Van Székesfehérváron egy kedves helyem. Egy templom árnyékában álló szobor. Magas, életerős férfit formáz, egyszerű papi öltözetben. Bal kezét a szívéhez szorítja, jobb kezében kelyhet tart és ha az ember megáll előtte éppen olyan, mintha neki nyújtaná. Csak a kezünket kell kinyújtani érte.
Amikor legelőször jártam ott, nem tudtam pontosan, hogy ki ő, csak ködös sejtelmeim voltak, mégis valahogy megérintett. Mintha azt sugallta volna, „Gyere, és fogadd el a kelyhet!” Elkezdtem utánaolvasni. Először csak róla, aztán tőle. Nem kellett hozzá sok, hogy felfedezzem: gondolatai hitről, nemzetről, erkölcsről a ma emberéhez is szólnak.
Prohászka Ottokár, Székesfehérvár 15. püspöke, 158 éve ezen a napon, október 10.-én született. A „napba öltözött ember, kit Isten homlokon jelölt a kiválasztottság fényes jelével” – jellemzi Gárdonyi Géza. És valóban kiválasztott volt. Hazának és hitnek szentelt életével felelni tudott korának kihívásaira, megpróbálta elviselhetővé tenni a nemzeti traumák okozta fájdalmakat. Ő volt a XX. század eleji magyar katolikus megújulás zászlóvivője, lenyűgöző erejű szónok, elveihez mindig hű közéleti szereplő, fáradtságot nem ismerő lelki vezető.
Tetteit és érdemeit sokáig lehetne sorolni. De mi most inkább szálljunk vonatra jeges hajnalon és nézzük a frissen kinevezett püspök atyát, amint leszáll a székesfehérvári vasútállomáson, ahol bizony nem várja fogadóbizottság, se ünnepélyes kíséret, hiszen mindezt elkerülendő hamarabb, váratlanul érkezik. Ugyan minek a fölösleges pompa, a póz? Ő dolgozni jön. Lessünk be dolgozószobájába és fagyjunk át egy kicsit mi is, hiszen nem enged fűteni. Hogy is mondhatná híveinek, hogy a hideget el lehet viselni, ha maga nem éli át? Nézzük, ahogy fáradhatatlanul írja nagyhatású műveit kifordított borítékra, levelek hátoldalára, mert a fűtés mellett a papíron is spórolni lehet és az így megtakarított pengőkkel támogatni lehet a szegényeket. Legyünk tanúi, ahogy új cipőjét odaadja egy nehéz helyzetben lévő egyetemistának, maga pedig a már elkopottban megy lelkigyakorlatot tartani. Így követve őt megfigyelhetjük, hogyan váltja életre a szószéken elmondottakat vagy műveiben leírtakat.
A kommunizmus alatt munkáit állami indexre tették és jóformán beszélni sem volt szabad róluk. Kár lenne hagyni, hogy a ma emberét is megszólító, hitről és erkölcsről szóló elmélkedéseit továbbra is a feledés homálya fedje. Mi most arra hívjuk a kedves olvasót, hogy tartson velünk és hamarosan induló sorozatunkban ismerkedjen meg ezek közül néhánnyal. Fogadjuk el a felénk nyújtott kelyhet…
Szerencsés Dóra