Két kevésbé ismert film alapján írok arról, hogy az ember nem mindig találja a helyét a világban, és előfordulhat, hogy néha kicsit későn ébred rá, hogy nem a neki megfelelő dolgot csinálja. Egy korábbi írásomban említettem egy biológiatanár történetet, aki hogy megtalálja önmagát, otthagyta biztos szakmáját, szobrász lett, és bár éhenkórász, de boldog. Ennek kapcsán jutott eszembe a két, egymással talán eddig össze nem kötött film.
Jancsó és Finney
Az egyik Jancsó Miklós 1963-ban forgatott filmje, Az Oldás és kötés, Latinovits Zoltán főszereplésével. Jancsónak egy korai filmjéről van szó, az a sajátos rendezői stílusa, amivel beírta magát a filmtörténelembe, csak később alakult ki (ennek főbb jellemzői a történelmi témák előtérbe helyezése, és az igazi főszereplők helyett tömegek mozgatása elsősorban alföldi pusztaságokon). Ennek a filmnek a középpontjában Jámbor Ambrus, egy befutott, Alföldről a fővárosba költözött fiatal sebész áll. Az élete megfelelő vágányon halad, elismert munkája van (a film nem napjainkban, hanem a hatvanas években játszódik, amikor Magyarországon még megbecsülték azokat az embereket, akik gyógyítottak), alakulgat egy kapcsolata is, mégis történik valami, ami kizökkenti őt ebből a világból, idegennek kezdi érezni környezetét, és mint egy kisfiú, hazautazik édesapjához, hogy meggyőzze őt, hogy költözzön fel Budapestre.
A másik film Albert Finney angol színész egy saját rendezésű műve, önmagával a főszerepben, a Charlie Bubbles 1968-ból. Finney e film mellett többek között alakította Winston Churchillt, valamint Agatha Christie Poirot nyomozóját is a Gyilkosság az Orient Expressen klasszikus, 1974-es feldolgozásában. Charlie Bubbles című filmjében egy sikeres londoni írót alakít, aki egy hétvégén a titkárnőjével vidékre utazik, hogy szokásos, havi látogatását tegye volt feleségénél és kisfiánál. Kiszakadva a hipermodern környezetéből, a falusi látogatás során rádöbben, hogy sok dolgot elszúrt az életében.
A világból kimozdító pont
Mindkét filmben van egy döntő pont, ami kizökkenti a főszereplőket az addigi életükből: a nagyvárosi fiatal értelmiségi létből, valamint a modern londoni környezetből. Ambrus az egyik nehéz műtét előtt megtudja, hogy az operációt egy idősebb orvos fogja végezni, és neki csupán asszisztálnia kell. Ez aggályokat kelt benne: az idős orvos lehet, hogy pontatlanabbul dolgozik, lassabb és a tudása is megkophatott. A műtét valóban nem zajlik zökkenőmentesen, komplikációk lépnek fel, amiket az idős orvos végül mesterien megold, és az operáció teljes sikerrel zárul. Ez elindít Ambrusban egy folyamatot, mely nincs szájbarágósan megmagyarázva, csupán a cselekedeteiből következtethetünk rá. Amikor filmes értelmiségi barátaival megnéz egy elvont művészfilmet, úgy érzi, nem akar ehhez a közeghez tartozni, feléled benne az idősek iránti tisztelet, és hazautazik édesapjához.
Charlie a bankáraival találkozik egy elegáns étteremben, ahol hosszasan taglalják az anyagi helyzetét és befektetési lehetőségeit, amit a sikeres írói pályafutásának köszönhet. Az étteremben viszont ott van régi cimborája is, akinek kivételes lehetőségnek számít, hogy egy ilyen előkelő helyen étkezhet. Miután beszélnek egy kicsit egymással, előbukkan bolondos énjük: az ételeket egymás fejére kezdik öntögetni. Majd gyorsan lelépnek és legurítanak néhány sört egy közeli kocsmában, ahol a barátja azt mondja neki a kocsmatársaságot szemlélve: „El tudsz képzelni ezek közül egyet is, ahogy az elefántcsonttoronyban ülve pötyögnek az írógépeden? Apám, te már nem is a földön jársz (…)” Charlie rádöbben, hogy mennyire kiforgatta őt a jelenlegi élete, és elhanyagolta régi ismerőseit és a családját. Így, amikor hazautazik ex feleségéhez és fiához, szeretne kicsit jobb apa lenni, mint addig volt.
Értelmetlen lázadás
Miután a főhősök rádöbbenek a régi világuk értékeire, szeretnének abból valamit visszakapni és visszaidézni. Ambrus azt szeretné, hogy apja felutazzon vele Budapestre és együtt éljenek. Charlie szeretne jobb apa lenni. De már tartoznak ehhez a világhoz: Ambrus apja értelmetlennek tartja a költözést, Charlie felesége pedig nem kér a gyereknevelési tanácsokból, mivel azzal már kicsit elkésett.
Mindkét filmben van egy olyan jelenet, amiből kiderül, hogy főszereplőink miatt sem tudta többre vinni a volt feleség/barátnő. Az Oldás és kötés egyik jelenetében megtudhatjuk, hogy Ambrus a volt barátnőjével együtt tanult korábban az orvosi egyetemen, viszont a lányt elbocsátották kulák (gazdagparaszt) származása miatt – ami a Rákosi rendszer idején megszokott volt. Ambrus is tagja volt annak a bizottságnak, amelyik ezt a döntést meghozta. Amikor a következő párbeszédet hallgattam a filmben, valami olyasmit éreztem, hogy talán néha nekünk is rá kell jönnünk, hogy gyakran csak kifogásokat keresünk a lustaságra, és arra, hogy a felelősséget áthárítsuk másokra.
Lány: Ha elvettél volna, nem dobnak ki az első évről.
Ambrus: Nem tudtad az anatómiát.
Lány: Nem dobtak volna ki. Kuláklistán voltunk, gyűlés volt, akkor dobtatok ki.
Ambrus: Igen, gyűlés volt… sokszor volt gyűlés.
Lány: Kiállhattál volna értem Ambrus.
Ambrus: Nem, én hittem abban, amit akkor csináltunk.
Lány: Kiállhattál volna.
Ambrus: Nem ilyen egyszerű ez… azt hiszem, neked van igazad. Ki kellett volna érted állnom.
A Charlie Bubblesben pedig az ex feleség azt mondja: „Mihez kezdenék ennyi idősen? Így jár az, aki suli után férjhez megy. Nem értek én semmihez, hacsak hozzád nem. Ha én akkor tudtam volna azt, amit most.” Ezek alapján is úgy éreztem, hogy a főhősök nehezen tudják a felelősséget vállalni, még nem is igazán felnőttek, nem nőtt még be a fejük lágya. Talán ebből is fakad hirtelen lázadásuk a saját sikerük ellen. Főleg Charliera jellemző, hogy hirtelen döntéseket hoz, nem szervezi meg idejében a dolgait: a házvezető asszonya kiakad rá, mert nem közli időben, hogy hétvégén utazik a volt feleségéhez, aki szintén ideges rá, mivel ritkán látogatja meg a gyerekét. A látogatása alatt pedig a kisfiával egy focimeccsre megy, ahol édességekkel szeretné elhalmozni őt, de a gyereke számára az lett volna az igazi ajándék, ha törődött volna vele…
Mivel a régi világhoz már nem tartozhatnak, vissza kell térniük a saját maguk által megalkotott világba. Ambrus az autójával visszautazik Budapestre. Charlie is utazik, ő viszont nem autóval, az esetében kissé mesés a befejezés: reggel arra ébred, hogy a közeli dombságon egy elhagyatott léggömb áll, így hát elköti és elszáll vele. Így beteljesedik a beszélő neve: buborék, akárcsak az addigi élete, amely elszáll.
Miért nem jó mindig, ami jónak tűnik?
Mindkét főhősnek jól működő, kívülről szinte tökéletesnek tűnő élete van, mégis, egy pont kibillenti őket az egyensúlyból és a világukból, és nem tudják folytatni azt, ami több éve már természetes és megszokott volt számukra. Rá kell döbbenniük, hogy buborékvilágot építettek fel maguknak, olyat, amit a külső környezet diktált számukra, azzal hogy ez lesz a sikeres út, amit járniuk kell. Csakhogy közben valahol elveszették önmagukat, amire rá sem ébredtek eddig. Viszont a régi világukhoz való visszavágyódásuk már megkésett, értelmetlen és teljesíthetetlen, már nem megoldható. A tragédiájuk, hogy a régi világhoz már nem, az újhoz pedig még nem tartoznak – legalábbis lelkiekben biztosan nem. Két világ határán állnak, de egyiknek sem a részesei. Ahogy a találó közmondás is kifejezi: két szék közé estek. Mégsem azt kellene csinálniuk, amire több évet készültek, amire olyan sokat tanultak, amit sok erőfeszítés és szenvedés útján értek el? Van egy meglehetősen kiábrándító mondás Joseph Cambelltől: „Az ember felér a létra tetejére, és észreveszi, hogy létráját nem annak a falnak támasztotta, ahová fel akart jutni.” Egy frissdiplomás jogász ismerősöm például rájött, hogy az ő világa a színpad és a mára szinte már elfeledett művészet, a versmondás. Persze ilyenkor mindig ott van a dilemma, hogy mi az, amit sikeresen tudsz végezni, és meg is tudsz élni belőle, és mi az, amit igazán szívesen csinálnál. Szerencsés ember, akinél ez a kettő közös keresztmetszetet képvisel, de azt hiszem, ők alkotják a kisebbséget. Mi az, amire szükséged van, és mi az az életedből, amit mások kényszerítettek rád (a kényszerítésnek léteznek kevésbé drasztikus fajtái is, úgymint az ajánlás, sugalmazás)? Hogy tudod összeegyeztetni a jelenlegi élethelyzetedet azzal, amit valójában szeretnél? Azt hiszem, a két filmben az a közös, hogy ezekre a kérdésekre keresik a választ. Valamint arra akarják felhívni a figyelmet, hogy visszaüthet, ha teljesen el akarsz szakadni a gyökereidtől. Ha ezek a gondolatok valaha is foglalkoztattak, akkor tudom ajánlani ezeket a filmeket. Viszont tényleg csak ebben az esetben, mivel a hatvanas években készültek, nem a mai szemnek és tempónak megfelelően.