Lányi András, az ELTE docensének írása
1. Hetek óta figyelem a tranzitzónák lakóit, megfigyeléseimet bárki ellenőrizheti. Úgy találtam, hogy az ott képtelen zsúfoltságban várakozó ázsiai családok, köztük a jövevények többségét alkotó fiatal férfiak igyekeznek a nomád körülményekhez képest kulturált módon berendezkedni. Őszintén szólva, nem tartom valószínűnek, hogy hasonló helyzetben honfitársaim ilyen fegyelmezetten viselkednének.
Aki valaha foglalkozott tartósan hátrányos helyzetű csoportokkal, azt is nyomban látni fogja, hogy a tranzitzónák lakóinak többsége nem ezek közül kerül ki. (Mondjuk, a Keleti pályaudvar környékén nem nehéz elvégezni az összehasonlítást.) A mögöttük álló út viszontagságaihoz képest meglepően jól táplált és jólöltözött, méltósággal viselkedő emberek többsége odahaza nem a társadalom alsó rétegeihez tartozott, és életükre nem lehetett jellemző sem az állandó nélkülözés, sem a tartós üldöztetés.
Úgy tűnik tehát, az afgánok, szírek, pakisztániak, bangladesiek közül is elsősorban azok vállalkoznak a viszontagságos nyugati utazásra, akik a magyarok közül: az értékesíthető tudással, jó munkavégző képességgel rendelkező közepes helyzetű csoportok, s nem azok, akiknek az élete, biztonsága odahaza közvetlen veszélyben forog. Persze ilyenek is akadnak köztük, a migrációnak azonban szemlátomást nem ez a fő oka, legalábbis azoknak az esetében nem, akik egyáltalán eljutnak Magyarországig. A megtizedelt, földönfutóvá lett áldozatok, akiknek egyik napról a másikra kellett elhagyni az otthonukat, rendszerint a legközelebbi biztonságosnak vélt országba vagy országrészbe jutnak csak el, és általában nincsenek abban a helyzetben, hogy a költséges tengerentúli utazásba belevágjanak.
2. Minden bizonnyal más a helyzet az Afrikából érkezők körében, akik Dél-Európa partjait ostromolják. A fekete kontinens a világ legszegényebb része, és itt növekszik a népesség a leggyorsabban. A bronzkori termelési és higiénés viszonyokat felváltó hirtelen modernizáció robbanásszerű változásokat hozott. A népesség megsokszorozódott, mert a megszülető gyermekek többsége megéri a felnőttkort, ugyanakkor a megélhetésüket biztosító természeti források beszűkültek. Szélsőséges hatalmi és vagyoni különbségek alakultak ki, melyek fennmaradását az egymással hadakozó kegyetlen terror- és erőszakszervezetek korszerű fegyverzete szavatolja, állandósítva a véres belháborúkat. A tudatlanság és a nők jogfosztottsága lehetetlenné teszi a családtervezést, az exportra termelő mezőgazdasági monokultúrák földéhsége a táplálék megtermelését, a klímaváltozás az ivóvízellátást. Az afrikaiakat az elemi ínség készteti, hogy elhagyják otthonaikat, és a gazdag Európába költözzenek.
Akár az ázsiai, akár az afrikai bevándorlókat nézzük, úgy találjuk tehát, hogy helytelen és megtévesztő a tömeges migrációt a menekült-kérdés és a menekült-jog fogalmi keretei között tárgyalni. Ami a tényleges üldöztetés elől menekülőket illeti, az új helyzet inkább nehezíti ügyük megkülönböztetett, a nemzetközi jognak megfelelő kezelését. Annál is inkább, minthogy a bevándorlók egy jelentős része úti okmányok nélkül érkezik, lehetetlenné téve, hogy kilétüket, származásukat, jogosultságukat az európai hatóságok ellenőrizhessék (ami jóhiszeműségre aligha vall).
3. Bárkinek, aki felelős módon kíván véleményt formálni a mostani tömeges migrációról, először arra kell elfogadható magyarázatot adnia, hogy az Európa határain megjelenő illegális bevándorlók száma miért ugrott meg egyik évről a másikra, éspedig a Földközi-tengeren keresztül és a Balkánon át érkezőké ugyanakkor, az Ázsiából illetve Afrikából útnak indulóké egyidejűleg.
Mi történt vajon? E távoli országok lakói egymással össze nem beszélhettek; a terrorcselekmények közvetlen hatása sem kielégítő magyarázat: az érintett térségekben eddig is folytak helyi háborúk. A legtöbben mégis idén döntöttek úgy, hogy sok ezer kilométert tesznek meg idegen országokon, földrészeken, sivatagon, hegyláncokon, tengereken át, viszontagságos körülmények között, nem egyszer életüket kockáztatva.
Annyi bizonyos, hogy az utaztatásukat szervező és bonyolító hálózatoknak ez a hirtelen tömegessé lett transzkontinentális turizmus hatalmas üzletet jelent. Ezért okkal feltételezzük, hogy a migrációs láz gerjesztésében az utóbbiak aktív szerepet játszanak, akár üzleti, akár politikai célzattal teszik, s akár rábeszéléssel, akár ennél erőszakosabb eszközökkel érik el céljukat (a kettő természetesen nem zárja ki egymást). Annyi bizonyos, hogy a migrációs trendekben világszerte és egyidejűleg bekövetkezett hirtelen változásra elfogadható magyarázattal még senki nem állt elő.
*
4. Milyen hatással lesz Európára a majdnem kizárólag muzulmán országokból érkező tömeges bevándorlás? Földrészünkön jelenleg kb. 20-25 millió muszlim él, e családok túlnyomó többsége az elmúlt fél évszázadban telepedett le kontinensünkön. Ha a mostani migrációs trendek tartósnak bizonyulnak – amit nincs okunk kétségbe vonni –, akkor számuk egy-két évtizeden belül megkétszereződhet. Tudni kell azonban, hogy a jövevények termékenységi rátája az európainak a többszöröse. Ezért elképzelhető, hogy egyes célországokban az iszlám kultúra már ebben az évszázadban többségbe kerülhet.
Európa bűnei számosak: felelősségünk a globális klímaváltozásért, más földrészek lakóinak elnyomorodásáért tagadhatatlan, bűnhődni azonban most erényeinkért fogunk. A tudatos – ha nem is okvetlenül morális célokat követő – önkorlátozás, amelyet a szaporodás terén a huszadik század második felétől kezdve az európaiak tanúsítanak, sajnos, nem a helyi ökoszisztéma újjáéledését teszi majd lehetővé, hanem a fehér embernél szaporább jövevények térhódítását és többségbe kerülését. Az ökológiai gondolkodás klasszikusai már a múlt században rávilágítottak erre a kínos összefüggésre: egyesek racionális önkorlátozása rövidtávon csak az irracionálisan önző mások számára biztosít előnyt, akiknek terjeszkedése (szaporodása) viszont hosszabb távon az egész ökológiai-társadalmi rendszer összeomlásához vezet, ami végül minden szereplőt maga alá temet.
*
5. A folyamat valóságos neve: népvándorlás. Népvándorlás és honfoglalás – emberek milliói a természeti és/vagy társadalmi viszonyokban bekövetkezett változások hatására felkerekednek, és új hazát keresnek ott, ahol az életkörülmények kedvezőbbek. E kedvezőbb életkörülményeket valaki megteremtette: ezek minden esetben egy olyan civilizáció gyümölcsei, amit a más civilizációs mintákat követő jövevények tömeges letelepedése és az ennek nyomán kialakuló kezelhetetlen konfliktusok válságba sodornak. Idővel azután a bennszülötteknél szaporább bevándorlók kiszorítják a régebben ott élőket, vagy a saját kulturális mintáik átvételére kényszerítik az addigra jócskán meggyengült befogadó népességet. A római birodalom hanyatlásának és bukásának története szépen példázza ezt a folyamatot.
Ha a fogadó országok nem tanúsítanak ellenállást, a honfoglalóknak nem kell okvetlenül erőszakhoz folyamodniuk. Míg a Nagy Népvándorlás idején a népek közötti érintkezés meghatározó módja a fegyveres harc volt, a mostani Még Nagyobb Vándorlás történetében a háborúskodás egyelőre alárendelt szerepet játszik, inkább oka, mintsem következménye a migrációnak. A végeredmény ettől még ugyanaz marad. Civilizációkat általában nem az ellenük viselt háború pusztít el, hanem az őket hordozó népesség eltűnése, s ez az eltűnés a régészek tanúsága szerint nem kihalást jelent, hanem beolvadást, elkeveredést.
Jelen esetben mégsem számíthatunk arra, hogy civilizációnk békés körülmények között tűnik el. Európa ugyanis egyike a leginkább túlnépesedett földrészeknek, s jólétét köztudomásúlag már régóta annak köszönheti, hogy technológiai-gazdasági és katonai fölényét más földrészek természeti forrásainak kisajátítására és felélésére használta. Ezek az egyenlőtlen csereviszonyok lassan bár, de mérséklődnek, s ennek következtében az öreg kontinens még a jelenlegi népességet sem fogja tudni a mostanihoz hasonló színvonalon eltartani, nemhogy annak a másfél- vagy kétszeresét. Az Európai Unió keretében zajló folyamatok máris jelzik ezt: a centrum-országok kíméletlen igyekezete, hogy gazdaságukat a periféria rovására tegyék fenntarthatóvá.
Az erőforrások és a hely szűkössége előbb-utóbb óhatatlanul egymás ellen fordítja majd a befogadó és a bevándorló társadalom szegényeit, miközben a gazdag üzletemberek váltig örülnek az olcsó munkaerőnek, az arab milliomosok bevásárolják magukat az európai gazdaságba, és a politikailag korrupt uniós bürokraták nyitottságról fecsegnek. Azokon a településeken, ahol a színes bőrű, muzulmán többség érvényesíteni akarja majd jogos autonómia-igényét vagy bevezeti az iszlámtörvénykezést, a kor szavára süket őslakosság ellenállása polgárháborúhoz fog vezetni.
6. Az új népvándorlást elsősorban a globális ökológiai katasztrófa váltotta ki. Az emberiség szaporodása már régen meghaladta a Föld eltartó képességének mértékét, eddig is csak más fajok kiszorítása, elpusztítása árán volt fenntartható. A megnövekedett népesség eltartását olyan tömeges hatású, nagyléptékű technológiák alkalmazása tette lehetővé, melyek rohamos ütemben pusztítják tulajdon létünk természeti alapjait. Az ipari társadalmak lakói ráadásul a jólétet összetévesztették az anyagi javak egyre gyorsabb ütemű elhasználásával, s miután ez a korcs életideál a kifosztott népekre ellenállhatatlan vonzerőt gyakorol, világszerte elterjedt, ami még inkább sietteti az élővilág pusztulását.
Elsőként – a klímaváltozás és a környezetszennyezés együttes hatására – az egészséges ivóvíz vált tartósan elérhetetlenné nagyjából az emberiség 15%-a számára. Figyelem! Ha egymásra helyezzük azoknak az országoknak a térképét, ahol a leggyorsabban süllyed a talajvíz szintje, a migránsokat kibocsátó országok térképével, döbbenetes egybeesést tapasztalunk. (Kína, amely hasonló ivóvíz-hiánnyal küzd, tömérdek energia felhasználásával képes jól-rosszul kezelni ezt a problémát.) Megváltoztatja-e a migrációs konfliktus megítélését, ha azt az ökológiai válság következményeként azonosítjuk? Erre a kérdésre rövidesen visszatérünk.
7. Sokan úgy gondolják azonban, hogy az elöregedett kontinensnek mindettől függetlenül, kifejezetten jól jön a kívülről érkező vérfrissítés. A bevándorlók főleg olyan szakmákban helyezkednek el, ahol hiány van munkáskezekben, megjelenésük tehát felpezsdíti a gazdaságot, és segít eltartani az életkor meghosszabbodásával arányosan növekvő nyugdíjas népességet. A délről és keletről érkező milliókból idővel jó európaiak lesznek, a velük beáramló kulturális sokféleség pedig gazdagítja, színesíti majd életünket.
Ha pár évtizeddel ezelőtt gondolhattunk is ilyesmit, a tények azóta rácáfoltak a várakozásokra, melyekből legfeljebb a bevándorlók olcsó munkaerejére alapozott üzleti számítások teljesültek. Ezért az olcsóságért azonban hatalmas árat fizetnek Európa nagyvárosai. A bevándorlók többsége nem vált „jó európaivá”, nincsenek is ilyen szándékaik. Az első nemzedék élete rendszerint rámegy a civilizációs szakadék áthidalásának igyekezetére, a beilleszkedésre. A második bosszút áll a kudarcért, ami szüleiket a munka világában, őket magukat az iskolában éri. (Aligha véletlen, hogy az iskolában sikeres, „hajtós” kelet-ázsiai fiatalokkal van a legkevesebb baj.) Mint a téma szociológus kutatói megállapították, az életformák és szokások sokfélesége nem multikulturális társadalmat teremtett, hanem frusztrált, egymással szemben is ellenséges kisebbségeket, és legalább ennyire frusztrált befogadó társadalmat, katasztrofális közbiztonságot, hanyatló közoktatást, túlterhelt infrastruktúrát, egekbe szökő szociális kiadásokat.
A helyi társadalmat összetartó bizalom és szolidaritás alapja, az intézmények működőképességének elengedhetetlen feltétele ugyanis az a közös nyelv (volt), amit kultúrának nevezünk: egyetértés a szavak és cselekedetek értelmét illetően. Minden újabb nemzedék, minden újabb jövevény hozzátesz valamit ehhez az értelemhez, és ez által a rend nem sérül, éppen ellenkezőleg, új elemekkel gyarapszik. De hogy a régi és az új szervüljön, s ne keletkezzen véres zűrzavar, az mérték és idő kérdése. Néhány évtized leforgása alatt sokmillió jövevény beáramlása romba dönti a civilizációt, amelyet néhány ezer vagy tízezer idegen érkezése csak gazdagítana. (Ha a nyár folyamán részletekben hullik le ránk az a pusztító felhőszakadás, amely augusztus közepén elborította Budapestet, áldás lett volna a városra nézve.)
8. Az emberi jogok védelmezői szerint azonban nem ez a kérdés. Sőt, mindez nem kérdés. Az alapvető szabadságjogok ugyanis minden embert egyformán megilletnek, s ezek között a szabad költözködés jogát Európa nyugati felén immár félezer éve nem szokás elvitatni. (Egészen pontosan azóta, hogy a földjeikről elűzött angol parasztok uraiktól cserébe ezt a „jogot” kapták: mehetnek, amerre látnak.) Megtagadhatjuk-e a jobb életre vágyakozó ázsiaiaktól és afrikaiaktól, hogy ott telepedjenek le családjaikkal, ahol akarnak?
Erre a kérdésre általánosságban határozott igennel kell válaszolnunk: megtagadhatjuk, mert az egyén szabadságjogai nem játszhatók ki a népek önrendelkezési joga ellenében. A népfenség elvén (fikcióján, oké) működő demokratikus jogállam kizárólagos joga, hogy az általa képviselt közösség nevében eldöntse, kit és milyen feltételekkel bocsát be a maga területére. Kötelessége az ország törvényes rendjének, területi integritásának, lakói biztonságának védelme bárkivel szemben, így az állam egyes polgáraival és más államok polgáraival szemben is. A közszabadság és a közjó azért élvez ilyenkor elsőbbséget az egyén jogaihoz képest, mert az egyén szabadsága és erkölcsi méltóságának tisztelete nem valami velünk született adottság, hanem történelmi vívmány: elismerésükre tehát csak a közösség tagjaiként számíthatunk, amely elkötelezte magát ezen értékek mellett.
A közösség érdekében és felhatalmazásával az állam feladata, hogy korlátozza a bevándorlást és szabályozza a letelepedést a maga földjén. Határainak illegális átlépését éppen ezért bűncselekményként szankcionálja. Más a helyzet akkor, ha a határsértők nagy tömegben lépik át egy ország határait. Ezt rendszerint ellenséges támadásnak szokták minősíteni. A félreértések elkerülése végett: a migránsoknak én sem ellenséges, sem támadó szándékot nem tulajdonítok. De nem azért, mert fegyvertelenül lépik át a határt. Előfordulhat ugyanis, hogy épp a fegyvertelenség a legerősebb fegyverük.
9. A népszuverenitásra történt fenti hivatkozást azonban vagy fel kell adnunk, vagy meg kell védenünk egy jogos ellenvetéssel szemben, ami a bevándorlókat (pontosabban a bevándorlást) támogató álláspont morális alapját képezi, ez pedig így szól: az emberiség ma már, a globális egymásrautaltság korában egyetlen közösséget alkot. Az úgynevezett űrhajó-etika álláspontja szerint mindannyian egyetlen, Föld nevű űrhajó utasai vagyunk. A közösségen belüli szolidaritás parancsa tehát bennünket a bevándorlók költözési szabadságának elismerésére, azaz befogadására kötelez. Ha ezt a követelményt összekapcsoljuk azzal a korábban elfogadott vélekedéssel, mely szerint az őket otthonuk elhagyására késztető okok minden bizonnyal összefüggenek a globális ökológiai válság következményeivel, ezekért, pedig mi mint a modern ipari civilizáció haszonélvezői igenis felelősséggel tartozunk, akkor elháríthatatlannak tűnik a végkövetkeztetés, hogy ügyük a mi ügyünk, és nekünk tárt karokkal kell fogadni őket.
Az űrhajó-modell érvényességével szemben azonban súlyos rendszerelméleti aggályok merültek fel. Garret Hardin szerint az űrhajó hasonlat elsősorban azért sántít, mert a Föld és a földi folyamatok általunk elvben és lényegében is kormányozhatatlanok, ténylegesen pedig senki sincs, akit az utasok felhatalmaztak volna a kormányzásra. Ilyen felhatalmazással továbbra is csak a kisebb közösségek, nemzetek vezetői rendelkeznek. Globális felelősségünk és – mondjuk így – lokális cselekvőképességünk szembeállítása szinte megoldhatatlan erkölcsi dilemma elé állít bennünket. Ebből a lehetséges következményeket latolgatva keresünk kiutat. E következményeket Hardin szerint az űrhajónál hitelesebben írja le a mentőcsónak-hasonlat. Mindannyian a globális ökológiai katasztrófa hajótöröttjei vagyunk. A szerencsés vagy élelmesebb utasok mentőcsónakon menekülnek, a többiek megpróbálnak feljutni a máris túlterhelt és ingatag járművekre. Ha felvesszük őket, elsüllyedünk, senki se jár jobban, ezen a módon tehát nem vagyunk képesek megmenteni őket, legfeljebb mi is velük pusztulunk.
Létezne vajon a megmentésükre más módszer is? Igen, és a népvándorlás áldozatain csakis ez segíthet. Többségük ugyanis ugyanúgy nem „szeretne” Európában élni, ahogy a hajléktalanok többsége nem szeret a híd alatt aludni. Befogadásuk vagy elutasításuk épp ezért egyaránt afféle csővégi megoldás, vagyis egyáltalán nem megoldás, még csak nem is érinti a probléma lényegét.
Megoldást az jelentene, ha békén élhetnének a szülőföldjükön. Pont. Nincs más megoldás. Ehhez a feltételek hatalmas áldozatok árán – de még így is: aránylag könnyebben – helyreállíthatók: „csupán” a javak eloszlásának szélsőséges egyenlőtlenségét kellene enyhíteni; hozzájuttatni őket – helyben és ellenszolgáltatás nélkül – az ökológiai változásokhoz való alkalmazkodás eszközeihez; s mindenekelőtt felszámolni a terror-államok, terrorista csoportok rémuralmát, amely az egész világ biztonságára nézve a legkomolyabb fenyegetést jelenti. Íme, ez az, amit globális felelősségünk elismerése megkövetel, s ami a mentőcsónak utasait is megmenti a pusztulástól.
10. Azonban mindig felmerül a képmutatás gyanúja, ha valaki olyan megoldást javasol, ami nem áll a hatalmában, hogy ne kelljen megtennie azt, amit ő maga is tehetne. „Addig is”, amíg Európa vezetőit sikerül meggyőzni arról, hogy ne a letelepedésben, hanem az otthonmaradásban támogassák a kontinens határait szó szerint ostromló tömeget, mit kezdjünk velük?
Láttuk, a jobb élet reményében ide igyekvő embermilliókra mindenképpen csalódás vár, mert a folyamat, ami Európába sodorja őket, megállíthatatlan, és rövid időn belül itt is felszámolja a viszonylagos jólétet, biztonságot és társadalmi békét, amelynek reménye őket otthonuk elhagyására késztette. (Ha pedig kiderülne, hogy mégiscsak kényszer hatására keltek útra, akkor útjuk egyengetésével e kényszer alkalmazóit s nem áldozatait jutalmazzuk.) Ezért rövidtávon egyvalamit tehetünk: igyekeznünk kell csillapítani és korlátozni a bevándorlási lázat. Nem csak a magunk érdekében, ezt jól véssük az eszünkbe! Kimondani is kegyetlenség, azonban igaz: minden fekete kisgyerek megmenekülése, akit kimentenek a Földközi-tenger hullámai közül, három másik afrikai gyereket ítél hasonló szenvedésre. (Gyengébbek kedvéért: természetesen ki kell menteni őket.)
Közhely a közlekedéstudományban: a túlterhelt útvonalak gondját nem kiszélesítésük oldja meg – az csak vonzza a forgalom növekedését –, hanem az út beszűkítése, az áthaladás útjába állított akadályok, amelyek az autósokat más megoldások felé terelik.
A gyakorlati tennivalók megállapításához a publicista hozzáértése ritkán elegendő, két javaslatot azonban az alkalommal élve mégis megkockáztatnék. A felelősen gondolkodó magyar civilek, mindjárt akár a Mandiner szerkesztői, szerzői és olvasói kezdeményezhetnék országunk s még inkább az Európai Unió vezetőinél az alábbi intézkedéseket:
1. Indítsanak expedíciókat a 3. pontban foglalt kérdés tisztázására: mi történt tavaly óta Afrika és Ázsia egymástól távoli országaiban, ami a migrációs robbanást előidézte, s az áldozatok, hogy jutnak el idáig?
2. Anyagi áldozatokat és diplomáciai erőfeszítéseket nem kímélve szervezzék meg a schengeni határokhoz érkező illegális bevándorlók haladéktalan és emberséges hazaszállítását.
Post Views: 92
