A XIX. Század végének új hangot kereső magyar lírája Ady Endre számára már előkészítette a talajt. Az új törekvések az ő költészetében teljesednek ki első ízben: neve – Babits Mihályéval együtt – új korszak kezdetét jelöli irodalmunk történetében.
1877. november 22-én született az Észak-Erdélyben lévő Szilágy megyei Érmindszenten. Édesapja Ady Lőrinc paraszti sorban élő nemes, édesanyja Pásztor Mária papok és tanítók leszármazottja volt. Az elemi iskola öt osztályát szülőfalujában, Érmindszenten járta ki. 1888 őszén a nagykárolyi piarista gimnázium első osztályába íratták be, és az alsó négy osztályt ebben az iskolában végezte el. 1892 szeptemberében Zilahon folytatta tanulmányait. A család úgy döntött, hogy a fiú jogász lesz, ezért 1896-ban beiratkozott debreceni jogakadémiára. Az előadásokat hanyagul látogatta, annál nagyobb buzgalommal tevékenykedett különböző debreceni lapoknál(Debreceni Főiskolai Lapok, Debreceni Ellenőr, Debreceni Hírlap) 1899-től pedig a Debrecennek a munkatársa. Debrecen nem nőtt a szívéhez, 1900 január elején a nagyváradi Szabadságnak lett a munkatársa.
1901 tavaszán a Nagyváradi Napló kötelékébe lépett. Végzetes nagyváradi élménye volt a hosszabb ideig tartó szerelmi viszony egy táncosnővel, amelynek következtében életébe „belecsapott a lues[szifilisz, vérbaj] bombája”. A futó szerelmek után lépett életébe Diósy Ödönné Brüll Adél, aki felfigyelt Ady munkásságára és a Párizsban élő asszony azzal a tervvel jött haza Nagyváradra, hogy kiemelje a fiatal költőt, s magával vigye Párizsba. Ady otthagyta az újságot és 1904 elején megérkezett Párizsba. Egy évig élt Párizsban. 1905-ben januárjában tért haza, de már nem Nagyváradra, hanem Budapestre, ahol állás várta a Budapesti Naplónál. Ady költeményeit, cikkeit sok bírálat érte, de a támadások pergőtüzébe akkor került amikor, amikor 1906 februárjában megjelent harmadik verseskötete, az Új versek. Az igaztalan vádaskodások elől 1906 júliusában Párizsba utazott. 1907 nyarán hazajött, s itthon hirtelen anyagi gondjai támadtak, Új kötete a Vér és Arany pedig fokozta az ellen irányuló rosszindulatú harcok hevességét.
Elszigeteltségét az 1908. január 1-jén megindult Nyugat enyhítette, melynek haláláig főmunkatársa volt. Ady 1908 áprilisában részt vett Nagyváradon A Holnap elnevezésű Irodalmi társaság megalakulásában, s a Holnap antológia az ő verseivel az élén 1908 szeptemberében jelent meg. A Második kötetet 1909-ben adták ki. 1909-től egészsége fokozatosan romlott. 1914-ig évente jelentek meg kötetei, s ekkor már a népszerűség és a siker is mellészegődött. A Lédával való áldatlan viszony 1912 ápriliában szakadt meg. Levelezés útján ismerkedett meg az Ady családból származó Boncza Bertával. A költő 1914 áprilisában látogatta meg a csucsai Boncza Kastély fiatal úrnőjét, az általa csak Csacsinszkának, illetve Csinszkának becézett fiatal lányt. 1915-ben össze is házasodtak.
Lelkileg megrázta a háború, megvolt győződve arról, hogy ez a háború mindenképpen a magyarság történelmi tragédiájához vezet. Keserűségét csak fokozta, hogy alig akadt olyan lap, folyóirat, mely a háborús propaganda közepette vállalni mert volna az Ady-versek közreadását. Még a Nyugat is vonakodott ettől. 1917 őszén Hatvany Lajos vállalkozott egy új verskötet kiadására, az új kötet –A halottak élén – részben Hatvany, részben Ady válogatásában 1918 augusztusában hagyta el a sajtót. A kimaradt versek csak a költő halála után jelenhettek meg, meg 1923-ban Az utolsó hajók címmel. 1918-ban betegsége nagyon súlyosra fordult. Az őszirózsás forradalom idején már alig alig tudta követni az eseményeket, a köztársaság kikiáltásakor még megjelent a Parlament kupolacsarnokában. December elején tüdőgyulladás támadta meg, s 1919. január 27-én reggel egy szanatóriumban örökre megpihent. A Nemzet halottjaként temették el a Magyar Nemzeti Múzeum előcsarnokában.
A radikális újságíró
A hazai publicisztika kutatói egyetértenek abban, hogy Ady nélkül nem lehet megérteni és megírni a XX. századi magyar sajtótörténetet.
Ady Endre a radikális magyar újságírók példaképe lett. Ady a radikális liberalizmus hívének vallotta magát a Nagyváradi Napló munkatársaként egy szerkesztői üzenetben, amit 1903 tavaszán, amit 1903 tavaszán fogalmozott meg.
Versei és újságcikkei az érettségitől kezdve folyamatosan jelentek meg. 1899-től pedig egy évtizeden át szerződött újságíró lett. Debrecenben a Debreceni Főiskolai lapokba, az ellenőrbe, a Debreceni Független újságba, a Debrecenbe és a Debreceni Hírlapba írt, tehát a kormánypárti és független lapok egyaránt fogadták írásait. Debrecenből elköltözve, a szabadelvű nagyváradi Szabadsághoz, majd a radikális liberális hangú Nagyváradi Naplóhoz szegődött, utóbbinak két évre. Ezt követően publicistaként a radikális polgári baloldal, illetve a szociáldemokrata szellemiség mellett tartott ki.
Párizsból hazatérve, 1905 őszétől a Budapesti Napló munkatársa lett. Az összesen mintegy kétezer újságcikke, publicisztikai írásai közül a legtöbb itt jelent meg. 1904-ben Párizsban azonban még lapelkötelezettség nélkül küldte írásait a különböző szerkesztőségekbe, így rendszeresen jelentek meg cikkei nemcsak a Budapesti Naplóban, hanem a Pesti Naplóban, a Szilágyban, a Budapesti Hírlapban is. A Budapesti Napló hatása jelentős szerepet játszott Ady esztétikai világképének kiteljesedésében. Két párizsi útja között másfél évig a lap szerkesztőségében kemény újságírói munkát végzett. A lap főszerkesztője, az előbb maga is költőként indult Vészi József a szerkesztői éveket is idéző írásában azt írt, hogy Ady beküldött írásaiban azonnal meg kellett éreznie „ egy szárnyaló lélek csapongását, valami hallatlan lendületet, csodás színességet, sziporkázó elmésséget és a magyar nyelvnek őserejű, bűvös gazdagságát. Tartalmát nézve pedig lehetetlen volt föl nem ismerni a cikkíró becsületes, bátor sőt merész liberális felfogását.” Bár Ady már az első Párizsi útja előtt, 1903 nyarának elején meghívást kapott a Budapesti Naplóhoz, csak másfél év múlva került az 1896-ban indult újság szerkesztőségébe.
Ady újságírói tevékenységének tehát a legtermékenyebb időszaka volt a Budapesti Napló szerkesztőségében eltöltött több mint másfél év. 340 szignált, 150 névtelen cikke jelent meg az újságban, és elérheti a százat is a még nem azonosítottak száma. Naponta küldött cikket a Sajtóirodának, s több mint 70 tárcanovellája jelent meg 1906 júniusának végéig.
A Nyugat elsősorban verseit közölte, de kritikát is szintén fogadott tőle. A folyóirat és Ady neve ebben az időben egybeforrott. 1908 után szelídebb lendületű lett Ady napi újságírói érdeklődése, ugyanakkor még az első világháború alatt is meg-megszólalt, hiszen több jelenség is publicisztikák írására késztette. A Nyugat indulását követően még adott cikkeket a Nagyváradi Naplónak, a Világnak, a Népszavának, a Pesti Naplónak és a Vasárnapi Újságnak. A nyugat mellett más irodalmi, művészeti, de társadalmi és politikai kérdésekkel szintén foglalkozó lapokban egyaránt publikált, úgy mint A Hét, a Szabadgondolat, a Szocializmus, a Renaissance, illetve a Huszadik Század című szemlékben, folyóiratokban.
A Nyugatban folytatásokban közölte a Magyar Pimodán című vallomásos esszéjét. Kiindulási szituációjában a párizsi és a magyar valóság ütközött ebben a nagyobb terjedelmű munkájában össze- a Párizsi „ópiumos hotel” a francia költők és művészek titkos „felejtőhelye” volt. Valódi önvallomása, magával való kegyetlen szembenézése volt ez Adynak, Tas Péter köpönyegébe bújva, a Zseniébe, a vérbajosba, a magyar emberébe, aki egyszerre büszke és megcsömörlött. Tas Péter fiktív önéletrajzát fiktív elemekből állította össze, a hét vezér egyikét Tast választva alteregójának. A mű tágabb értelemben lendületes vallomása a művészetről a hitről és a morálról, a magyar költészet Csokonai-Párhuzammal érzékeltetett értékeiről és a félelemvallás az értékek hiábavalóságáról.
Ady nemcsak a „magyar Pimodán” bugyrait járta be, de a magyarságot féltve írt cikket 1905-ben A magyar Kanada címmel. Fájlalta, hogy elveszítettük a kivándorolt és Amerikában élő egymillió magyart. A magyar Párizs címmel megírt, 1909-es cikkében a Párizsba vándoroltakat kárhoztatta. Az említett és további cikkeiben a saját magyarságát is bizonyító, de a nemzet egészét, sorsának alakulását féltő költő volt aki nem volt hajlandó megbocsájtani azoknak, akik bármivel is ártottak a magyar életnek, a magyar jövendőnek. Ám nem volt elfogulatlan az itthon maradotakkal sem úgy vélte, hogy a magyarság gyönge nem képes valódi erős nemzetté válni.
forrás: Mohácsi Károly: Irodalom, Vitéz Ferenc: Szépírók és publicisták, lenaversek.freeblog.hu, Nyugat (epa.oszk.hu): http://epa.oszk.hu/00000/00022/nyugat.htm