Hegedűs László Jenő a győri építőipari technikum 17 éves diákja volt, amikor egyedül elmenekült 1956. november 27-én Markotabödögéről. Ausztrián és Németországon keresztül került az Egyesült Államokba, Buffalo városába. A piarista atyák által vezetett derby-i kollégiumban kezdte újra életét, cserkész és cserkésztiszt lett. A katonai szolgálat letöltése és az egyetemi tanulmányai befejezése után matematikai tanár, később igazgatóhelyettes is volt a Buffaloi Kalazanciusi Piarista iskolában, a tehetséges diákok gimnáziumában. Húsz évvel később pedig egy rádióállomás részvényese és menedzsere lett. Több kötet verseskönyvet írt. Gyujti az egyedülálló fából faragott bivalyszobrokat. Híres virágos kertjében is mindig akad munka. Negyvenéves házasság után feleségével együtt szeretettel foglalkozik öt unokájával.
„Ne menj messze fiam!”
Másnap Salzburgba utaztunk, és itt kezdődtek a problémák. Camp Roederbe, egy elhagyott amerikai bázisba kerültünk. Naponta csak egyszer kaptunk enni. (Elsikkasztották a kosztra való pénzt.) Amit az előttünk jövők még kaptak, zsebpénzt, azt mi már nem kaptunk.
Kevert népség volt a táborban. Pár tucat pesti széplány, kurva, a pesti kuplerájból szinte mennyországot teremtett egy náluk nagyobb számmal lévő fegyvertelen magyar katonának, akik fegyverrel jöttek át, azokat letartóztatták és elkülönítették a többiektől. Rajtuk kívül diákok, munkás, parasztemberek, családok összezsúfolva mint a heringek minden egyes kaszárnyában. Egyszerű vaságy azért mindegyikünknek volt. Alvásról csak a kimerülés után lehetett szó, mert a gyereksírás, panaszkodás a szerelmeskedés zaja ébren tartott bennünket. Állandóan éhesek is voltunk mert csak egy darab zsírszalonnát kaptunk először kenyérrel, később azt is csak kenyér nélkül. Nagy pénzt csinálhatott ebbol a gondnok úr, akit ugyan hamarosan le is tartóztattak. Erről jut eszembe, hogy majd szörnyet haltam az első reggel, amint kinéztem az ablakon, és megdöbbenve láttam a teherautókat, ajtajukon nagy ötágú csillaggal. Tisztára úgy néztek ki mint az orosz teherautók. (Persze ok lemásolták az amerikaiakat.) Amikor rájöttem, hogy a csillag fehér, nem vörös, és valaki amúgy is vállamat verve megnyugtatott: – Nyugi öcsi, ezek amerikaiak nem ruszkik! –
Édesanyám intő, figyelmeztető hangja még frissen csengett a fülemben: „Ne menj messze fiam, hogy könnyen haza segíthessen majd az Isten, ha megváltozik majd itthon a helyzet!”
November végén, december elején Ausztriában már nem lehetett betelepedési engedélyt kapni. Svájc lett volna a következő logikus hely. De se rokonom, se ismerősöm se pártfogóm ott nem volt. A nyelvüket sem tudtam, és érettségim akkor még nem volt és ráadásul 18 éven aluli voltam még. Tehát oda sem lehetett bevándorolni. Ausztráliába ugyancsak csalogattak. De anyám szavai: „Ne menj messze fiam!” arról lebeszéltek. Mi maradt hátra? Hallgattam többször is amint egyesek dalolgatták:
„Amerikában arany az élet,
Amerikában sosincs sötét
Amerikában……………………”
Minden szépet, minden jót ígérgetett csak a nóta. Mit tehettem volna mást? Sorba álltam az Amerikába készülőkkel, aminek az az előnye is megvolt, hogy délbe ebédet is kaptunk. Csajkaszámra osztogatták mindazoknak, akik hajlandók voltak ezért sorba állni. Persze, hogy sorba álltunk. Hát majdnem két hétig tartott ez, mire rájöttem, hogy az erőszakosak, meg a tolakodók, meg a kiskurvák mindig elém kerültek. Az egyik napon egy tisztviselő egy jelentkezőt, egy önként vállalkozót keresett az ajtónyitás-csukáshoz. Rajtam kívül más nem is jelentkezett. Most értem, hogy miért mondta gyere belülre, és majd onnét nyisd az ajtót, amikor mi szólunk. Nem lesz itt most már tolakodás.
170 cm magas, 55 -60 kiló voltam. Gyerek. Persze bent meleg is volt, és délben a levesbe egy kis hús is került, ami szintén jól esett. Nem is hiányzott ám ezután a zsírszalonna sem. Ezt több mint egy hétig csináltam, miután a tisztviselő kérdezte tőlem, hogy én még mindig itt vagyok-e. Természetesen, volt a válaszom, hisz megkértek valamire, és én vállalkoztam erre. De hát miért nem jöttetek a papírokat kitölteni, faggatott tovább? Nem akarta megérteni, hogy én kötelességemnek tartottam az ajtónyitogatást. Erre rám szólt, hogy hívjam Apámat, Anyámat és testvéreimet, hogy majd o elintézi a dolgainkat. Magyaráztam ugyan, hogy se Apám se Anyám se testvérem nincs velem, s o erre kézen fogott engem, végigvezetett nem tudom, hány irodán keresztül, megállva több mint egy tucat asztalnál, ahol vagy o, vagy én, vagy mind a ketten valamit aláírtunk. Kezébe vette az orvosi műszereket is, és csak felém mutatva mondta, hogy milyen jó, hogy én jó egészségben vagyok. Se tüdő, se szívbajom nincs. Nem is vagy vak se, meg süket se, mondta. Kezembe nyomott egy cédulát, egy hatalmas pecséttel rajta, és rámutatott az ajtó előtt álló autóbuszra, hogy hozzam majd a csomagjaimat, és az addig majd vár rám. Gondoltam magamban, milyen csomagot? Még nagykabátom sem volt. Velem volt azonban állandóan egy aktatáska, amiben két tankönyvem volt a matematikai meg építésztörténet, meg hát a logarlőcsöm. Megmondtam neki, hogy amim van, az velem van, tehát ha szabad, akkor felszállok az autóbuszra. Az erős de meleg, gyengéd kézfogására még mindig emlékszem. – Isten áldjon fiam! Szerencsés utat! Isten veled. – Még hallom most is, amint csak úgy magának mondta: – Büszkék lehetnének szülei ennek a kamasznak, de szegény Magyarország is majd sajnálhatja, hogy elűzték ezt a gyereket. –