Herbert Bentwich romantikus és hívő ember volt. Amikor a zsidó származású londoni ügyvéd, a cionista mozgalom elkötelezett alakja 1897 áprilisában partra szállt Jaffában, és bejárta az akkor brit mandátum alatt állt Palesztinát, beleszeretett a bibliai táj lenyűgöző szépségébe.
Több mint száz évvel később Bentwich – Izraelben született és ott nevelkedett – dédunokája, Ari Shavit tükröt tart dédapja álma, a zsidó állam elé. A neves újságírónak, a Haarec című napilap publicistájának magyarul Hazám, az ígéret földje – Izrael győzelme és tragédiája címmel tavaly megjelent könyve nem véletlenül került fel a The New York Times bestsellerlistájára. A jó ötszáz oldalas mű egy átfogó önvizsgálat, amely a sikersztori mellett nem hagyja szó nélkül a „sötét oldalt” sem.
– A célom az volt, hogy úgy tekintsek le a hazámra, ahogy valaki egy hegy tetejéről néz le a falujára. Vagyis azt belülről ismerve, de külső szemmel nézve, meglátva a lent élők minden örömét és persze minden gondját-baját – mondta a lapunknak adott telefoninterjúban Ari Shavit. Az 57 éves publicista szerint nagy hiba Izraelt kizárólag a palesztinokkal zajló konfliktuson keresztül nézni. A kérdés sokkal komplexebb, ezért az önvizsgálat is összetettebb megközelítést igényel. Ezért vállalkozott arra, hogy személyes történeteken keresztül írja meg, miként épült fel a rendkívül életszerető, de folyamatos fenyegetettségben élő, gazdaságilag roppant sikeres, komoly katonai erővel, feltételezhetően atomfegyverekkel is rendelkező demokrácia. Egy olyan hedonista, de ugyanakkor az ultraortodox tendenciák felé is nyitott ország, amelyet egyre jobban szétfeszítenek a vallási, szociális és demográfiai ellentétek, s amely egyre nehezebben tudja fenntartani a megszállás politikáját.
A békepárti aktivistaként és baloldali értelmiségiként ismert Shavit alaptézise, hogy Izraelt mindenekelőtt elképesztő sikertörténetnek kell tekinteni. Mint a lapunknak adott interjúban kifejtette: a holokauszt borzalmait túlélt hontalanok hazát építettek maguknak, túl tudtak lépni a múlton, és megtanulták élvezni az életet. A saját hon iránti olthatatlan vágynak azonban voltak árnyoldalai is, például az, hogy nem vettek tudomást arról, hogy Palesztinában mások is éltek. – Volt, aki azt mondta nekem: tudod, Ari, te tulajdonképpen egy szemészeti kézikönyvet írtál. Mert rámutatsz az izraeliekre és a palesztinokra kölcsönösen jellemző vakságra. Ahogy a zsidók nem voltak hajlandók meglátni az arabokat, a palesztinok sem voltak hajlandók elfogadni, hogy a zsidóknak is van joguk erre a földre – hangoztatta.
Shavit szerint a tagadás bizonyos szempontból segített is. A palesztinok ignorálása és az, hogy az izraeli családokban hosszú időre a szőnyeg alá söpörték a holokausztot, az új állam felépítéséhez óriási kreatív energiákat szabadított fel. Ugyanakkor a nemzetépítés során történtek máig kibeszéletlen szörnyűségek. Ilyen az 1948-as lyddai tisztogatás, amikor a függetlenségi háborút vívó izraeli hadsereg a ma Lod néven ismert településről több mint 30 ezer palesztint űzött el, miközben rengeteg civilt mészárolt le.
A szerző azt mondja: cionistaként vagy átsiklik a lyddai szörnyűségek felett, vagy őszintén szembenéz hazája történelmével, és megköveti az áldozatokat. Tudja, hogy az utóbbival belenyúlt a tűzbe, fájdalmas is volt, de ahogy neki és Izraelnek, úgy a palesztinoknak is érdemes volna alapos önvizsgálatot tartaniuk. És túllépniük a múlton, megszabadulniuk attól a függőségtől, hogy ők az örök áldozatok. S ha a palesztinoknak lenne végre egy a néhai Nelson Mandelához hasonló politikusuk, Izraelnek pedig olyan miniszterelnöke, aki elmenne Ramallahba, hogy szimbolikusan is kezet nyújtson, s közben fokozatosan kivonná a hadsereget a megszállt területekről, úgy komoly esély nyílna a tartós békére. És a megbékélésre.
Az izraeli hadseregben ejtőernyősként szolgált, majd a jeruzsálemi Héber Egyetemen filozófiát tanult Shavit katonaként, egy gázai fogolytábor őreként szembesült azzal, hogy mit jelent és mennyire tarthatatlan a megszállás. Arra a kérdésre, hogy dédapja, Herbert Bentwich mit szólna a mai Izraelhez, a válasz úgy szólt: valószínűleg nem tetszene neki a bibliai tájba való masszív emberi beavatkozás, nem tudna mit kezdeni „a ma élünk, holnap ki tudja, mi lesz” életstílussal, a gyakran hedonizmusba fulladó „Izrael-állapottal”. De büszke lenne arra a csodára, amelyet az évszázadokon át elnyomott, üldözött nép véghezvitt.
forrás: nol.hu