Ha az egész napos munkától fáradtan és szerelmi bánattól lesújtva az ember egy kis szárnyalásra vagy éppen csendes nosztalgiázásra vágyak, akkor nem is kérdéses, hogy egy Blahalouisiana koncerten a helye.
Az előbb említett okokból, illetőleg mert a zenekar végre valahára már nem csupán kislemezekkel elégíti ki rajongói füleit, hanem egy nagylemezt is piacra dob, csütörtök este az A38 hajón ringatóztunk a székesfehérvári együttessel.
Bemelegítésnek a The Bluebay Foxes nevű formáció táncoltatta meg a gyülekező közönséget. Őszintén bevallom, ritkán jutok el az előzenekarok koncertjére, s a kritikákban is többnyire csak a miheztartás végett említem a felvezető bandát, most mégis áldom a teremtőt, hogy pontban nyolckor már a hajón voltam, ugyanais a The Bluebay Foxes egyszerűen fantasztikus volt! Mindössze szeptemberben állt össze a négytagú formáció, s most először dugták ki a próbateremből az orrukat, s máris Budapest egyik kultikus színpadán játszhattak. Erős gitáralapokra épülő, feszes ritmusú, fülbemászó dallamok, divatos rock and roll újhullámos zenekar, mégis úgy érzem, megvan bennük az a plusz, ami naggyá tehet egy formációt. Lehet, a frontember karakteres hangszíne, vagy a titokzatos 3-4 akkordos dalok varázsereje, mindenesetre úgy érzem, viszontlátjuk még őket a hajón, s akkor bizony már nem előzenekari státuszban.
A meglepően professzionális és kellőképpen jó hangulatú bevezetés után pillanatok alatt változott át a színpad „Blahalouisiánává”. Az otthonról elhozott régi szőnyeg és a nagyszülőktől kölcsönkért retro állólámpák magukkal hozzák a melegséget és azt az érzetet, hogy itt valami különlegesnek leszünk a tanúi.
Blahalouisiánában mindent átélhetünk: a régi szerelmeket, az egyéjszakás kalandokat, a nagy bulikat és az egyedüli begubózásokat. Lehetünk szerelmesek és csalódottak, boldogok vagy malankólikusak. Blahalouisiánában mindent megkaphatunk, hiszen „rólunk szól, de nem nekünk”.
S hogy mit csempészett a Blahalouisana a képzeletbeli nappalinkba a cím nélküli első nagylemezükkel? Néhány már ismert, de újrahangszerelt és átkozottul jó, ritmusos és táncolható dalocskát, egy-két szívet tépő, megríkató szerelmes sanzont és jó néhány slágergyanús szerzeményt, hol funkos, hol soulos, hol pedig rock and rollos kivitelben.
Sétálhatunk az esőben, a régmúlt szerelmek emléket magunkkal cipelve (Walking in the rain) magunkban keresve azt, amit másban hittük, hogy megvan (Magamban még), hogy továbblépjünk, egyszerűen elhajítva a nyomasztó valóságot (Without me), majd egyre mélyebbre és mélyebbre zuhanva egy soha véget nem érő party találjuk magunkat (Deeper, Máshol várnak), hogy hajnaltájt egy egyszeri, izgalmas, titokzatos szerelmi kalandba bonyolódjunk (Az első reggelen). S hogy mi a folytatás? Nagyjából ugyanez, estéről estére, hétvégéről hétvégére, míg búcsút nem mondunk a múltnak (We can't say goodbye) és újra összeérünk valakivel (Ahol összeér).
Hát nem pont ilyen az élet? Néha keserű és szürke, máskor édes és színes. Pont mint a Blahalouisiana első albuma.
Schoblocher Barbi és a Blahás fiúk ezen az estén Vitáris Ivánnal (Ivan and the Parazol) kiegészülve egy felejthetetlen estén táncoltatták meg és csaltak könnyeket a közönség szemébe. Olyan zenekar ők, akik képesek felforralni a magyar popzene langyos állóvizét.
Aki valóban a nappalijából a régi szőnyegen üldögélve, a nagyi lámájának fényénél akar elmerülni Blahalouisanaban, annak most már csak annyi a dolga, hogy kézbe vegye az együttes első nagy lemezét, melyhez a banda csak ennyit fűz hozzá: „Legyetek üdvözölve Blahalouisianában, a szívünk nappalijában és foglaljatok helyet 46 perc 23 másodpercig a derűs melankólia kanapéján!”
Szerző: Kaiser Vivien
Fotó: Horváth Anna