A Class FM Délután műsorvezetője kiegyensúlyozott, vidám alkat, (szinte) mindig mosolyog. Kerekké varázsolta maga körül a világot, de nem bánja, ha ez olykor sérül egy kicsit, mert jó azon dolgozni, hogy ismét hibátlanul kerek legyen. Szereti a kihívásokat, és szenve-délyesen küzd azért, hogy bármi, amibe belekezd, tökéletes legyen.
Vágó Piros lénye magával ragadó, és ezt leginkább édesanyjának köszönheti. – Gyerekkoromból azokra az?évekre emlékszem a legszívesebben, amikor Budán, a? Széher úton laktunk. Akkoriban még klasszikus család voltunk: anya, apa, kisgyerek. Óvodás voltam, és leginkább hangulatok, érzetek maradtak meg abból a korból. Később, a?szüleim válása után hárman maradtunk, nők: nagymama, anya és én. Örökös és erős véd- és dacszövetségben. Édesanyám sokat dolgozott, én meg a?nagymamával vívtam kamaszkori csatáimat. Sokat, akár késő éjszakába nyúlva is beszélgettünk anyával, ő a?legjobb barátnőm ma is. Szabadnak nevelt – nagyi szerint talán túlságosan is –, ám később, alighanem féltésből, szorosabbra fogta a gyeplőt.
Piros a gimnázium színjátszó csoportjában különös tehetséget mutatott, ami megrémítette az édesanyját. – Ő maga feladta egykoron a színésznői álmait, sőt az iparművészeti főiskolára sem jelentkezett, mert nem volt elég önbizalma. Ezt én is örököltem tőle, alighanem azért, mert mindig féltett az?esetleges kudarcoktól. Így aztán, amikor a?színjátszó kör miatt kissé romlottak a jegyeim, egy időre eltiltottak a szerepléstől. Aztán amikor felmerült, hogy jelentkezem a színművészeti egyetemre, nem biztattak, így inkább a bölcsészkarra jelentkeztem, francia-német szakra, mert az már kiderült, hogy jó a nyelvérzékem. Azt?azonban elhatároztam már akkor, hogy ha egyszer gyerekem lesz, akkor őt mindig, mindenben támogatom majd.
Pirost Szegedre vették fel az egyetemre, és egyszeriben kikerült a féltő-óvó burokból, ami addig körbefonta. – Az?első félév nagyon keserű volt, megkínlódtam a „felnőtté válást”. Kollégiumba nem vettek fel, albérletet kellett keresnem. Álltam a Széchenyi téren kis zöld biciklimre támaszkodva, és olvastam a lakáshirdetéseket, amikor mellém kerekezett egy lány, és megkérdezte: te is pesti vagy? Bölcsészkaros? Albérletet keresel? Keressünk együtt! Ő volt Dóra, akivel aztán négy évig együtt laktunk, és Szeged végül életem egyik nagy kalandja lett. Másodévben rájöttem, hogy mégsem szeretnék tanár lenni, ellenben televíziós bemondónő, az igen! Be is adtam a jelentkezési lapomat a Komlósi Oktatási Stúdióba, és el is végeztem. Aztán a Nap TV Riporter kerestetik versenyében döntős lettem, és felajánlottak egy állást. Nem lettem ugyan bemondó, de rengeteget tanultam ez idő alatt a médiáról.
Később a televíziós szereplés kicsit távolabb került, Piros ugyanis egyik alapítója lett a Pilis Rádiónak. – Ott indult a rádiós karrierem, és tart most már 18 éve. Lassan haladtam előre, amiért nagyon hálás vagyok. Időnként tartok előadást a KOS-ban leendő kommunikációs kollégáknak, és nekik is mindig elmondom, hogy jó megtapasztalni a lépcsőfokokat. A rádiózás a tökéletes munka számomra. Sosem monoton, használhatom a kreativitásomat, és nagyon élvezem a közvetlen kapcsolatot a hallgatókkal. Nagyon sokat jelent, amikor azt mondják, hogy bearanyozom a?délutánjukat a hangommal.
A kis család – Piros, a férje, Attila és az ötéves Zalán – a főváros egyik legnyugodtabb kerületében él, egy társasházban. – Tényleg kerek a világ körülöttem, ám ennek megvan az a veszélye is, hogy az ember elmerül benne, és azt képzeli, meg is tarthatja. Pedig ez nem így van. Kellenek a kihívások, amelyek ébren tartanak. Soha nem szeretnék rutinból dolgozni, élni, szeretni…
A cikk az A Mi Otthonunk magazin márciusi számában olvasható. Keresse az újságárusoknál!