazdálkodó háza a hagyományos második szobán kívül tartalmazott még egy, onnan megközelíthető, előbbinél jóval nagyobb helyiséget, amit itt „fonó”-nak hívtak, és amely egy családi közösségi helyiség volt tollfosztás, kukoricamorzsolás, varrás, stb. céljára. Ilyen funkciójú helyiség falusi épületben unikumnak tekinthető.
Kásád sokác tájház. A kétszobás lakrész után, egy külső bejáratú kamra található, amely a szokásostól eltérően itt nem szerszámok, edények, stb. tárolására szolgált, hanem kizárólagosan a fiatal házasok hálóhelye volt, annak ellenére, hogy fűteni nem lehetett. Itt még különlegességnek számít a telek lakóházzal ellentétes oldalán álló, beton tömbökre, – régebben kövekre, – állított, szemes takarmány részére létesített gabonásnak a nemzetiségre jellemző színezése.
Homorúd tájház. A település közigazgatásilag Baranya megyéhez tartozik, bár Moháccsal szemben, a Duna túloldalán található. Egykor ez tanyavilág volt, ahol a tanyák tulajdonosai nagyrészt mohácsi lakosok voltak, akik a Dunán átkelve olykor több napig az itteni, és az árvizek miatt mesterséges dombra épített, tanyasi épületeikben laktak. Több ilyen tanyacsoportból alakult meg 1952-ben Homorúd község, melyet az 1956-os jeges árvíz teljesen megsemmisített. Csupán négy ilyen dombocskára emelt tanyaépület maradt meg, melyek közül a falu újjáépítése után ezt a két helyiségből állót, műemlékileg védetté nyilvánították.
Hidas, tájház. Különlegessége, hogy ebben a tájházban, mivel a német származású tulajdonos háború utáni kitelepítését követően a házat székely család kapta meg, most német, magyar és székely szoba egyaránt található. A tájház fachwerkes szerkezetű, de az oromzata le lett vakolva és meszelve.
Simányi Frigyes
Folytatása következik…