„Uram a te ígéd nekem, a sötétben szövétnekem…”, a 435. dícséret kezdő soraival emlékeztek a Reformáció erdélyi kezdeteire Nagyváradon, a Rogériuszi Református Templomban (megkésve, ma reggel).
Az istentisztelet magasztossága és tanító volta rádöbbentett a protestantizmus bástyáinak újbóli csodálatára. Kerekes József Nagyvárad- Rogériusz-i református lelkész meghívta ez alkalommal Zsigmond Józsefet is, az Újvárosi Református Templom nyugalmazott lelkészét, hogy tartson egy lélekfrissítő igehirdetést a Reformációról, abban a templomban, melyet a régi Olaszi temető helyére építettek. A hófehér falak között az ünnepi istentisztelet megerősített hitünkben, az „íge hívó szavában”, mely közvetlenül minket kell megszólítson és arra kell tanítson, hogy „az üdvösségünkért mi magunk is felelősek vagyunk”.
Zsigmond József nyugalmazott lelkipásztor Mózes 5. könyvének 6. részéből indult ki és történelmi visszatekintést nyújtott. Elmagyarázta nekünk a Luther Márton nyomdokait követő erdélyi reformáció kialakulását, annak viszontagságait, mely az 1520-as évek angliai és nyugat-európai máglyahalálai utánra tehető, egyben égetően nagy hiányát pótolva a lelkiségében kifáradt és megtört Európának.
Az 1524-1525 években a Rákosmezei Országgyűlésen a magyar nemesi rendek egyértelmű döntése alapján, elégették mindazokat akik Luther nyomdokaiba mertek lépni. Mégis 1538-ban Zápolya János magyar király az, aki megengedi az erdélyieknek, hogy a kassai prédikátort titkon védelmezzék. 1545-1550-es évek táján a szász ajkú fiatalember tanításairól Heltai Gáspár már eképpen szól, tömören: „… és akkor Erdélyben villámlani kezdett az Isten ígéje.”
Az idős lelkész magyarázata szerint, Isten ígéje mindenekelőtt fény és világosság, melyben az ember „meg kell lássa az eget és az Urat, aki a kegyelmes Isten.” „Milyen az Isten ígéje és beszéde?”-tette fel a költői kérdést, melyre választ is talált Mózes 5. könyve, 6. részének 4.-9. terjedő verseiben: „élesebb minden késnél és kardnál.”
Zsigmond József református lelkész értelmezésében, az íge magához szólít bennünket egyenként, önvizsgálatra ösztönöz, sarkall arra, hogy Isten beszédét élőnek tekintsük. Ezt követően az alábbi mondat jelentéstartalmát boncolgatta: „Isten ígéje élő és ható”.
Vallástörténeti áttekintésében kitért a szavak külön magyarázatára, eképpen: „Ha valamire azt mondja az emberi nyelv, hogy „élő”, az mozog közöttünk, tehát az „íge is eképpen közöttünk él és mozog”.
A „ható” szó értelmét annak az erőnek kidomborításával magyarázta, melyre még Luther Márton kifüggesztett pontjaiban tanította Európát: az ígének „ereje van”. Ahol az íge ereje megmutatkozik, ott minden embert mozgásra indít. Az íge mindig megcéloz valamit, örökös mozgásban van, tehát bennünk is mozgást kell indukáljon.
Az Úr asztalánál elhangzott hosszú beszéd második részében Isten ígéjének kétélű kardként való hatását hallhattuk.
A Biblia- magyarázat szerint, Isten beszéde fegyver kell legyen, amely meg kell védjen, oda kell suhintson minden egyes esetben, mikor veszélybe kerül az emberi mivoltunk. „Ha Isten ezt a kardot (tehát az ígét magát) felemeli, megnyílik az életünk.” Ezáltal kaphatunk „mélyebb belelátást” a gyarlóságaink következtében szétesett emberi mivoltunkba.
Az istentisztelet záró részeként, az úrvacsoraosztás előtt, rövid magyarázatot kaphattunk a Reformáció hitbéli erejéről és mai üzenetéről Kerekes József fiatal lelkipásztortól, aki kiemelte: „A Reformáció arra képes, hogy minden lelki köntöst levegyen rólunk, mezítelenekké tegyen újra Isten ígéje előtt. Újra tudatosítanunk kell az íge ereje által azt, hogy kik vagyunk, valamint azt is, hogy mit cselekedtünk. Isten beszéde maga a Reformáció titka.”
A 498 évvel ezelőtti Reformáció a római katolikus hittől eltérően két szín alatti áldozásra tanított, mellyel leegyszerűsítette a keresztyének kapcsolatát a Mindenhatóval. „Úgy helyes minden, ahogy az az apostoli korban volt, az Úr megkövetett teste jelképében, ahogy az írva található Pál Apostol leveleiben: az Evangélium hatalma és ereje hitből hitbe kell adasson.”
A „hitből hitbe adatás” nem más, mint az a mód, ahogy Isten szava megszólítja az embereket, az igazi reformáció pedig akkor kezdődik, abban a pillanatban amikor az íge megszólal és magához hívja az egyént. Így vetkőzhetjük le önteltségünket, gőgünket és az Úristen beszéde csakis hit által válhat mindannyiunk élete középpontjává. Az egyetemes papság elve, mely a Reformáció vívmánya azt jelenti, hogy nem kell külön papi személyt válasszunk azért hogy Isten meghallgassa a könyörgésünk, hanem elég Jézus Krisztus közvetítőnek, hiszen ő az, aki „kegyelmet szerezhet a számunkra az Atya trónusa elé járulva”. Ez az ígének (a Korintusi Levelekben) megírt közvetlen volta az az erő, ami mozgat bennünket reformátusokat, „közvetlenül minket szólít meg”.
A másfél órás istentisztelet gyönyörű metaforákkal emlékeztetett az erdélyi gyülekezetek hitbéli harcaira, és a Magyar Himnusz eléneklésével ért véget. Ezt követte az úrvacsora, mely a napsütötte templom padsoraiban ülőket cselekvésre, bizalomra, az üdvösségért való személyes felelősségre tanította, valamint az íge közösségformáló erejére is, melyre szükségünk van mind lelki mind fizikális életünkben a megmaradásunkért.