A Brexit – a Britain és az exit szavakból összegyúrt nyelvi hibrid – minden más politikai fejleménynél nagyobb súllyal nyomja rá bélyegét az Egyesült Királyság idei évére. A nyelvészeti újítás közvetlen előzménye a modern brit politikatörténet talán legnagyobb horderejű népszavazása volt, amelyen a részvevők szűk, 51,9 százalékos többsége kiszavazta hazáját az Európai Unióból.
A június 23-án tartott referendum politikai földindulása elsöpörte David Cameron kormányát, és ugyanazzal a lendülettel a Downing Street 10. miniszterelnöki rezidenciájára sodorta Theresa May korábbi belügyminisztert, akire Nagy-Britannia második női miniszterelnökeként az a soha senki által nem próbált feladat vár, hogy elindítsa országát az EU-ból kifelé vezető úton.
A 60 esztendős Theresa May nevéhez már politikai mottó is kötődik: „Brexit means Brexit” – a Brexit Brexitet jelent, vagyis nincs visszaút az EU-tagságról tartott júniusi népszavazás után, az Egyesült Királyság ki fog lépni az Európai Unióból.
May ezt szinte minden hivatalos megszólalásán hangsúlyozza, annak ellenére, hogy a népszavazási kampányban Cameronnal együtt a bennmaradást pártoló tábor tagja volt. Korántsem vett részt azonban olyan aktívan a kampányküzdelmekben, mint Cameron és legfőbb szövetségese, George Osborne akkori pénzügyminiszter. Ők vehemensen, teljes erőbedobással érveltek a brit EU-tagság mellett, Theresa May azonban – Cameron legnagyobb bosszúságára – szinte észrevehetetlen volt a kampányban.
May számos politikai elemző véleménye szerint valószínűleg már a kampányidőszakban megsejthette, hogy az esélyek nem az EU-párti tábornak kedveznek, és erejét már akkor a kormány népszavazási kudarca esetére mindenki által biztosra vett miniszterelnök-váltás versengésére tartalékolhatta.
Azt azonban kevesen látták előre, hogy amikor e váltás Cameron távozása után a nyáron lezajlott, Theresa May milyen villámgyorsan és mekkora lendülettel „camerontalanítja” a kabinetet. Szinte senki nem maradt a helyén a Cameron-stábból; May az elsők között dobta ki a kormányból és száműzte a kormánytisztségek nélküli képviselők által elfoglalt hátsó alsóházi padsorokba George Osborne-t, az egykor nagyhatalmú és eltökélten EU-párti pénzügyminisztert, akit korábban szinte mindenki Cameron egyik esélyes utódjelöltjének tartott.
Arra sem számítottak sokan, hogy Boris Johnson, a Brexit-kampány volt frontembere, London egykori konzervatív párti polgármestere Theresa May kormányában köt ki, mégpedig mindjárt a külügyminiszteri poszton. Johnson beemelésével Maynek valószínűsíthetően kettős célja volt: egyrészt a konzervatív frakción belüli igen befolyásos Brexit-párti tábornak igyekezhetett gesztust tenni, másrészt a kiemelt posztra helyezett Johnsont így folyamatosan szemmel – és kordában – tudja tartani. Az újdonsült külügyminiszter ugyanis nem titkoltan maga is erőteljes miniszterelnöki ambíciókat táplál, és Cameron távozása után csak a párton belüli vetélytársak machinációi ütötték el őt a kormányfői tisztségtől.
Theresa May jól tudja azt is, hogy legalább akkora, ha nem még sokkal nagyobb kihívások előtt áll, mint az első női brit miniszterelnök, Margaret Thatcher, aki 1979-től 11 évig volt a kormányfői rezidencia lakója.
Thatcher könyörtelen, szenvtelen pragmatizmussal indította el a reménytelenül elavult, állami monopóliumok jellemezte, csőd fenyegette brit gazdaság korszerűsítését, súlyos – nem egyszer véres erőszakba torkolló – konfliktusokat is vállalva az akkor még tízmilliókat mozgósítani képes brit szakszervezeti mozgalommal.
Párttársai és sok elemző szerint azonban csendes, de ugyancsak könyörtelen, kitartó pragmatizmusban Theresa May sem marad el Margaret Thatchertől. A Konzervatív Párt egyik legtekintélyesebb veteránja, Ken Clarke, aki maga is háromszor indult – mindháromszor sikertelenül – a Konzervatív Párt vezetői tisztségéért, nem sokkal a Downing Street-i váltás után, egy bekapcsolva hagyott tévékamerába mondta bele gyanútlanul, hogy Theresa Mayjel „rohadt nehéz kijönni”.
May, amikor megkérdezték tőle, hogy mit szól párttársa – és a belügyminisztérium élén egykori elődje – kijelentéséhez, az alkalmat az Európai Bizottság elnökének szánt előzetes figyelmeztetésre kihasználva csak annyit mondott: „ha van valaki, akinek rohadt nehéz lesz kijönnie velem, az Jean-Claude Juncker”.
Az anglikán lelkészcsaládba született brit kormányfő lesz az első olyan uniós vezető, aki – a jelenleg érvényes hivatalos tervek szerint március végéig – aktiválja a kilépési folyamatot elindító mechanizmust, vagyis a Lisszaboni Szerződés 50. cikkelyét.
A folyamat valószínűleg Theresa May 2020-ig tartó teljes hivatali megbízatását leköti majd, és jó eséllyel még utódainak is munkát ad. Az 50. cikkely ugyanis kétévi tárgyalási időtávot határoz meg, de szinte konszenzusos elemzői vélemény Londonban, hogy 43 évi EU-tagság után biztosan nem lehet ilyen rövid idő alatt kimunkálni az Egyesült Királyság és az Európai Unió új kapcsolatrendszerét.
Theresa May többször hangoztatott véleménye szerint például a népszavazás megmutatta, hogy a britek nem akarják az EU-n belüli szabad mozgás elvének érvényesítését úgy, ahogy az eddig történt, az Európai Bizottság álláspontja szerint azonban ha Nagy-Britannia a kilépés után is akadálytalanul – vagyis vámmentesen – hozzá akar férni az EU egységes belső piacához, akkor tartania kell magát a szabad munkaerőáramlás alapelvéhez.
Ez várhatóan csak az egyik vitás kérdés lesz a számtalan közül, amikor majd hivatalosan is elindulnak a kilépési tárgyalások. Nagy-Britannia 2016-os drámai éve is bizonyosan csak az első felvonása volt annak a hosszas Brexit-sagának, amelynek vége egyelőre túlnyúlik a belátható politikai horizonton.
MTI
Kertész Róbert tudósítása