Az új ötletek viszik előre egy ember karrierjét és egy szervezet sikerét.
Minden új ötlet aranyat ér, mert el lehet róla beszélgetni, meg lehet tárgyalni bizalmas szűk körben, és aztán ha elég jó, közös munkával projektet lehet kidolgozni a megvalósítására. A jó ötletnek egy nagy ellensége van, a még jobb ötlet. Jó ötletekkel, az ötletelés intézményesítésével egy családon, vagy egy szervezeten belül még jobb ötletek kifundálására lehet rávenni az érdekelteket. Bizonyos cégkultúrákban kötelező gyakorlat az, hogy a dolgozók – a fizikai dolgozók is – rendszeres időközönként új ötletekkel kell, hogy forduljanak a vezetőikhez. Minden ötletet értékelnek, mert a rossz ötletekből is lehet tanulni. A rossz ötletek arra jók, hogy meg lehessen vizsgálni, hogyan lehet belőlük jó ötletet faragni, a tervezett cél elérése érdekében hogyan lehet jó megoldást találni.
Nyitottan, azaz támogatóan tekinteni az új ötletekre, fontos vezetői tulajdonság. Hangsúlyozottan oda kell figyelni rájuk, mert, ahogy változik a világ, Magyarországon egyre ritkább lesz az olyan szakképzett ember, aki új ötleteket képes kigondolni és megvan hozzá a részletkérdésekben is tájékozott szakemberekből álló csoportja, akik az ötletét képesek megvalósítani. Csodálatos, amikor egy ország büszke lehet a feltalálóira. Magyarországnak is vannak ilyenek szép számmal, a magyar nemzetiségű, többnyire nemzetközi porondon dolgozó feltalálók tevékenysége az 1890 utáni évtizedekre esik. Mondjuk úgy, százával születtek magyar feltalálók az elmúl százegynéhány évben, akik találmányaikkal meghatározták a világ műszaki fejlődését. Nevük örökre fennmarad, segítőtársaik nevét azonban nem jegyzi fel a történelem. Minden feltaláló mögött műszaki szakemberek tág köre áll. Ezek mérnökök, technikusok, szakmunkások, akik kivitelezik a találmányt, a rajzon ábrázolt megoldást anyagi formába öntik. Ez a folyamat a találmány tökéletesítésének a része. A kezük munkájával dolgozó szakemberek, egy jól felszerelt és jó szakmunkásokkal működő műhely nélkül a feltaláló nem tudja megvalósítani az ötletét. Kell hozzá a mesteremberek évtizedes szaktudása, a know-how, azaz meg kell tudni csinálni, létre kell hozni a műszaki újdonságot. Ilyen mesteremberek már csak igen kis számban fordulnak elő. A szakmunkásképzés helyét átvette az egyetemi képzés. A bolognai rendszernek köszönhetően, azok a fiatalok, akik aprólékos szakmai fogásokat tanultak a múltban és szakmunkásként megtalálták a jövőjüket a munkaerőpiacon, ma hiányoznak. Tehetségüket az aprólékos, átgondolt fizikai munka, szakmunka helyett arra pazarolják, hogy egyetemi tanulmányokat kezdenek, majd egynéhány év múlva rájönnek, hogy az elméleti tantárgyakat, a magasabb matematikát nem képesek befogadni. Az egyetemnek az lenne a dolga, hogy megtanítsa a felsőfokú ismeretekre a fiatalokat, erről azonban elfeledkezik, mert elsőrendű érdeke az, hogy a pénzt beszedje tőlük. Az üzletelés elfogadott módja az, hogy a teljesítendő feladatok nagyon gyakran, szándékosan ködösen vannak megfogalmazva, így a tanár olyan nagy mozgásteret kap az osztályzáskor, hogy ő döntheti el, a diákok hány százalékát buktatja. Ilyenkor természetesen felsőbb utasítást teljesít, mert az egyetemek is éves költségvetésből gazdálkodnak és minden tanárnak tenni kell azért is, hogy csöngjön a kassza. A diák a vizsgán tanul a legtöbbet. A diákéveim alatt sokszor előfordult, hogy egy-egy vizsgát pengeélen táncolva, tudásom határait feszegetve sikerült letennem. Emlékszem, hogy mit kérdezett a professzor, és emlékszem, hogy mit válaszoltam a kérdésre. Az online szervezett vizsgáztatás nem szolgálja a tanulás funkcióját. –Másodszor is megbuktam! –mondja a diák. – Mit nem tudtál? –kérdezi a szülő. –Nem tudom, mert a válaszok értékelése nem nyilvános, nálunk nem lehet megvizsgálni az elrontott dolgozatot és fogalmam sincs mely kérdésre adtam rossz megoldást. – így hangzik a válasz. Ha a diáknak nem tetszik valami, rögtön azt tanácsolják neki, hogy gyerünk, húzzon rá még egy évet.
Mivel tehát az egyetemek többször annyi hallgatót vesznek fel, mint ahányan végeznek évről évre, a hallgatóknak az a része hullik ki, amelyből jó szakmunkás válhatott volna. Ezek a fiatalok sokéves tanulmányaikat befejezetlenül hagyják. Gyakran semmittevő, külföldön próbálkozó, kivándorló, folyamatos álláskereső lesz belőlük, pedig jó szakemberekké, szakismeretüket és kézügyességüket fortélyosan alkalmazó, hiányszakmában dolgozó emberré válhattak volna. Találmányok pedig csak elvétve akadnak, mert a feltaláló mögött hiányzik a műszaki kivitelezési háttér.
Földi Tamás: Menedzsmentpraktikum(Terc Kiadó 2014) című könyve nyomán