Nem tudtam én megmondani akkoriban, miért is tölt el olyan nagy örömmel, hogy éjfél előtt százával suhannak el az autók a házunk előtt a várba menet. De ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy menjek én is. Ott a helyem! Nem tudtam azt sem, miféle érzés fog el a Mátyás templomban, a nagy tömegben a zárva tartott főkapuhoz simulva, hallgatva az orgona búgását. Jó volt a metsző hidegben a Halászbástya lépcsőin kalapban, hosszú fehér bundában egyedül lépkedni a téli éjszakában. Zúzmarás ágakon: makacsság, konokság, dac. Ilyesmit éreztem ezerkilencszázhetvennyolc karácsony estéjén. Hideg, mélykék este volt, jégtáblák úsztak a folyón, csend is volt, sötét. Nappal épült a „fejlett szocializmus”. Kádár János, Lázár György meg Losonczi Pál építették. De most éjfélkor nem hallatszott az építkezés zaja. Különösen itt a Várban nem.
Ez a vidék amúgy is az én hazám volt. Ködburokban szerettem leginkább, mikor nem is látszott ide a város. Akkor szellemekkel lehetett találkozni, némelyikkel beszélni is, de a legtöbb mogorva volt és szemrehányón szólt: Örökké élek! A palota és a környéke a gyerekkoromban még romokban hevert. Nem szerettem azokat a romokat, mert semmi romantikus nem volt bennük. A kiégett kupola, az összedőlt Sándor-palota, a mélybe merült Sikló, a földig rombolt főparancsnokság, a foghíj a Külügyminisztérium helyén még egy atlantiszi sóhajt sem ért. Mindenütt törmelék, gaz, szemét. Semmi romantika. Semmi legenda. Legalább egy pad lett volna, ahonnan egykoron a nagy költő a távolba meredt! S beljebb sírok a romok között, melyek közül egyiken másikon mécses lángja lebben. Nem, nem éreztem semmi romantikát. Tudtam, hogy tömegsír van odalenn! A romantikát magunknak kellett megteremteni, pillanatokra talán sikerült is. Volt szövetségesünk, a barátság és a szerelem.
De ezek is inkább a Várnegyed északi részén születtek. Itt a hetvenes évekre már helyreállítottak sok épületet, újakat is építettek. Működött a Várklub az egykori pénzügyminisztérium épületében. Már szó sem volt fehér ingről meg nyakkendőről, nem is az Illés játszott. Egyetemi kollégium is volt itt: a Szentháromság szobornál minden órában találkoztak szerelmesek. Volt, hogy csak egy percre futott ki a lány a díszes kapun. Nem kapott kimenőt. De egy csók, egy mosoly…
Elveszett helyeink, ahová akkoriban még diákok is jártak: a Fekete Holló, a Fortuna és az Országház pince. És a rengeteg titok. Titkok a megzendült dalokban, a széthordott falakban, s a föld alatt. A barlangok, ahová tudtuk a lejáratot, s ha borzongani volt kedvünk, be is kukkantottunk. S felrebbentek a szellemek, de mi sokszor csak a csontokat láttuk. Titkokban pörgetni a lidérceket jó volt, s táncolni mezítláb a kútban, nyáron a Tóth Árpád sétányon még jobb.
Azon az éjféli órán nem ezek az örömök vonzottak fel a Várba. Valami más érzés hívott. Már elmúlt éjfél, mire felértem a templomhoz. Kihalt volt a tér, csend, néhány hópihe szállt ide oda, mintha nem tudná eldönteni: megpihenjen-e itt Szent István koronáján, vagy tovaszálljon a Vérmező felé? Meg is torpantam, talán inamba szállt a bátorság. A templom kapuja csukva. Addig még soha sem voltam éjféli misén. Így alakult. A Mátyás templomban sokat ücsörögtem. Még szabad bejárás volt, s az egyik oldalkápolnában nagy régi bőrkarosszékek álltak. Ott szerettem volna mindent megtudni a világról, s vártam a segítséget. Imádkozni nem tudtam, csak a magam módján, félve, de őszintén. Amióta jegyet szednek, nem voltam abban a templomban. Ha azt mondanám, misére jöttem, „potyázónak” érezném magam, s ezt az érzést nem tudnám feldolgozni.
De azon a Szentestén benyitottam az egyházba. Távoli morajlást hallottam a kis előtérben. Még egy ajtó. Azt is kinyitottam, s hirtelen elém tárult a fényesség. Az orgona zengett, remegett a levegő, az oltár felől a távolból, mosolyt éreztem. Valaki mosolygott. Meleg és tömjén illata járta át a testemet. Arany és szín. A lépcső tetején álltam: ráláttam a sokaságra. Leírhatatlan érzés volt. Percekig tartott, míg a kis ajtó reteszét a helyére raktam. Megérkeztem. Itthon vagyok. Létezik nagyobb hatalom, mint ami fojtogatón rátelepszik az életre. Sőt: nagyobb hatalom, mint ami bennem bontakozik. Sokkal nagyobb hatalom. Boldog pillanat volt. Úgy éreztem ezer csóvás tatár tengerében bent állok az egyházban, amely vár is, erőd is. Menedék. A török hódoltság alatt titkos egyházba bújok, erdőben kis krisztus kereszt előtt. És az ágakból, nádból font kereszt megtart. Engem is, az országot is. Nincs hatalma felettem a külvilágnak. Nem vagyok egyedül. Megtalálom az ösvényt erdőben, mocsárban, nyirkos falak közt. Birtokba vett ez a sűrű pillanat.
Sok esztendő gomolygott el azóta, s az Isten néhányszor az ágyam szélére ült. Életet és halált is hozott. Megköszöntem szépen mindkettőt. S hálásan emlékszem a roppanásra, ahogy a friss hóba kiléptem azon a misztikus éjjelen.
Szerencsés Károly
Forrás: Magyar Hírlap, 2016. december 24.