Szinte hihetetlen – jegyzi meg Kéki Béla könyvtáros-íráskutató Európa és Japán kapcsolatát elemezve –, hogy a vállalkozó szellemű európai ember a 16. század közepéig nem tette a lábát Japán földjére.
Fernão Mendes Pinto portugál kalandor volt az első európai, aki 1543-ban partra szállt Japánban, a Nagaszaki közelében fekvő Deshima szigen. A 16. század második felében eredményesen folyt a kapcsolatok kiépítése, több ízben jutottak el a távoli szigetre dominikánus, jezsuita és ferences rendi misszionáriusok és kereskedők Hollandiából, Spanyolországból és Portugáliából, amikor a kapcsolat váratlanul megszakadt. Mint azt Kéki Béla kifejti: a hatalmuktól teljesen megfosztott császárok helyett már a 11. század óta a legfőbb hadvezérek, a sógunok uralkodtak Japánban. 1612-ben kiűzték Japánból az európaiakat, a keresztény vallást nem ismerték el és a japánoknak halálbüntetés terhe mellett megtiltották hazájuk elhagyását. Ugyanakkor minden igyekezetükkel azon voltak, hogy európai könyvek ne juthassanak be Japán földre. Csupán a Tokugava-dinasztiát (akik 17.század elején ragadták magukhoz a hatalmat) támogató hollandoknak és kínaiaknak engedték meg, hogy egyetlen kikötőbe Nagaszakiba betegyék lábuk. Az elzárkózás politikája két és fél évszázadon át tartott. Japánnak a Nyugattal szembeni ellenállása csak a 19. században kezdett oldódni. Japán partjainál az 1850-es évektől megjelentek az ország kikötőinek megnyitását követelő amerikai, angol, francia és orosz hadihajók. A technikai fejlődésben elmaradt ország nem tudott szembeszállni velük. Mintegy másfél évszázadnyi harc után a császári hatalom restaurálását követelő szamuráj csoport hatalomra kerülvén meghirdették az új korszakot, amely a Meidzsi (felvilágosult kormányzás) elnevezést kapta.
Kína hatása
A japán kultúrára századokon át Kína gyakorolt hatást. A 4. századtól kezdve szoros kapcsolat alakult ki Japán és Kína között, és a japánok mind az államigazgatás megszervezésében, mind a művészetben követték a kínai mintát. Ebben az időben, a 4-5. század körül vették át és alkalmazták a kínai szóírás jeleit. A két nyelv viszont alapjaiban különbözik egymástól. A kínai izoláló nyelv, amely a ragozást nem ismeri, a japán viszont agglutináló, ragozó nyelv.
A japán nyelv szavainak jelölésére a kínai írásjegyeket vették igénybe. A 8-9. században, a kínai fű-írás szójeleinek egy kisebb csoportját hangértéke alapján felhasználták és kialakították a hiragana elnevezésű szótagírást. Később a 11. század végén – a kínai normál írásból létrehozták második szótagírásukat, a katakanát, megtartva a kínaiaktól átvett mintegy 25 000 fogalomjelölő írásjegyüket. Ezek nagy része azonban a következő évszázadok során – Kéki szerint talán épp előfordulásuk ritkasága vagy bonyolultságuk okán – kikopott a mindennapok íráshasználatából és a 19. század végére mindössze három-négy ezer jel használata maradt meg.
A japán nyelv három (négy) írásrendszere
Mindkét japán szótagírás – a hiragana és a katakana egyaránt – 71 jelből épül fel. A tanulás a magánhangzókkal kezdődik, a japánok csupán 5 magánhangzót ismernek (a, i, u, e, o). A japán gyerekeknek nem kevés nehézséggel kell megküzdeniük, hogy írástudóvá válhassanak. A régebbi időkben a japánok szívesen tanulták az írást az Ira ha kezdetű vers segítségével, amely egy Kobo Daisi nevű Buddhista szerzetes írt 900 körül. Szövegének és jeleinek megtanulása megkönnyíti a hiragana és a katakana elsajátítását. Átírva a követkőképpen hangzik:
Iro ho nioedo
Chirinuru wo!
Waga yo dare zo
Tsune naramu?
Ui no oku-yama
Kyo koete
Asaki yume mishi.
Ei mo sezu.
Nyersfordítás alapján Kéki Béla olvasatában a követőzőképpen lehet fordítani:
Tüzel a színe – s már hervad a virág.
Mit kímél létünkből a múlandóság?
Átkelek a bús halálhegy ormain.
S enyésznek a dibdáb, mámoros álmaim.
A hiraganával írják a japánok a toldalékokat, a katakana a földrajzi- és személynevek, jövevényszavak írására szolgál. A két szótagírás mellett a harmadik japán írást – az egykoron a kínaiaktól átvett szójelek – a kandzsik alkotják (használatos még a rómadzsi, ami a latin betűs írás neve). A kandzsikkal írják minden főnevüket. Elsajátításuk nehéz, más-más jelentésük, de azonos hangzásuk miatt. Az 1958-as írásreform könnyítést hozott, ugyanis a kandzsik számát csökkentették. 1942-ben a japán kormány elrendelte, hogy az írásnak vízszintesen és balról jobbra kell haladnia (ellenpéldát is találni a tradíció miatt). 1962-ben japán nyelvészek és műszaki szakemberek közreműködésével oldották meg a japán írógépgyártás problémáit. A tudósok közel egymillió lapnyi szöveget vizsgáltak át (a legkülönfélébbeket mint például gazdasági, irodalmi természettudományi stb.). Megállapították a jelek előfordulásának sűrűségét, majd összeállították írógépük 1200 alapjelét. Ahhoz, hogy az írógép használhatóvá válhasson a hétköznapi gyakorlatban, a mérnökök ötletes megoldással álltak elő: a cserével (minden géphez 1400 cserejelet alkottak), így a tévhittel ellentétben lehet japánul gépelni. Ha kedvet érez a japán írás tanulásához itt a kezdőlecke:
Kéki Béla: Az írás története: a kezdetektől a nyomdabetűig című műve, Wikipédia nyomán Hegedűs Gyula Balázs