A kárpitművészet nagyasszonyának nemrég nyílt kiállítása Rejtett munkák címmel a Palmetta Design és Textilművészeti Galériában. Ez a bemutató olyan ritkán látható világot tár fel, ahol a falikárpitok megszületésének műhelytitkaiba pillanthatunk be.
Kispolgári családban születtem – meséli Gabriella.– Édesapám tisztviselő volt, és remekül rajzolt, alighanem tőle örököltem a készséget. Már nagyon korán elkezdtem rajzolni, ha kellett, ha nem, színes ceruzákat vettünk a Riegler és Tsa-nál, s én alkottam.
Emlékszem, alig múltam három éves, amikor egy „művemet” körülhordozták a családban, egy cilinderes vőlegényt és egy copfos menyasszonyt ábrázolt. Egy évvel késobb az utcai cégtáblákról megtanultam olvasni, és ettől kezdve mindent elolvastam, ami csak a kezem ügyébe került. Tizenhárom éves koromban anyám beíratott Jaschik Álmos rajziskolájába, ahol nem csak rajzolni tanultunk, de kinyílt a kapu a világra is. És felismertem, hogy részese vagyok annak a csodának, amelyre az érzékenység determinált. Ezt lehet áldásnak és átoknak is nevezni, de mindenképpen lényeges.
1951-ben Gabriellát felvették a Képzőművészeti Főiskola festő tanszakára. – Nehéz idők voltak, a háború után eszmélő országban tanultam, és dolgoztam, filmplakátokat, prospektusokat készítettem a MOKÉP-nek.
Nagyon korán férjhez mentem, egyikünknek sem volt anyagi háttere, de szorgalmasak voltunk, és tudtunk dolgozni. Egy szobás kis lakás volt az otthonunk és a műtermünk, de a bölcső már nem fért be, így nagyobb után kellett nézni, hiszen 1959-ben megszületett Eszter, a lányunk.
Bár Gabriella festőnek tanult, mégis kárpittervekkel nyerte meg azt a pályázatot, amely végül is elindította a pályán. Kihívásnak érezte azt a szűk teret, amelyet a gobelin-készítés technikája meghatározott, s csodának, amikor a szövés szigorú szabályai közé be tudta csempészni véleményét a világról. És közben persze óriási csatákat vívtam, hogy a legjobb ausztrál gyapjút szerezzem meg a munkáimhoz, és az általam elképzelt színekre festessem meg, majd elkészítve a kárpitszövés kottáját, avatott kezek megszőtték álmaimat. Azt hiszem, szigorú ember voltam-vagyok, de elsősorban önmagammal szemben. Minoségi munkát végeztem mindig, nem alkudtam meg, s ez olykor emberfeletti erőt kívánt meg tőlem.
Bővebben A Mi Otthonunk magazin márciusi számában olvasható!
Keresse az újságárusoknál!