Rejtély, miért nem voltak eddig ilyen filmek. Így kéne debütálnia minden rendezőnek. Ennyire őszinte, személyes, vicces és tragikus, ennyire mai és közös élményekre épülő filmmel. A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan az a mozi, amire végre el lehet küldeni mindenkit, aki már leszokott a magyar filmről.
Volt egy tanár a Filmművészeti Főiskolán, aki úgy tartotta, hogy az első játékfilmjét minden rendezőnek a saját élményeiből, a saját életéből kellene forgatnia. Simó Sándor hívták, és közvetve olyan filmeket köszönhetünk neki, mint a Moszkva tér, a Macerás ügyek és a Boldog születésnapot!.
Nem minden diákja értett egyet ezzel az elvvel, volt, aki nem magáról akart beszélni. Aki viszont igen, az egy generációt tudott megszólítani, mert a történetén keresztül egy korszakról mesélt, ami sokak számára hordozott hasonló kódokat, üzeneteket.
Mióta Simó meghalt, ez a szempont már nem általános, mindenki arról forgatja a diplomafilmjét, amiről szeretné. És nekünk, nézőknek visszatérő problémánk, hogy nem tudunk azonosulni a magyar filmekkel. Mert nem látjuk viszont bennük saját magunkat, mert nem azt mutatják meg, amiben élünk, ami zajlik ebben az országban a kétezres években – hanem vagy egy felturbózott, kicicomázott változatát olcsó poénokkal, vagy a másik végletet: a társadalom legalját. A középosztály – ha egyre vékonyabb réteg is – nem foglalkoztatja a filmeseket.
Most végre akadt valaki, akinek elég volt sztorinak a saját baja. Mert biztos mindenki mással is megesik hasonló, és akkor érteni fogják, és együtt röhögünk magunkon. Reisz Gábor annyira magától értetődő, nyilvánvaló dolgot csinált, hogy már szinte fáj, miért kellett rá tíz évet várni. De mérhetetlenül jólesik vele tartani, és a moziteremben újra egy közösséget érezni.
A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan egy harminc körüli srác, Szentesi Áron története, aki egy értelmetlen diploma megszerzése után (filmesztétának tanult) csak tengődik a városban. Sosem volt munkája, most meg még a csaja is elhagyta. A szülei bérelnek neki egy lakást, hozzájuk jár hétvégi ebédekre, a barátaival pedig különféle olcsó kifőzdékben és kocsmákban vitatkozik arról, érdemes-e ebben az országban maradni, lehet-e itt egyről a kettőre jutni, és hogyan kéne túljutni a szakításon.
Szentesi Áron klasszikus magyar filmhős: egy igazi lúzer. Nincs benne semmi erő, semmi elszántság, egy mondatot alig bír összerakni, annyira bizonytalan. Az anyja egész életében uralkodott felette, az apjától pedig csak megalkuvást tanult. Élete meghatározó élménye, amikor Amigo Dávid nevű osztálytársa nyilvánosan péppé verte az iskola folyosóján, és a barátai tétlenül nézték. Azóta beletörődött a sorsába: mindent csak el kell viselni.
Hogy akkor mit bírunk Szentesi Áronban? Először is az őszinteségét, hogy legalább nem akar jobbnak látszani. Másodszor is a szelídségét. Hogy sokakkal ellentétben nem másokon éli ki a frusztrációját, csak saját magát terheli vele, az agresszió tökéletesen hiányzik belőle. És persze a gyermeki lelkét: hogy képest kaktuszt venni virág helyett egy szülinapos lánynak, és hogy a mocskos tányérban művészetet talál.
Ráadásul pont úgy néz ki, mint a csehszlovák gyerekfilmek tízéves főhőse löttyös kordgatyában, széttaposott cipőben, kapucnis kabátban, kócos fürtökkel, amik persze véletlenül tökéletesen állnak neki. Mi tagadás, Szentesi Áron majdnem jó pasi a maga elveszettségében. És hogy kissé eltévedt térben és időben, nem egyedi eset, mélyen megértjük érte.
Van benne valami örök optimizmus is, hiszen szerelmi bánatát hamar transzformálja egy következő lángolásba. Képes belezúgni az első harminc alatti jegyellenőrbe, akit meglátott a buszon, majd telepatikus képességeit felhasználva a nyomába eredni. Hajlandó minden értelmetlen próbálkozásnak esélyt adni: elmenni a munkanélküli hivatalba, az anyja által leszervezett HR-eshez, ostoba kérdőívekkel zaklatni a járókelőket, és a végén még mosogatni is. Vagy ha már ott egy repülőjegy Lisszabonba, persze Portugáliába is elutazik…
Szóval Szentesi Áron a maga módján mindent megtesz azért, hogy végre sínre kerüljön az élete. És közben rettentő sok olyan dolog történik vele, amin jól szórakozhatunk, például amikor az ágyban egy meztelen csajt talál, akire minden "normális" fiú ráugrana, vagy amikor egy kocsmában Amigo Dávidba botlik, akiből időközben hitevesztett tanár lett.
Ezek olyan bravúros jelenetek, amiket akárhányszor jólesne visszanézni. És előttük-utánuk-bennük ott a mindannyiunkat körülvevő világ, az ország közállapotai. Az ember, aki dührohamot kap a villamoson, a többiek meg rezignáltan tűrik. A hétköznapjaink részévé váló tüntetések. Budapest tavasszal, ősszel, nyáron és télen. A "magyar termék". A Hoffmann Rózsa. Nem kell hozzájuk kommentár, elég, hogy ott vannak a vásznon, megörökítve.
A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan kétségtelenül magán viseli az első film védjegyét: áthatja a lelkesedés, de tele van pakolva olyan gegekkel, amik csak néhol tűnnek következetesnek, máshol esetlegesek. És ahol megbicsaklik a dramaturgia, ott a kezdők bájával gördül tovább a cselekmény, mi pedig jóindulatúan szemet hunyunk afelett, hogy nincs minden elvarrva.
Így marad sajnos a végére vörös faroknak a portugál epizód is, amit viszont nem ártott volna jobban kidolgozni. Ha azt akarta mondani, hogy Áronnak mégis csak el kellett távolodnia a berögzült itthoni életétől ahhoz, hogy valamelyest magára találjon, akkor kevés az ezt alátámasztó jelenet. És ha így van, sem érthető, miért hagyta félbe ezt is. Hiszen talált egy jobb nőt, mint akikért itthon epekedett, és ott volt a tenger, a napfény, a nyugalom, amiket az utazással nyert. Vajon Áron igazi kelet-európai önsorsrontó, akinek kell az ismerős pocsolya?
Végülis a film így is megáll a lábán, működik. A humor ezúttal nem műfaji követelmény, hanem a történet szerves része, a karakterekből éppúgy fakad, mint a helyzetekből. És minden mozzanatot értünk, minden a miénk. Noha külön-külön is komoly teljesítmények állnak mögötte – mindenekelőtt a főszereplő Ferenczik Ároné –, nem érdemes szétszálazni operatőri munkára, vágásra vagy épp aláfestő zenére, ahogy nem érdemes azt sem vizsgálni, ki amatőr és ki profi a résztvevők közül. Épp azért, mert minden a helyén van benne, és összeér egymással.
Bár Reisz Gábor – aki írója, rendezője, operatőre és egyik zeneszerzője a filmnek – könnyen tűnhet egyszemélyes csinnbummcirkusznak, a lelkesedése és hite egyértelműen átragadt a munkatársaira, amit mindennél érzékletesebben mutat be a film végi stáblista. Az ember valósággal irigyli azokat, akik részt vehettek benne.