„…hisz messze zuhantál magadat vonszoló kereszt,
a szabadföld vendéges idegen kínjában szomorúbb, Te legszomorúbb.”
T.A. Guba István
Bartók Béla halálának 70. évfordulóján emlékezzünk a zenetörténelem legnagyobb magyar Géniuszára.
Guba Mari
Bartók idézése
Éjszaka! Mélységes feketemárvány– verem.
Könnyeim kerete. Gyöngysajtoló óceánvakság.
Szemem helyén remegő könny göbjeim ne csalogasd,
lihegő iszap-ágyad ne kínálgasd vádló ikreimnek!
Nem adom. A szemeimet nem adom! Gyökerük velőmben ér.
Gyöngyház– csontjaim nem adom!
Koponyám kristályvarrata nem neked reccsen,
ultrahangjaim szisszenve hasítják fekete húsod.
Föl, föl kéken – túli sóhajom, süvölts szédülve
szent tehetetlenséged iramában az Elefántcsont– Lelkűig!
Metsz át a korom kérgeit, utad roncsolja a szférikus üszköt.
Egy kicsi rést, csak egy tűlalagútat az égig; fúlni ne hagyj.
Már csak az ősi lehelet, az első, ment meg a számat gyűrő
szurkos pránarohamoktól, ínyem préselné fogaimra zománcnak;
eleven lakattá makacsít, arcbőröm csillámosra feszíti,
s maradok magmatikus bálvány két vállra vetemedve, ha nem jön a fény,
a megváltó fény, remény– fürösztő kegyelemkötelék,
búvárangyal szigonya, külső sötétben matató szonda,
szomjamra felelet; öklömet te oldozd, karom röpítsd fölém,
pásztázd aranydobogóján önfeledt áldozati piruetthez,
izzó gyémántcsapágy– perselye fújja füstarany fonalát örvényes táncba körém.
Jöjjön a téboly nélküli mámor, fehér lángban az oltár;
e perctől nincs titok előttem, titkolnivalóm sincs:
te tanítottál, Te Legfehérebb Mágus, az ősmagyarok lelkét idézted,
évezred gátja szakadt parasztok küszöbén,
hol nemzet süllyedhet el, voltál kámzsás árvízi hajós,
mohó aszkéta a szellem tűzében, fehér parázs!
Mennyi szikra csiszolt! Az ősforrás szűkszavú véneit
te szítottad, pásztortűz meséje felelet; lettél ámuló gyermeki fül,
emlékezet üvegpáncélos lovagja, törékeny apród, Árpád népének tiszta tükre,
leheletüket felfogó; szemed vonta homályba a pára, az életjel kicsapódó sebeiddé.
Századok nyilallását szublimáltad zenévé, keserve a fenséges Hihetetlen, kérve sikollyal
a semmi mögött bújdokló Szabadítót, hogy mulasztaná keserű poharunk tőled,
hisz messze zuhantál magadat vonszoló kereszt,
a szabadföld vendéges idegen kínjában szomorúbb, Te legszomorúbb.
A történelmi kálvária harmadnapját te sem értheted meg,
itt hagytad ikoni bolygónk: fölemeltettél az Ártatlanság Koponyahegyén.
Térdünket égető csontpor– szőnyegén, azóta benned imádkozunk tovább.
Személyes magassága a Létnek! Szellemed huzatában lendül nemzeti ima lugasunk:
Kodály Zoltán ezüst– szomorúfűz– haja;
zsámolynyi helyén veled könnyezte szakállát kárpáti bazalttá,
tömbrobaját hallani éjjel, amint szilajabb szédületre szigorítja a Kozmosz magyar örvényeit,
ostora metszett varázskő kék aurájában: a mesteri pálca,
a mindenkori pávátlan vármegyeházak rettenete; alkudna a Zsarnok:
fondorkodása párolja hasadtra szemét, rohan szűkölve az úri behemót,
Vakultan fölszántja még egyszer utoljára a tengert, a tajga is visszatagadja bűne helyére,
örökös patája hasítja a sírját: elnyeli balatoni rianás, buborék se kísérje.
Néma a látnoki táj: Csillagpanaszod törvénykezése betelt, földre hozott terhed föloldoztatott,
delejes csendben mozdulhat újra az élet:
feléd morajlik vulkáni pátoszban a hívás, ágaskodó világerők ásvány – tajtékban könyörögnek:
A hajszolt Csillagegyetem mennyeibb artériákból hárulj vissza az esengő őselemekre!
Hív a platánsor engesztelő hajladozással, szimatod elé bomlik a virág. – Nélküled balzsammá örvénylik a vér.
Itt vagy! Már tiszta forrásod zajlik ereimben.
T.A. Guba István
1966
„Nyílegyenes ösvénynek nevezik az archaikus– szakrális Tibet legmagasabb rendű szellemi útját….
Igen „nyílegyenes ösvény” Bartók Béla életútja is”
Demény János
1946