Nemrégiben Kalkuttai Teréz anya személyében új szenttel gazdagodott az egyház. A szegények angyalát már életében is nagy tisztelet övezte. A vele való találkozást számtalan beszámoló felejthetetlen élményként jellemzi. Úgy írnak róla, mint akiből folyamatosan áradt az Isten melege. Micsoda érzés lehet találkozni egy szenttel! Prohászka püspök hegyekhez hasonlítja őket. Ők Isten hegyei, akik belenyúlnak az égbe, az örökkévalóságba…
Kik a szentek? Miben segíthetnek nekünk? Hogyan közeledhetünk mi is az életszentséghez? Ezen a héten ezekre a kérdésekre keresem a választ Prohászka Ottokár gondolatai nyomán, melyeket teljes terjedelmükben az Elmélkedések az evangéliumról című kötet 415. pontjában, „A hadak útja” címmel olvashatnak.
„Vannak különböző énekei az Istennek: minden virág, cserje, csillám, hullám egy-egy dala; de a szentek az ő győzelmi énekei!”
Folytatva a püspök által megkezdett sort, feltehetjük magunknak a kérdést, hogy gondolhatunk-e magunkra is úgy, mint Isten énekére. Mindannyiunknak küldetése van. Különböző küldetések ezek, mindenkinek máshol és másként kell helytállnia. Ezt tehetjük jól is, rosszul is. De az biztos, hogy minden ember egy-egy egyedi és megismételhetetlen dallam és csak rajtunk áll, hogy életünk dallama bátran és tisztán cseng-e vagy hamiskásan illan el.
„Az ember nagysága eszméitől függ. … A köznapi érzület láthatára fölött uralkodnak az óriások, merész, erőteljes egyediséggel, nemes, kifejlett erénnyel.”
Milyen nagy dolog is az, amikor valaki mer egyedinek lenni, vállalva az ezzel járó esetleges konfliktusokat. Sokszor egyszerűbbnek tűnhet beállni a sorba és csak bólogatni, nem felvállalva a saját véleményünk, vagy akár nem is merve saját véleményt formálni. De nagy árat fizetünk a látszólagos nyugalomért, mert valahol a nagy egyetértés közepette elveszthetjük önmagunkat.
Kényelmes tud lenni az is, ha csak a komfortzónánkon belül mozgunk. A jól megszokott dolgok, amiknek már ismerjük minden csínját-bínját biztonságérzetet adnak. Nincs kihívás, nincs csalódás. De nincs fejlődés sem. A szenteknek is ki kellett lépniük a komfortzónájukból, hogy később azzá válhassanak, akiknek tiszteljük őket. Teréz anya például egy vonatút során érezte a hívást, ami arra késztette, hogy ezt a komoly lépést megtegye. 1946 szeptember 10-én éppen lelkigyakorlatra utazott Kalkuttából Dardzsilingbe, amikor szíven ütötte a maga körül tapasztalt szegénység és nyomor. Ez vezette arra, hogy lemondjon a kolostor békéjéről és teljesen átadja életét a szenvedőknek.
„Küzdelmeket állítanak be a világba, magasztalják és föltorlasztják az energiákat. Megbolygatják a testiség kényelmes egyensúlyát. Fölzavarják a lelkiismeretek temetői csendjét.”
A szentek segítenek, hogy egy kicsit megküzdjünk magunkkal és feltegyünk olyan kérdéseket, amiket addig talán nem mertünk – fölzavarják a lelkiismeretünket. Jó úton haladok-e? Kamatoztatom-e megfelelő módon a kapott talentumokat, vagy csak elásva őrzöm valahol mélyen? Életükkel gondolkozásra késztetnek bennünket, talán egész életünk újragondolására. A példa erejével hathatnak ránk. Mindegyik szenttől mást és mást tanulhatunk, ezért is érdemes megismerkednünk történetükkel. Megnyugvásunkra szolgálhat, hogy, amint Szőke János szalézi atya mondta: „ők is tökéletlen emberek voltak, akiknek szentsége nem a tökéletességből fakadt, hanem az Istennel való kapcsolatukból.” Nem elvont mesehősök ők, hanem hús-vér emberek, akik életükkel bizonyítják, hogy a keresztény eszménynek nem lehetetlen megfelelni.
Minden kornak megvannak a maga sajátosságai, amik más és más kihívások elé állítanak minket. Lelkiségünket is úgy érdemes kialakítani, hogy ezeknek meg tudjon felelni. Ferenc pápa szavai jutnak eszembe, aki 2013-ban beszélt arról, hogy milyen szentekre van szükségünk a XXI. században:
„Szükségünk van reverenda és fátyol nélkül szentekre. Szükségünk van farmeros és tornacipős szentekre. Szükségünk van szentekre, akik moziba mennek, zenét hallgatnak, és barátaikkal sétálnak. Szükségünk van szentekre, akik Istent teszik első helyre, de az egyetemen is kitűnnek. Szükségünk van szentekre, akik időt találnak a mindennapi imára, és képesek a tiszta szerelemre, vagy a tisztaságot megszentelik… Szükségünk van korszerű szentekre, XXI. századi szentekre, akik erre a korszakra alkotják meg a lelkiségüket. … Szükségünk van olyan szentekre, akik e világban élnek, és meg tudják ízlelni a világ jó és tiszta dolgait, de mégsem világiasodnak el… Legyünk hát ilyenek!”
„A szentek azért magasak, mert mélyek. … A szentek lelkét is a magány, az önmagábatérés, az odaadás és lelkesülés vájja mélyre, és a tűz dolgozik bennük, mely magával sodor néha félvilágot. … Ne féljünk hát a mélységtől, az önmagábatéréstől, „evezz ki a mélyre”; lelked a mélység; ha az sekély, akkor neked az Isten sem mély.”
Ez a szakasz különösen megérintett. Nem félünk-e tényleg a mélységtől? Nem menekülünk-e állandó zajba, társaságba, tv képernyő elé és mobiltelefon mögé, csak hogy ne kelljen hallani a csendet – és a csendben felsejlő gondolatainkat? Olykor teret kell engednünk a magánynak, hogy megannyi sebzettségen és rejtett rétegen át fölfedezzük lényünk központját, magát Istent…
Szerencsés Dóra