Hegedűs László Jenő a győri építőipari technikum 17 éves diákja volt, amikor egyedül elmenekült 1956. november 27-én Markotabödögéről. Ausztrián és Németországon keresztül került az Egyesült Államokba, Buffalo városába. A piarista atyák által vezetett derby-i kollégiumban kezdte újra életét, cserkész és cserkésztiszt lett. A katonai szolgálat letöltése és az egyetemi tanulmányai befejezése után matematikai tanár, később igazgatóhelyettes is volt a Buffaloi Kalazanciusi Piarista iskolában, a tehetséges diákok gimnáziumában. Húsz évvel később pedig egy rádióállomás részvényese és menedzsere lett. Több kötet verseskönyvet írt. Gyujti az egyedülálló fából faragott bivalyszobrokat. Híres virágos kertjében is mindig akad munka. Negyvenéves házasság után feleségével együtt szeretettel foglalkozik öt unokájával.
Első karácsony idegenben
Végre felszálltunk a vonatra, és izgatottan vártuk: első…, második…, harmadik…,negyedik…,ötödik állomás. Leszállás. December 23. Este 10 óra. Hideg van. Kabátom nincs. Fázom. WC-re kellett menni. Hol van? Hogyan? Kit kérdezzek meg, és azt is hogyan? Hátha valaki éppen akkor jön értem és én meg nem vagyok itt. Egy meleg érzés a sötét nadrágom elején…. de senki sem veszi észre úgy sem. Ha jött a kalauz, vagy a rendőr, vagy az üdvhadsereg katonája, mindegy volt. Egyenruhában voltak, és én csak rettegtem tőlük. Megjátszottam a süketnémát. Úgysem értetettem, hogy mit akartak.
Hajnalban hangosan kiabálta valaki: – Van itt valaki magyar aki rám vár? – Ha nem lett volna olyan óriási magas a vasútállomás mennyezete, akkor belevertem volna a fejemet olyan magasra ugrottam örömömben. – Én! Én! Itt! Igen! – mondtam boldogan, fel sem figyelve arra a meleg érzésre, amint nadrágom újra vizessé vált. – ‘Csértessék, dicsértessék Plébános úr! – Se kezet fogni, se megölelni nem mertem se megkérdezni azt sem, hogy hol a vécé. Kővári Atya – mert én nem vagyok plébános – mondta, elvitt autóval Derbybe a magyar piaristák diákotthonába. Idehozott engem a „nem vagyok plébános”, Kővári Atya, a Derby Piarista Diákotthon vezetője. Lefekvés után elég későn ébredtem fel. Körülnézve egy hatalmas szobában emeletes ágyak tömege nézett csak rám. Mintha csak azt kérdezték volna: Hát te mit keresel itt?
Szentestére készültek a papok, és én is velük énekelgettem a szép karácsonyi énekeket. Én csak magyarul de ok angolul, latinul és lengyelül is ünnepelték a kis Jézus születését. Meglepődtem, hogy még ajándékot is kaptam. Kalucsnit ugyan, de az éveken keresztül használatban volt. Soha életemben nem felejtem el ezt az első karácsonyt. Az első karácsonyt az idegenben. Öt évtized múltán már egyikük sem él, de nekem az emlékek örökké tartanak. Hogy is felejthetném el a Mennyből az angyal-t, a Pásztorok keljünk fel szülte a szűz szent fiát, örvendezzünk!-et? Ettől a pillanattól kezdve én otthon éreztem magam. Ez nem jelenti azt, hogy jégvirágokat nem csókolgattam később, hogy nem voltak rémálmaim, de az itteni szentestei szeretet mindig erőt adott arra, hogy honvágyamat legyőzhessem. („Álmatlan éj és nappalok… A zsarnokságból több többé ne legyen!”) Mintha a kis Jézuskával együtt lett volna a születésnapom. Persze én áprilisban születtem 1939-ben, Markotabödögén. Ezek közül a sok okos diplomás emberek közül egy sem tudta, hogy hol van Markotabödöge. „Isten hozott ide hozzánk, fiam” mondogatták egymás után. Megfogadtam magamban, hogy megbecsültetem magam velük, és nem hozok rájuk szégyent. Isten engem úgy segéljen!
A sok pap, a legényemberek, mint szerető édesapák próbálták gondomat viselni és biztattak, hogy én is énekeljek velük bátran. „A kis Jézus mindenkinek született.” Valóban.
A derby-i piarista kollégiumot tulajdonképpen 1956 szeptemberében nyitották ki a második világháború után Amerikába és Kanadába menekült volt piarista diákok és persze más szülők gyermekei számára, hogy valamilyen magyar nevelés is jusson ezeknek a gyerekeknek.
Hosszú lenne az ide vándorolt piarista atyák világjáró barangolásait leírni, de tán csak annyit, hogy azt a döntést hozták, hogy egy anyaházat Buffaloban alapítanak, mivel hogy Buffalo egy központi hely, ahol Chicagóból, Clevelandből, Torontóból és New York környéki magyarok együttműködésével központot csinálhatnak. Pár évvel később tervbe vették a kollégium megépítését a híres Graycliff ( FrankLloyd Wright) területén, amit szinte ajándékba kaptak egy gazdag amerikai bankártól. Munkaerő a papok voltak. Ástak, betonoztak, kőműveskedtek a mise mondásaik mellett. És elég hamar a Buffalo környéki magyarok is segítettek az építkezésben. Garfield New Jersey-bol pedig elhozta aszalosait és ácsait, Bodnár Gábor aki Gerencsér István és Kővári Lajos Atyákkal még Németországban megalapította az Emigrációs Magyar Cserkészszövetséget. Két hét alatt minden ajtó, minden ablak a helyén volt, és az összes falak fenyőfadeszkával beborítva. 1956 szeptemberében megnyílt a kollégium 25 személlyel. Telt ház volt, mert csak ennyire tervezték. Minden gyerek amerikai iskolába járt, és iskola után közösen csinálták a házi feladatokat, és utána voltak a magyar nyelv, történelem és földrajz órák magyarul. Beszélni csak magyarul szabadott egész napon át.
Persze, hogy tátott szájjal bámultak engem a szenteste reggelén az emeletes ágyak. Emeletessé( bunk beds) váltak az ágyak, mert a 25 szeptemberben érkezett mellé, 1956 novemberében még 25 menekültnek a gyermekeit is ide fogadták. Dupla ágy, dupla diák, dupla lehetőség ugyanazon a kicsi helyen. Az ötvenedik ágy lett az enyém. Vagy talán az volt az első? Mindenki hazament a karácsonyi szünetre, tehát mit kerestem én itt? Hogy tudhatták volna, hogy nekem ez az otthonom? Én nem mehetek máshova, mert se rokonom, se ismerősöm hazámon kívül nincs. Úgy látszik, hogy az öt évi ott tartózkodásom alatt kibékültünk egymással, illetve megszoktuk egymást.
Egy bájos hölgy hívogatta a nevemet. – Hegedűs, Hegedűs! Fönt vagy? – Hamar magamra kaptam az egyetlen ruhámat, és kiléptem a hálószobából, ahol hirtelen egy nagy farkaskutya rám morgott, és egy aranyos kis puli kutya pedig nyalogatta a kezem, és boldogan körültáncolgatott. Én a kutyától mindig nagyon féltem, még most is, de a hölgy erélyesen rászólt a nagy kutyára, hogy hallgasson, és adjon nekem egy pacsit. A kicsit pedig megdorgálta, hogy hagyja már abba a hízelgéseit. Megdöbbentem, hogy mind a két kutya engedelmeskedett. – Én vagyok a Lenke néni, ez meg a Szilver és a Cigány. Isten hozott édes fiam. Megpróbálom majd Édesanyádat helyettesíteni. – Az ölelkezést rövidre kellett fogni, mert a Szilver újra morgott. – Gyere fiam, csináltam neked uzsonnát a másik házban, mert itt nemcsak a papokra, akikből van több mint egy tucat, hanem a diákokra is én főzök. Na, gyere fiam, hisz hallom, hogy korog a gyomrod. – Kávéval, rántottával, lekváros kenyérrel traktált, ami hihetetlenül jól esett. Megmutatta a kápolnát is, és biztatott, hogy adjak hálát az Istennek, mert ide, jó helyre kerültem. Többet én már nem leszek egyedül, mert a papok is majd barátaim lehetnek. Megígérte azonnal, hogy rajtam mindig segít, ha szükségem lesz rá. Barátságunk majdnem 30 évig tartott. Havonta többször be-beugrottunk gyermekeinkkel, a hetvenes, nyolcvanas években haláláig. Az Úristen magához hívta végre, amikor már 95 éves volt. Áldott jó lélek, akinek 30 éven keresztül virágot vittem, később Marikával meg a gyerekekkel együtt Anyák Napján. Édesanyám nem volt féltékeny, örült neki, hogy egy „édes” mostohaanyára találtam. – Én vagyok az anyád, fiam -, mondogatta o, – de ha a Lenke néni az őrző angyalod már most is, mindketten az anyád lehetünk. – Meg kell, hogy említsem itt, hogy Lenke néni hajadon volt, egész életén keresztül. A mai napig is szeretem. Időközben találkoztam sok más plébános úrral, mire megmagyarázta valamelyikük, hogy ok szerzetesek. Piarista papok. Ok inkább tanítással, nem plébánoskodással keresik a kenyerüket. Annak ellenére, hogy a velük töltött 5 év Derbyben, és egy további 20 év tanárkodásom alatt, sőt akik még élnek a mai napig is, minden nap, mint pót-plébános járnak a tanítás vagy a nyugdíj mellett 2-3 misét mondani a plébániákon. Itt kell megjegyeznem, hogy egyikük sem, sosem, nyilvánosan nem vezetett vagy tanított senkit sem rosszra. Privát életük az egy más kérdés. Egyesek bort ittak és vizet prédikáltak, de melyikünk nem csinálta ezt, vagy ehhez hasonlót? Melyikünk tudná megkövezni őket, vagy melyikünk lakhatott volna egy egész életen át, függönytelen üvegházban?
Érdekes volt az első szenteste. Papot otthon csak néha-néha láthatott az ember, itt pedig szentmise a kápolnában, tíz, tizenkét pappal. És utána a nappali szobában összegyűlve énekeltek karácsonyi énekeket, latinul, magyarul meg lengyelül, mert volt három lengyel piarista is. Biztattak engem is, hogy segítsek nekik, de aki engem ismer, az most mosolyog ezen, hisz énekelni nem nagyon tudok. A karácsonyi vakáció élménytelenül telt el. Egyedül voltam egész nap, és lapozgattam a magyar könyveket, és barkácsoltam Kővári Atyával, mert kiderült, hogy mindketten építőipari technikumba jártunk otthon.