Theodore W. Adorno a huszadik század egyik jelentős filozófusa, a frankfurti iskola névre hallgató filozófia iskola jeles képviselője már a múlt század közepén arról írt, hogy a művészeti területek közötti éles határvonalak egyre inkább eltűnnek. „Kirojtosodnak”, ahogy ő fogalmazott. Ma már ez nem számít eget rengető megállapításnak, amikor rengeteg olyan kiállítással és alkotással találkozhatunk, amelyek nem sorolhatók be egyetlen művészeti kategóriába. A keveredés mellett érdekes kérdés, hogy egyes újabb területek művészetnek számíthatnak-e. A filmek esetében például beszélünk filmművészetről, és ha az olvasó látott már például Tarkovszkij filmet, akkor érthető, hogy a filmnek nem feltétlenül csak a szórakoztatás lehet a funkciója. Ugyanakkor tekinthető-e például egy számítógépes játék is művészi alkotásnak?
A gyengék ereje
Biztosra veszem, hogy az esztétikusok, vagyis művészetfilozófusok, alkalmazkodva a mai kor kérdéseihez, foglalkoztak már ezzel a kérdéssel, és remek tanulmányokat is írtak ilyen témából. Bevallom, én ezen ismeretek nélkül írok most arról a számítógépes játékról, ami számomra valami többet nyújtott az átlagosnál. Néha a jó dolgok onnan jönnek, ahonnan nem számítanánk rá – írtam ezt a marxista rendező Jézus filmje kapcsán, de ugyanígy igaz ez a Microids szoftverfejlesztő vállalat által kiadott Syberiáról, melyről ez az írás szól. A 2000-es évek elején, amikor rendszeresen vásároltam PC játékújságokat, csaknem minden számban az aktuális nagyágyú játékok mellett jutott egy cikk a Microids által kiadott gagyibbnál gagyibb játékoknak is, csakhogy egy vicces-ironikus írás is legyen az újságokban, amiben kigúnyolhatják azokat. Aztán egyszer csak minden komolyabb híresztelés nélkül a Microids előállt a Syberia című point and click játékkal (az ilyen játékokban általában beszélgetésekkel és logikai akadályok megoldásával haladhatunk előre a történetben). Azért figyeltem fel rá, mert a róla szóló cikk nem arról szólt, mint általában egy játékleírás, vagyis, hogy milyen a játék grafikája, zenéje, milyen az irányítása, hanem hogy miért nem is nem olyan a világunk, amilyennek lennie kellene. Miről szól tehát a Syberia, mi miatt érzékenyült el az addig csak pixelekben és elemzendő szoftverekben gondolkodó cikkíró?
A mese elkezdődik
A játék főszereplője Kate Walker egy amerikai jogi tanácsadó vállalatnál dolgozik. Munkahelye megbízásából egy francia-alpokbeli kis faluba, Valadilénebe kell utaznia egy aláírásért: a helyi automatákat (vagyis olyan kis gépek, melyek lehetnek akár egyszerű vendégüdvözlő szerkezetek, lemezjátszó eszköz, de lehet akár egy komplett, emberszerű berendezés is) gyártó családi vállalkozás vezetője aláírását kell megszereznie, hogy a kis céget felvásárolhassa egy multi. Kate a közvetítő irodánál dolgozik, akik az ügylet jogi vonatkozású dolgait intézik a multi megbízásából. Minden rendben zajlik, egyszerű a feladat: az előzetesen már megbeszéltek szerint csak néhány apróságot kell megbeszélnie Anna Vorarlberggel, a családi vállalat vezetőjével, alá kell íratnia néhány papírt, és utazhat haza, megbízás teljesítve, folytatódhat az élet a megszokott környezetben, napi rutinnal és apró-csetlő problémákkal. Azonban az élet nem mindig ilyen kiszámítható. Kate ott helyben tudja meg, hogy megérkezése előtt néhány nappal Anna meghalt, az aláírást így bátyjától, Hanstól kell megszereznie, aki azonban néhány éve eltűnt. Mivel még nincs halottá nyilvánítva, így Kate-re marad a feladat, hogy Hansot előkerítse, és az üzletet nyélbe üsse. Hans azonban kissé bohókás lélek, aki a falusiak elmondása szerint Szibéria felé vette az irányt, hogy bebizonyíthassa, hogy a mamutok még most is léteznek. Szibériáról itt most ne a munkatáborok jussanak eszünkbe, itt az inkább az álmok szimbóluma. Innen indul az út, mely az eddig két részes játék első darabjában négy helyszínen keresztül vezet minket: az első Valediléne, a kis falu, ahol hajdan rengeteg turista és munkás fordult meg az automatákat gyártó cég miatt. Azonban napjainkban a cég haldoklik, az automaták már nem sok embert érdekelnek, az egykori dicsőségből már alig maradt valami, a falu olyan mintha kiesett volna az időből és mély álomba merült volna. A következő állomás Barrocktsadt, ahol főleg az egyetemen és a vasútállomáson tölti főhősünk az idejét. Ez után szocreál környezetbe, Komkolzgradba érkezik, ahol egy kissé őrült gyárigazgatóval gyűlik meg a baja. Végül egy aralbadi szanatóriumba kell ellátogatnia, hogy további támpontot kaphasson Hans holléte felől.
Kettős utazás
Az első állomás tehát Valadiléne, az Alpok lábánál fekvő festői szépségű kisváros, ahol a házak egy már letűnt kor hangulatát idézik, akárcsak maga a városka is, ahol az automata gyár már nem vetekedhet a multik tömeggyártással készült termékeivel. Hiába a családi vállalkozás kreativitása, a városban lépten-nyomon felbukkanó ötletes automatákra már senki sem kíváncsi, így a város elnéptelenedett. Érdekes, hogy az ott maradt néhány ember számára mégis ez a néhány utca a jelenti a világot és a lelki békét – viszont vannak, akik átutazzák a világot, rengeteg tájat látnak, számtalan élményt szereznek, és valahogy mégsem találják meg önmagukat. Talán nem haragszik meg az Olvasó, ha leírom, egy ismerősömtől hallottam egy biológiatanár történetét, akit a szülei és a tanárai is e mesterség irányába terelgettek tanulmányai során. Amikor egyszer gyerekkorában az egyik általános iskolabeli tanárának elmondta, hogy ő valójában szobrász akar lenni, a tanár felhívta a szülőket, hogy azonnal beszéljék le erről az őrültségről. Érthető: a biztos kereset és szakmai út helyett egy olyan tevékenység érdekli, amiből nem valószínű, hogy stabil egzisztenciát
teremthet magának. Sikerült hát elterelni őt ettől az őrült ötlettől, és sikeres biológiatanár lett, az egyik legjobb a munkahelyén több éven keresztül. Aztán rájött, hogy valahogy mégsincs a helyén. Nem érzi jól magát, csak egy ráerőltetett élet, amit él, nem az övé. Otthagyta a pályát, és szobrász lett. Most éhenkórász, egy szerzetesrend fogadta be, cserébe nekik dolgozik. És boldog. Kate Walker, az ígéretes, kezdő ügyvéd a történet elején még nem érkezik meg lélekben Valadilénebe, csak egy ügy számára a város és az automata cég. A rokonaival folytatott telefonbeszélgetésekből kiderül, hogy egy darabig még minden rendben van a gondolkodásával: a nemrég vásárolt ruhakollekcióit, kedvenc süteményét, valamint a legutóbbi partikat vitatja meg. Aztán a kisváros ódon épületei, kertjei, folyói mellett egyre inkább elkezdik az apró dolgok érdekelni, például egy apró ládikó, amely Hans és Anna történetét meséli el, hogyan találtak gyermekkorukban egy barlangra a városban, ott hogyan esett le Hans egy kőhalmazról, amikor egy plüss mamutot próbált megszerezni, és hogyan lett ez után a mindene a mamutok iránti rajongás és keresés, ami miatt később kiátkozták a családból. Kate még a szerződés miatt keresi Hansot, de már nemcsak emiatt fontos neki, hogy rábukkanjon a plüss mammutra és Anna gyerekkori naplójára, ami Hans balesete utáni történéseket írja le több héten keresztül, egészen a felépüléséig. Kate egyre inkább olyan lesz, mint egy gyerek. Azt mondják, a gyerekek a legnagyobb filozófusok, rá tudnak csodálkozni a világ apró dolgaira, őszinte érdeklődéssel tudnak rákérdezni minden dologra, és tudnak örülni az életnek. Furcsa. A kis herceg egyszer veszik össze csupán a pilótával, amikor az képtelen felfogni, hogy nem lenne fontosabb feladata, mint a magára maradt rózsájával törődnie. Jézus is bizonyára olvasta Exupéry művét, ezért mondhatta: „… ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába”.
Idősíkok
Az emlékek sorát járva halad előbbre Kate, kicsit nehéz már elkülöníteni a múltat és a jelent – a kettő között olyan erős kapocs alakul ki, amellyel szinte a múltbeli tör
ténések részese is lesz, ezáltal tud haladni a jövőt jelentő megoldás felé. „Kell lennie egy kapocsnak múlt és jelen között, hogy legyen jövő” – mondta Latinovits Zoltán, amikor arról gondolkodott, hogy szeretteink energiái vajon elvesznek-e a halálukkal. Különös ez a történetvezetés, azt hiszem, ehhez kellett, hogy Benoit Sokal képregényrajzoló és videojáték-tervező és a Microids, ez a vesztes játékkészítő cég készítse a Syberiát. Nem érzem azt a nyomást, hogy bárkinek és bárminek is meg akarna felelni a játék. Legfőképpen a mai ember igényeinek nem. A bukástól mindenesetre nem kellett félniük, az megszokott volt a fejlesztő cég számára. Csakhogy ezzel alighanem olyan látens, már-már szinte elveszett mélységekig elrejtett emberi igényeket tudtak feltárni, amelyek gyakorlatilag érthetetlenek a mai társadalom felszínes viszonyai között. Persze az igény létezik, de sikerül elnyomni. A múltat sem szeretjük igazán: ami nem felel meg a mai kor felülről diktált normájának, stílusának, azzal nem illik foglalkozni, szinte éves (vagy inkább havi, heti?) rendszerességgel, újra és újra ismétlődő kollektív emlékezettörlésnek lehetünk szemtanúi. A mai fogyasztói társadalom „itt és most”-ra orientáltsága olyan megbízhatóan működik, hogy Mao Ce-tung csak egy szánalmas kezdő volt a kulturális forradalmával. A telefonbeszélgetésekben már érzik Kate ismerősei, hogy valami gond van vele.
Meddig tart?
Hans halottá lett nyilvánítva a barlangban történt balesete után néhány évvel, még kisgyermek korában, az apja akaratára, mert nem tudta elfogadni a fia gondolkodását, azt hogy az egész mamutos hülyeséget komolyan gondolja. Érdekes, hogy meddig tart az ember szeretete. Emlékeztek még Csernus doktor Bevállalja? című műsorára? Szeretném hinni, hogy nem megrendezett előadások voltak azok a műsorok. Egyik részben egy homoszexuális székely fiú látogatta meg a kimértnek nem nevezhető pszichiátert azzal, hogy kitagadták a szülei, mert melegként szégyent hozott a családra, és amúgy is, a helyi pap is így látta jónak. Csernus ekkor azt mondta, hogy a szülei gyakorlatilag meghaltak, mert a saját gyermekük helyett mások véleménye és a társadalmi norma a fontosabb számukra. A szavaknak óriási súlya lehet, ami ezután történt, olyant nem nagyon láttam még. A srác teljesen magába zuhant, meredten nézett maga elé, és semmilyen reakciót nem tanúsított Csernus szólítgatásaira több percen keresztül. Nem feladatom megítélni Csernus szavait, azt viszont tudom, hogy ugyanebben a faluban ilyen helyzetben gyakorlatilag minden családban ugyanez történt volna. Ha valami érzékeny pontot érint valakinek a furcsasága, bármilyen jellegű mássága, akkor talán nemcsak faluban, de városban is hasonló történt volna. Annyi még kiderült, hogy a szülők visszafogadnák a gyereküket, ha nem lenne meleg. Tehát a szeretet itt addig tart, amíg valaki heteroszexuális. Van, hogy addig tart, amíg egészséges a szeretett. Érthető az abortusz is, ha valakiről kiderül, hogy testi fogyatékosként születne. Tehát szeretlek, amíg egészséges vagy. Szeretlek, mert egészséges vagy. Ha nem vagy az, nem szeretlek. Egy hadikórházban történt az első világháború ideje alatt Magyarországon. A feleség örömtől ragyogó arccal, otthon készített ételekkel meglátogatta a kórházban fekvő férjét, akit akkor látott először a háborúból hazatérvén. Átölelte, köszöntötte. Aztán kiderült, hogy a férjének mindkét lábát amputálták. Amikor ez feltűnt neki, iszonyú trágárul leüvöltötte a férfit és otthagyta. Biztosan jó lenne feltétel nélkül szeretni, amikor a másikat nem a testi adottságáért, márkás, stílusos öltözékéért, jól eltalált Facebook profilképéért szeretünk, hanem csak azért, mert létezik. Indokolatlanul. Nem kötve semmilyen feltételhez. Hansot nem fogadták el, mert már nem olyan volt, mint amilyet megszoktak, már nem fért bele a család kényelmes világképébe.
A pap gyónása
Hans elmenekült otthonról, a temetését pedig megrendezték, ehhez a szertartást végző papot is átverték, csak a család tudta az igazat, vagyis hogy Hans él. Ezt a történetet Kate a város jegyzőjétől hallja – majd a temetőbe kilátogatva eljut Hans évek óta lezárt sírjához, ami valóban üres. A kutakodás közben megtalál egy levelet is, aminek a megírása elképesztő lelki érzékenységről és empátiáról tanúskodik. A levél a „Pap gyónása” címet viseli, a pap akkor írta, amikor egyértelművé vált számára a megtévesztés és rájött, hogy ő, bár tudtán kívül, egy ilyen csalásban segédkezett. A levelet a leendő utódjának címezte, hogy kibeszélje magából azt a titkot, ami nem hagyja nyugodni. Felszínes célja a levélnek, hogy informálja a leendő utódját – akivel
soha nem fog találkozni, mivel kisebb helyeken kihalásos alapon történik a papi utódlás – hogy az egyik sírblokk üres. Valójában a levél nem az utódnak szól, hanem saját magának („A kezedbe nyújtom ezt a szörnyű titkot, tégy vele, amit akarsz”). Valami hasonlót érezhetett Arthur Miller Az ügynök halála című drámájában a főhős, aki nem tud számot vetni az élete során felhalmozott bűneivel és végez magával. A keresztények számára megoldás lehet a felhalmozott bűnök enyhítésére egy őszinte gyónás, azt mondják, Isten mindent meg tud bocsátani. Ugyanakkor önmagunknak nehéz néha megbocsátani, ha egy bűn folyton előtör és őrlődik bennünk. A pap ezt a bűnét nem tudta kibeszélni magából. Kicsit talán nevetséges gondolat ehhez kapcsolódóan, de sok tényező mellett azt mondják, azért is élnek átlagosan tovább a nők a férfiaknál, mert ki tudják sírni és beszélni a problémáikat, míg a férfiakat arra szocializálták, hogy attól valakik, ha sikeresen magukba fojtják az érzéseiket („bőgő masina nem lesz katona”). Sokat segíthet, ha mások is látják azt, ami nyomaszt, és így nemcsak a saját, talán már százszor ugyanúgy átrágott, beszűkült őrlődésünket, hanem egy objektívabb véleményt is hallhatunk. A pap levele már csak egy mementó a múltból, amit Kate a saját kis nyomozása során véletlenül talál meg. A levél írójának már nem tud segíteni, azonban talán mégsem volt értelmetlen azt megírni, Kate számára segítséget jelent, hogy teljesebb képet kapjon a történtekről, és hagyja, hogy magával ragadja a kis városka különös története és tragédiái.
Útra fel!
Kate az útját egy Hans által korábban készített automatával, egy vonattal folytatja. Ezen utazik tovább a többi, már említett városkába, majd a játék második részben még távolabbi, már egyre fagyosabb vidékekre. Állandó útitársa a vonatot irányító, szinte emberi érzésekkel rendelkező automata, Oscar, aki gyakran segít Katenek a legkülönbözőbb problémák megoldásában. Oscar tehát szintén egy gép. Egy, a játékról szóló cikkben olvastam, hogy Kate útja arról szól, hogy rádöbbenjen, hogy ő nem akarja folytatni azt az igazi értelemben vett automata életet, amit számára az ügyvédi pálya jelentett. Helyette vállalkozik az elképesztő kalandra, megkeresi Hansot, aki mivel őrült volt, hitt az álmaiban. Kate is őrült lesz, otthagyja a biztonságot és belevág az értelmetlen útba…
Művészet vagy sem? Nincs meg a tudásom hozzá, hogy eldöntsem. Azt viszont tudom, hogy számomra az az alkotás jelent igazi értéket, amely nemcsak pillanatnyi katarzist tud okozni, mint teszi azt sok kortárs film erőltetett érzelmi szuggerációval, hanem hosszan tartó hatást, elmélyülést és talán szemléletformálást is. Ebben az értelemben kevés igazi művészi alkotást tudok felsorolni. A kevesek egyike a Syberia.
Habib Dániel
ui.: már készül a Syberia harmadik része. Az alkotó Benoit Sokal, a szoftverfejlesztő és kiadó a Microids brand alatt futó Anuman Interactive. Megnyugodtam.