Egy rövidhír erejéig a Ringen is hírt adtunk róla, hogy áprilisban a magyar szektorlabda-válogatott megvédte világbajnoki címét. Megnéztük, hogyan játsszák a profik a köznyelvben csak gombfociként ismert játékot.
Múlt hétvégén, a Koppány úti (Budapest, IX. kerület) FORSE irodaházban került megrendezésre a szektorlabda NB1 második fordulója, egyben megválasztották a hazai szövetség elnökét is. Erre az eseményre látogattam el, hogy közelebbről is szemügyre vehessem a hazai szektorlabda-színteret.
Mindenek előtt egy kis ismertető következik a sport szabályairól. A mérkőzések két, egyenként 13 perces félidőből állnak. Rendeznek egyéni és csapatversenyeket is, utóbbiakban 4 pályán játszik a csapatok 4-4 játékosa. Minden pályán 2 pont jár a győzelemért, 1 pedig a döntetlenért. A játékidő végén minden pálya végeredményét feljegyzik, ebből áll össze az összesített végeredmény. A legnagyobb pontkülönbség 8-0 lehet egy csapatmeccsen.
Már rögtön a Közvágóhíd villamos-végállomáson találkoztam egy, a cikk szempontjából érdekes személlyel. I. Gergő a soproni csapat képviselőjeként utazott ide, ennek sportértékét növeli, hogy születésétől fogva részlegesen mozgássérült. Bár kerekesszéket használ, tud járni is. Az irodaházban könnyen megtaláltam az interjúalanyomat, a gombfocit szektorlabda néven sporttá szervező Horváth Imrét,
a Magyar Szektorlabda Szövetség menedzser-igazgatóját.
– Előző hónapban érkezett a hír, hogy megint szektorlabda-világverseny zajlott, és a magyar válogatott továbbra sem talált legyőzőre. Úgy tudom, ez a sportág Magyarországról is indult.
– Mindkét információ helyes. Valóban Magyarországon lett sportág a szektorlabda, mégpedig 1990-ben. Akkor még nem szektorlabda, hanem asztali labdarúgás néven, hiszen az asztalon voltaképpen futballutánzó tevékenység folyik. Egészen szoros kapcsolatban áll ez a tevékenység a gombfoci játékkal, ami mintegy 100 éves múltra tekint vissza és az is a történelmi Magyarország területén alakult ki. A gombfoci versenyszerűen űzött formája a szektorlabda. Ugyanaz és mégsem, mint például az erdei kirándulás és a tájfutás: a tájfutó is az erdőben bóklászik, de azért kicsit gyorsabban teszi mindezt.
Tehát asztali labdarúgás néven alakultunk meg, de nevet kellett változtatnunk, mert kiderült, hogy a minket megelőzően már sportként nyilvántartott csocsó hivatalos nemzetközi neve is asztali labdarúgás. Csak Magyarországon hívják csocsónak, mindenki más a saját nyelvén asztali labdarúgásnak nevezi a sportot. Ez akkor döbbentett meg minket, amikor egy alkalommal egy német fesztiválra meghívtak bennünket, ahol mindenféle szabadidős játékok voltak. Nagyon jól szórakozott a nép, és már messziről mutatták a kezükkel, ahogy képzeletben tekerik a bábukat, mert megjöttek az asztali labdarúgók. Mondtuk, hogy mi nem így asztali labdarúgunk, hanem mutattuk, hogy hogyan. Szerencsére nagyon tetszett nekik, de ebből megtudhattuk, hogy ezzel a névvel össze fognak keverni minket külföldön, mert a csocsónak is van nemzetközi szövetsége és a subbuteónak is, ami szintén futballutánzó játék. Mindkettőnek asztali labdarúgás az elnevezése, de az egyikre a table soccer, a másikra a table football elnevezést használják.
Szóval ki kellett térni a névazonosság elől, és gondolkoztunk, mit csináljunk. Nálunk a patkolási szabályt hívják szektorszabálynak, ez teszi lehetővé, hogy egynél többet léphessen egy versenyző egymás után. Ha ügyesen, a szektorszabálynak megfelelően patkol, akkor ismét léphet és az ellenfele kimarad egy körből. Ez egy fontos elem, mivel ha valaki ügyes, akkor folyton ő lép. Ezért úgy gondoltuk, hogy a szektor szót állítjuk a középpontba, így lett szektorlabda a sport neve.
– Mikor ismerkedett meg a szektorlabdával, és mi tetszett meg benne?
– Akkor ismerkedtem meg a szektorlabdával, amikor létrehoztam. A versenyszerű gombfociból kialakult szellemi-ügyességi sportág – mint említettem, kezdetben asztali labdarúgás néven – az én nevemhez kötődik, én szerveztem sportággá. Az elmúlt száz évben mindig is gombfociztak az emberek Magyarországon, százezrek, és a gombfocit jellegéből adódóan legjobb ízűen baráti közösségben lehet játszani. Ebből pedig lehet egy jó kis bajnokságot összehozni. A kis baráti közösségek kezdetben kialakították a saját szabályaikat, és egymástól függetlenül játszottak. Majd, egymásról tudomást szerezve, kihívták egymást, de gond volt a közös szabályokkal, mert mindenkinek más volt a szabálya. Ezért felmerült, hogy egy külön szervezetet kellene létrehozni. Ez valójában 1958-ban meg is történt, de ezt a szervezetet a magyar állam nem ismerte el, ezért csak mint egy országos baráti társaság, játszogattak és látogatták meg egymást. Jellemzően kis kultúrházakban gyűltek össze, általában havonta egyszer, ebből lett bajnokság. Lejátszották az országos egyéni és csapatbajnokságot is.
Amikor 1971-ben bekerültem ebbe a vérkeringésbe, úgy láttam, hogy ez olyan értékű tevékenység, mely akár sporttevékenységnek is minősülhetne. Ez megtetszett a különböző társaságok vezetőinek, és megválasztottak engem nem hivatalos baráti szövetségük titkárává. Ettől kezdve nekem kötelességemmé is vált, hogy elérjem azt a szintet az állami szerveknél, hogy sportként tekintsenek ránk. Ezt oly módon valósítottam meg, hogy 1989-ben megszerveztem a Magyar Asztali Labdarúgó Szövetséget, a bíróság viszont sokáig gondolkozott ennek a bejegyzésén. Mi szerettük volna, ha sporttevékenységnek minősítenék az asztali labdarúgást, de ilyen sport nem volt addig. A bíró tanácstalan volt, ezért szakmai segítséget vont be, hogy döntsenek a szakértők: sport vagy nem sport. És állítólag a TF-ről (Testnevelési Főiskola) kérdezett meg ottani tanárokat, és onnan választott szakértőt magának a bíró. A szakértők úgy gondolták, hogy ez talán ügyességi sportnak tekinthető, ezért a bíró azt mondta: jó, a tevékenység innentől sport. Ezt 1990. március 6-án mondta ki és nyomta rá a bíróság pecsétjét, ezzel létrejött egy új sportág. Az első, amelyet Magyarországon hoztak létre. Én abban a pillanatban megkedveltem ezt a játékot (nevet), amit már akkor is sok éve játszottam, csak attól a pillanattól kezdve hivatalosan is sporttevékenységként.
– Melyek még a szektorlabda-szempontból komolyan veendő országok?
– Még az első kérdésre visszautalva: igen, ismét nyertünk, és a győzelem elsősorban a Kárpát-medence országain keresztül vezetett. Mint már említettem, a szektorlabda a gombfociból ered, ami pedig a történelmi Magyarországon alakult ki. Rengetegen gombfociznak Erdélyben, a Délvidéken és sorolhatnám még tovább, tehát a környező országokban aktív gombfoci-élet folyik. Amikor meghallották az ottani gombfocikedvelők, hogy Magyarországon ez a játék ekkora méreteket öltött és ilyen minőségi változáson ment keresztül, hogy sportággá tudott szerveződni, akkor ezt leutánozták a szomszédos országokban is, és megalakultak az ottani szektorlabda-szövetségek. Szóval ezek az országok jelentik a legnagyobb „veszélyt”, hiszen nekik is szinte a vérükben van a gombfoci. Ha bajnokok akarunk lenni, mindenekelőtt őket kell legyőznünk. Ez most már 20 éve folyamatosan sikerült.’96-ban sor került az első világbajnokságra is, és négyévenként haladunk tovább nemzetközi bajnokságok tekintetében. Idáig minden EB- t és VB-t megnyertünk.
– Melyik volt a legtávolabbról érkezett válogatott, akikkel az elmúlt 20 év során találkoztak?
– Az ausztrálok vannak a legmesszebb. Ők rögtön az elején itt voltak, Sydney magyar közössége „kitermelt” magából egy klubnyi gombfocikedvelőt. Ott alakították meg a szövetségüket is. Összesen két klub alakult Ausztráliában: Melbourne-ben és Sydney-ben, mindkét helyen a magyarok kezdeményezésére történt. Később Melbourne-ben maradtak csak magyarok, ők idősebb urak, bár ők nem annyira aktívan játszogatnak. A sydney-i társaság viszont nagyon tevékeny, ők összefogtak más országok futballkedvelőivel, akik addig még nem ismerték a gombfocit. Van köztük chilei, perui, fidzsi-szigeteki, és egyéb egzotikus országok szülöttei is. Ők mind Sydney-ben élnek, és kapcsolatba kerültek az ottani magyarokkal, baráti beszélgetés kapcsán. Aztán elmentek, megnézték, megtetszett nekik ez a játék, és aztán ez elkezdett alakulni.
– Mondhatjuk, hogy ahol van magyar közösség, ott valószínűleg felbukkan a szektorlabda is?
– Igen, bár inkább azt mondanám, hogy ott lesz gombfocizás. És ahol az van, ott rajtuk múlik, hogy egymásra találjunk, felhívjuk egymást, kialakuljon egy barátság. Nyilván ők is úgy akarnak játszani, olyan szabályok szerint, ahogy hivatalosan, nemzetközileg játszunk. Ha pedig már úgy játszanak, akkor miért ne próbálják ki magukat egy verseny erejéig? Akkor már be is vannak szervezve. Onnantól már további szervezőmunka kérdése, hogy ha már kialakult egy szektorlabda-tevékenység, akkor helyben megpróbálnak társakat szerezni maguknak és így elkezd ez terjedni egyik városról a másikra.
– Vannak járulékos előnyei a szektorlabdának? Gondolok itt például a reflexek erősítésére.
– Nagyon jó és ravasz kérdés. Tulajdonképpen ha pofont kapnánk, (nevet) gyorsan el tudnánk a fejünket húzni, de inkább azt mondanám, hogy a koncentrációs képesség a leginkább meghatározó. Aki jól tud koncentrálni, az lehet, hogy kisebb kézügyességgel is eredményesebb tud lenni annál, akinek nagyon ügyes a keze, de szórt a figyelme és a döntő pillanatokban (pl. gólhelyzet) nem képes odafigyelni.
– Ma, amikor a fiataloknak szóló klasszikus sportok helyét átveszi a digitális világ – gondolok itt például a Fifa 4V4 bajnokságokra -, van-e utánpótlása a szektorlabdának? Vannak még fiatal játékosok?
– Nyilvánvalóan minden sportág megsínyli, hogy a gyerekeket vonzza a számítógép és nem kell csuromvizesre izzadnia magát a játékosnak, hogy nyerjen egy programban. Tehát ez egy jóval kényelmesebb dolog, mint mondjuk éveken át keményen edzeni a sikerért, persze, hogy sok fiatalt vonz ez a fajta szórakozás. Tehát a sportnak elég komoly vetélytársa a számítógép és a legkülönfélébb, egyre jobb minőségű programok. De én úgy gondolom, hogy ahogy halad a világ előre, és egyre intelligensebbek a társadalmak, talán a fiatalok is hamarabb elérik azt az értelmi szintet, hogy belássák: az egészséges élethez szükség van a mozgásra, a valódi sportolásra. Attól még lehet számítógépezni, meg játszani, ami szintén fejleszt bizonyos pszichoképességeket, amiknek hasznát veszi az élet más területein, de nem nélkülözhető a fizikai mozgás. Ugyanúgy nálunk sem nélkülözhető. Például azért, hogy én jó versenyző legyek, rendszeresen tájfutok. És bizony kemény fizikai munkát kell ahhoz végeznem, hogy fitt állapotban legyek folyamatosan, merthogy a fitt ember képes tartósan magas szinten koncentrálni. Meg is érzem, hogyha kihagyom a fizikai edzéseket: elmarad egy-két alkalom, ami be volt tervezve, utána megérzem magamon a visszaesést.
Miután végeztem az interjúval, a játékasztalok már álltak, úgyhogy még a játékosok megérkezése előtt vethettem rájuk egy pillantást. A felszínük hasonlít a pingpongasztalokéra, csak a csíkozás különbözik és a szélükön van egy kis perem, hogy legyen egy kis esély az oldalvonalon túlra került labda asztalon maradására. És persze van két kapu.
Ezután jött egy megbeszélés a csapatvezetők közt, ahol megválasztották a szövetség új elnökét, Szili Balázst. A konferencia szokatlanul hamar véget ért, bőven maradt idő arra a mérkőzésekig, hogy a lassan megérkező játékosok felszerelését is megtekinthessem. Egységes méretű, üreges műanyag korongokat használnak, melyek szélét lehet díszíteni különböző matricacsíkokkal. Eme csíkokat egyedileg készíti Szatmári Károly, rendelésre. Vannak, akik egyszerű kétszínű csíkkal jelölik a saját csapatukat, de a legtöbben valamely futballcsapat játékosait jelölik a korongokon; a legnépszerűbb csapatok a Juventus, a Liverpool és a Barcelona. A hazai csapatok közül csak az Újpest volt látható a pályán, pedig még olyan félreeső csapatok is „képviseltették magukat”, mint a Celtic vagy az Anderlecht. Ezeket a korongokat mérkőzés előtt filcanyagon húzzák végig, hogy jobban és messzebbre csússzanak a hintőporral kezelt, majd alkoholos ronggyal tisztára törölt pályákon. A „játékosok” mozgatása nem kézi pöcköléssel történik, hanem különböző vastagságú plexilapok segítségével. Minden irányító több ilyen lapot tart magánál, a könnyű elővétel és elrakás érdekében általános viselet a zsebes kötény a mez alatt.
Amíg mezőnyjáték folyik, addig egy vékonyabb lappal pöckölik a korongokat az irányítók, de amint gólhelyzetbe kerül valamelyikük, előkerül a vastag lap, valamint egy puha fal, általában babzsák. Ez utóbbira azért van szükség, mert a korongok élét óvni kell a pálya peremének csapódástól. Nem csak vastagságban különböznek a lapkák, hanem vannak köztük különböző méretű kitüremkedéssel rendelkezők is, olyan esetekre, amikor két játékos nagyon közel van egymáshoz.
Dél környékén kezdődtek el a mérkőzések. Wimbledonhoz tudnám hasonlítani az érzést: egymáshoz közel, rengeteg pályán egyszerre folynak a küzdelmek. A Vác-Józsefváros találkozó párosításait jegyeztem fel: az első pályán az AC Milan találkozott az Anderlechttel; a másodikon az 1988-as holland válogatott játszott a magyar nemzeti tizenegy ellen; a harmadikon az AS Roma harcolt egy piros csíkos csapattal; a negyedik pályán pedig a Barcelona találkozott egy fekete-fehér csíkos alakulattal. Szóval igazán színes küzdelmek bontakoztak ki. Szintén az első meccsen követtem végig a Kecskemét egyes (Hírös ALSE) és kettes számú (Testvériség SE) csapatának egyik egyéni fordulóját. Az első félidőben a TSE színeiben játszó Lukács pontos és gyors játékkal 4-0 arányban elhúzott a hírösi Szirmay-tól. A második játékrészben már Szirmay is összeszedte magát, több tiszta helyzetet dolgozott ki ellenfelénél, de a hátrányt csak csökkenteni tudta; a végeredmény 6-3 Lukács javára.
Összességében mondhatom, hogy rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem a Koppány utcában. Azt mondom, igazán megérdemelnének nagyobb hírverést, a legsikeresebb hazai futballszakágként.
Molnár Gergő