Mindig is kedveltem a Múzeumok Éjszakája rendezvény-sorozatot. Az elmúlt években-mikor csak tehettem– megragadtam a program nyújtotta lehetőségeket és igyekeztem egy-egy merőben új helyszínt, egy-egy különleges kiállítást választani. Idén, többek között, a Ludwig Múzeumra és a Zsigmond Vilmos Oscar-díjas operatőr fotóiból rendezett kiállításra esett a választásom.
Gyakran megfordulok a Ludwigban, szeretem, hogy a komoly múzeumi jelleget megtörve, modern köntösbe bújtatott művészet jelenik meg az épület falain belül.
Belépve azonnal magával ragadtak a fényképek. Ezidáig sosem látott fotográfiák függtek a falakon, az egy-egy forgatási helyszínen elkapott pillanatképektől kezdve, a természet csodálatos játékain át minden fénykép mesélt valamit. Láttam a dermesztő viharról készült fotókat, melyeket nézve a vándor rögvest menedéket keresne, hogy megvédje magát a zord idővel szemben, vagy a buja, vörös-aranyban izzó naplemente képeit, melyekben gyönyörködve az ember szíve már-már cseppfolyóssá válik, egy new york-i utca fogalmas hétköznapjait, melynek rohanó emberei közt mintha egy ismerős arc sejlene fel. Amerika vadonjai vagy egy kohó tüzének forró szikrái mind a művész senki máséval össze nem téveszthető stílusát dicsérik; a világítás találékony használata teszi oly' zseniálissá fotográfiáit.
Kisgyermekkorában szeretett bele a fényképezőgépbe, egy ajándékba kapott könyv által és meg sem állt a Színház-és Filmművészeti Főiskoláig, ahol Illés György keze alatt formálódott operatőrré.
Sok család életét keserítette meg, rengeteg ember célját tiporta el az 1956-os forradalom. Zsigmond Vilmos önkéntesen száműzte magát az Egyesült Államokba, szuvenírként új amerikai barátainak némi forradalmi magyar képanyagot ajándékozott.
S a megannyi reklámfilm és felejthető produkció után miként vált legendává és került a legnagyobb hollywoodi mesterek közé?
Tehetsége, modern elképzelései és merész beállításai tökéletes lenyomatai voltak az amerikai film meghatározó korszakának, az Új Hollywood-nak nevezett filmtörténeti periódusnak.
Így a hetvenes évek elejétől együtt dolgozott korai filmjeiken azokkal a rendezőkkel, akik alapjaiban változtatták meg az amerikai filmgyártást, mint például Robert Altman, John Boorman, Michael Cimino, Steven Spielberg. Míg a nagy filmstúdiók addig látványos, könnyen befogadható filmeket készítettek, Zsigmond Vilmos alkotótársai új alapokra helyezték a filmgyártást. Rendre felrúgták a történetmesélés hagyományos szabályait, külső helyszíneken forgattak, a realizmus felé fordultak, céltudatosan törekedve arra, hogy ismét művészi színvonalra emeljék az amerikai filmet.
Kemény munkáját végül siker koronázta: 1978-ban egy Oscar-díjjal, 1993-ban pedig egy Emmy-díjjal lett gazdagabb.
Miután rendre végig jártam, és bűvkörébe kerültem Zsigmond úr munkásságának, úgy éreztem, ennél felemelőbb érzés már nem tölthet el. Egészen addig a pillanatig dúskáltam is a művészete nyújtotta örömökben, míg arra lettem figyelmes, hogy egy egyre növekvő tömeg torlódik össze a kiállítóterem bejáratától nem messze.
Akkor tudatosult bennem, hogy nem csupán egy ember életének munkáját láthatom, hanem magát, a fényképek alkotóját is: Zsigmond Vilmost személyesen.
S hogyan képzel el az ember egy élő legendát? Semmiképpen sem egy szelíd mosolyú, alázatos tekintetű úrként, akiből árad a mérhetetlen kedvesség és bölcsesség.
Személyesen találkozni vele egy hatalmas élmény volt, aláírást kapni egy álom, és néhány szót váltani vele a végletekig megtisztelő és boldogító érzés volt.
Szerző: Kaiser Vivien
Fotó: Borza Bence
Forrás: ludwigmuseum.hu