A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című film megkapóan őszintén és viccesen ábrázolja a szakítás utáni lábadozás hosszú és fájdalmas folyamatát, és közben még jellemző magyaros hülyeségeink elé is tükröt tart.
Ha egy mondatban kellene összefoglalnom, mitől jó Reisz Gábor VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmje, azt mondanám, attól, hogy egyszerre kapja el nagyon-nagyon viccesen a szerelmi bánatban szenvedő fiatalok egyetemes, szerethető szánalmasságát és a mai magyar lét egy fokkal talán kevésbé aranyos szánalmasságát. Utóbbi nagyon specifikusnak tűnik, cikkem írásakor még nem tudni, hogy a Karlovy Vary-i közönség mennyire veszi majd a film humorát, amikor levetítik az East of the West nevű, fiatal kelet- és közép-európai filmesek munkáit bemutató szekcióban. Remélem, az derül ki, hogy amit én nagyon magyarnak érzek, azt valójában más nemzetiségűek is értik, és nevetnek rajta.
Áron (Ferenczik Áron) huszonkilenc éves, állástalan, frissdiplomás fiú, aki éppen meg akar halni, mert a barátnője, Eszter (Jakab Juli) elhagyta. Ahogy mutatják a Budapest különböző pontjain holtan összeroskadó fiút, már tudom, hogy ez nem lesz rossz: az az iróniával kevert együttérzés, amellyel Reisz a szakítás mindig halálosnak tűnő, de érdekes módon újra és újra kiheverhető fájdalmáról beszél, tökéletes. És ennek a folyamatnak az elmeséléséhez remek alany Áron, aki nemcsak attól baromira szerencsétlen, hogy nemrég lapátra tették, hanem egyszerűen ilyen fiú, a világ rendjéből kicsit kilógó, csetlő-botló álmodozó, akinek a saját családi szülinapján az a feladat jut, hogy más hányását takarítsa a földről, és aki egy zavarodott, öntelt, ám nagyon is átérezhető tirádában osztja ki az idegen lányt, aki úgy gondolta, bemutatkozni sem szükséges dugás előtt.
Ha néha bosszantó is ez az Áron a kajlaságával és hülyeségeivel, nemcsak rengeteget lehet nevetni rajta, de nagyon szerethető is, mert helyettünk is mer szánalmas lenni. Közeli rokona Inkei Bence Mirelit című regénye összetört szívű főhősének, aki amiatt nyávog, hogy még az aranyérkenőcsről is a volt barátnője jut eszébe. Áron pedig a lefolyóban kotorászik Eszter esetlegesen otthagyott hajszálai után. Talán mindenkinek voltak már hasonló mélypontjai, általában nem büszkélkedünk velük. Az ember maximum a legközelibb barátai előtt vállalja fel teljesen azt az állapotot, amiben Áron épp dagonyázik, felszabadító a vásznon, ennyire őszintén ábrázolva viszontlátni.
Áron eleinte el sem mondja a barátainak, hogy Eszter kidobta, aztán véletlenül lebukik előttük, és egy olyan görbe éjszakát csapnak, amely után arra riad, hogy vett egy 140 ezer forintos repülőjegyet Lisszabonba. A fiúk filmszakadásig tartó bulizását rekonstruáló fergeteges jelenet közben átfut az agyamon, hogy annak, akinek semmit sem mond a Kazinczy utca és a felsorolt tucatnyi szórakozóhely, annak, aki sosem vetette bele magát a pesti éjszakába hasonló módon, mit jelent ez a képsor. Biztos nem olyan melengetően otthonos, mint nekem, de az életérzésnek át kell jönnie, Reisz olyan pontosan kapja el a hangulatot.
VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan Forrás: Reisz Gábor Természetesen érződik a filmen, hogy mindössze hétmillió forintból készült, gerillakörülmények közt, de ez egyáltalán nem tesz rosszat neki. A részben amatőr szereplők, sokszor feltehetően improvizált szövegeikkel annyira természetesek és hitelesek, hogy az ide-oda csapódó kamera, a néha szinte teljesen elsötétülő kép nem zavaró, hanem a közeliséget erősíti – mintha tényleg az életüket látnánk. Több mint valószínű, hogy "rendesen" megcsinálva elveszne valami a film lendületéből és frissességéből.
Az ilyenfajta filmkészítést persze nem Reisz találta fel, a magyar filmben a Rám csaj még nem volt ilyen hatással tűnik a VAN egyértelmű előképének, de még szorosabb rokonságot mutat az Amerikában már tíz éve menő mumblecore-ral, amelynek az a lényege, hogy fiatalok csinálnak a barátaikkal a saját problémáikról szinte semmi pénzből félprofi filmeket. Klassz, hogy most már nekünk is van egy tökéletes mumblecore-filmünk. Ennek a műfajnak az a jellemző vonása is megjelenik Reisz filmjében, hogy nincs igazán feszes, A-ból B-be tartó cselekmény, inkább kis kiragadott életpillanatokat kapunk, amelyekből megismerjük a főhős pillanatnyi lelkiállapotát és problémáit. A VAN-ban ezek többségét iszonyatosan viccesen skicceli fel a rendező, de úgy, hogy a személyes sztori mellett a magyar néplélekből is nagyon ügyesen megragad valamit.
Ebből is főleg a szánalmasra vagy minimum esendőre koncentrál: a Karlovy Vary-i sajtóvetítésen kissé zavarba jöttem a kocsmában a számla elosztásán hosszan vitázó srácoktól, a magyar paradicsomhoz mániákusan ragaszkodó anyukától, a háttérben felbukkanó balos, jobbos és ki tudja még milyen tüntetésektől, a BKV-ellenőrtől parázó Árontól. Mert ezek a néhol már tragikomikusba forduló epizódok is annyira igaziak, hogy bármilyen viccesek is, lemeztelenedünk, ahogyan kollektív bénaságaink lelepleződnek a vásznon. A filmnek még nincs magyar forgalmazója, de nagyon jó lenne, ha nemcsak külföldön lenne látható, hanem nálunk is, mert pont arra veszi rá a nézőt, amiben mi magyarok nem mindig vagyunk elég jók: hogy magunkon röhögjünk.
Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan Budapestben, ami semmiképpen sem az, amit a dizájnos útikönyvek, vagy esetleg a hazai filmek látképei festenek a városról. Az itteni életet súlyos ellentmondások színezik.
Még komplikáltabb a helyzet, amikor nem emlékszel, hogy szüleid egyhavi fizetését miként verted el egy átmulatott éjszaka során egy lisszaboni repjegyre.
Itt tart most Áron 29. évében. Átlagos srácként számtalan kortárs komplexus birtokosa; frissen végzett az egyetemen, barátnője elhagyta, a szülei tartják el, amíg munkát keres, ráadásul miközben az elmúló szerelmen agonizál, valami külső, bizarr tényező mindig felülírja elképzeléseit és megszakítja intim pillanatainak eltervezett linearitását. Áron csak akkor jön rá arra, hogy a káoszban és a kiszámíthatatlanságban mégis tart valahová, amikor elmegy innen. Oda jut, ahová mindenki más: a rendbe, fegyelembe, a szívfájdalom elmúlásába, a 2 centivel a föld fölött járásba. De egy budapesti ezt nem bírja, kell a súly a lelkének, mert ez tartja a földön. Áron végül megtanulja ezt, Lisszabonból hazatérve még utoljára tesz egy próbát arra, hogy létezést produkáljon ebbe a világba, a saját életébe, a maga tempójába, a belátással kiegészülő lázadozásba.
Tizenhat éven aluliaknak nem ajánlott!
Bemutató: 2014. október 30.
A filmet a miskolci Jameson Cinefest Filmfesztiválon vetítik először nyilvánosan Magyarországon.
Rendező: Reisz Gábor
Szereplők:
Ferenczik Áron (Szentesi Áron)
Takács Katalin (Szentesi Erzsébet)
Kovács Zsolt (Szentesi Endre)
Makranczi Zalán (Szentesi Balázs)
Kapronczai Erika (Anna)
Horváth Miklós (Hamza Miklós)
Győriványi Bálint (Győrvári Bálint)
Lukács Roland (Roland)
Owczarek Tamás (Juhász Tamás)
Bach Kata (Tinta Éva)
Jakab Juli (Eszter)
vágó: Tálas Zsófia
hangmérnök: Lukács Péter Benjámin
forgatókönyv: Reisz Gábor
látványtervező: Klimó Péter
jelmeztervező: Szlávik Júlia
zeneszerző: Csorba Lóci, Reisz Gábor
producer: Berkes Júlia, Bosnyák Miklós
koproducer: Petrányi Viktória
https://www.youtube.com/channel/UCihhEc3f9FiTgr9M9LV4eDw/videos