Hegedűs László Jenő a győri építőipari technikum 17 éves diákja volt, amikor egyedül elmenekült 1956. november 27-én Markotabödögéről. Ausztrián és Németországon keresztül került az Egyesült Államokba, Buffalo városába. A piarista atyák által vezetett derby-i kollégiumban kezdte újra életét, cserkész és cserkésztiszt lett. A katonai szolgálat letöltése és az egyetemi tanulmányai befejezése után matematikai tanár, később igazgatóhelyettes is volt a Buffaloi Kalazanciusi Piarista iskolában, a tehetséges diákok gimnáziumában. Húsz évvel később pedig egy rádióállomás részvényese és menedzsere lett. Több kötet verseskönyvet írt. Gyujti az egyedülálló fából faragott bivalyszobrokat. Híres virágos kertjében is mindig akad munka. Negyvenéves házasság után feleségével együtt szeretettel foglalkozik öt unokájával.
34 év múlva
34 évig kellett várnom, hogy hazamehessek. Egy Magyarországról átdobott kém akart engem itt beszervezni. Feljelentettem az FBI-nak és hirtelen utána meghalt. Hogy mehettem volna ezek után haza? A Berlini Falat akkor már ledöntötték. A kommunista párt megszűnt. Szabad választások voltak Magyarországon. Végre hazamehettem. Útlevéllel a kezünkben elindultunk feleségemmel haza. Haza. Vissza Hazámba. Ide tartozik a „LEVELEM HAZA”, nem kell hogy tovább sírjon a hegedű.
Hazámra nem volt nehéz ráismerni. Sok-sok ember hiányzott ugyan már falunkból és még majdnem mindenki szegény volt. Harminc mámoros napot töltöttünk otthon. Nappalok, éjszakák egybekötve, meséltünk, hogy milyen is volt a sorsunk. Néhanapján kiruccantunk a faluból világot járni ( Aggtelek, Eger, Bábolna, Visegrád, Szilvásvárad, Ópusztaszer meg hát Budapest, Zirc, Fertőd stb.). Egyik alkalommal Győrben jártunk taxival, és a Baross hídnál meséli a sofőr, hogy nézzem milyen új zászló van most ott. O csak annyit tudott rólam, hogy ’56-ban Amerikába mentem Markotáról. Meséli tovább: – Itt álltam én is ’56-ban, amikor a tömeg le akarta dönteni a vörös csillagot az obeliszk tetejéről, de sok próbálkozás után mégsem sikerült. Két szőke gyerek lasszót csinált, feldobták, és a másik végét egy traktor után kötötték és úgy lehúzatatták, amire örömkiáltás hallatszott a tömegből. Úgy magam előtt van még a mai napig is a kisebbik diák! -, Mire a feleségem szorítja a kezem, és először mióta otthon voltunk, angolul halkan mondta: – Ne mond neki! Ne most. Ne még, hogy az te voltál. – Utána bevallotta, hogy bizony ezt o eddig még nem hitte el, hogy az én voltam, amikor erről beszéltem.
Elrohant a harminc nap, de azóta már többször is hazamentünk. Apám, Anyám már csak a temetőben várnak minket, de felmérhetetlen volt a párszőri látogatás, amikor még éltek.
„Áldjon, vagy verjen a sors keze”, mi már itt készülünk az örök életre, Amerikában. Több mint három évtizeden át árva voltam. Gyermekeim, unokáim itt születtek, itt vannak. Hazamenni, meghalni otthon? Árvát csinálni azokból, akiknek itt az otthon? Hazamegyek amíg erom és egészségem van, hogy lássam kishúgomat, aki már maga is nagymama, és meglátogatni szüleim sírját.
Imádkozni itt is tudok. Itt volt, van, és mindig is lesz Isten. Hozzá mindig közel vagyok. Tudom. Ha itt temetnek el, közel maradhatok a családomhoz is.
NE REHABILITÁLJÁTOK ÖTVENHATOT!
Hol van Petőfi „hol sírjaink domborulnak?”
Hol van a ’48-as tisztelet ötvenhatnak?
Hol vannak a hőseink akik meghaltak?
Hol vannak? Sírjukat eladták talán?
Csontjaikból alapot alakítottak a komunisták?
Zsalunak csak hazugságot adtak.
A hazugságon keresztül a csontok kipotyogtak.
Hát hogy is gondolhattak erre?
A géppuska, pisztoly a halottakat készítette.
Meg is szaporították őket a Kádár-rendszer alatt akasztással.
Névtelenül eltűntek a föld alatt a tömegsírban.
Esetleg még mésszel is pofonöntötték őket.
Akácfát ültetve sírhalmukra
„ Hol sírjaink domborulnak”
Lehengerelve, elboronálva legtöbb sír.
Onnét ne is jöjjön soha semmi hír.
Most kiszedik őket, a névtelen hősöket.
Hívják őket még most is csőcseléknek?
Virágerdő tetején ravatalozták oket.
Százával voltak egyesületek, pártok
Akik vitték vagy küldték a virágot.
De a komunistáktól senki semmit sem látott.
Mi az? Bocsánatot se kértek?
Az elásott halott csontjait csak újra eltemettétek?
A mártírok sírjai feldöntve, széttaposva.
A mártírok sírnak. Van aki hallgatja?
Kofárkodtok megint, újra!
Mit akartok ti becstelen csavargók?
Nem tettetek bennünket tönkre amikor ’56 volt?
Nem irtottatok bennünket tömegével?
Nevünket ki sem írtátok keresztünkre.
Csőcseléknek tartottatok bennünket évtizedeken át.
Mi történt most? Kell a forradalmár?
Mi már nem megyünk haza. Bennünket elűztetek.
Most akkor a halottakkal is kikezdetek?
Miért van szükségtek rájuk?
Megbukott a filozófiátok?
Verjen benneteket még most is az átok.
Lelketeken legyenek továbbra is a vádak.
Ezt még holtan is mondják a forradalmárok.
Előkaparászhatjátok ugyan a csontvázat,
Nevet melléjük úgy sem találtok.
Ti csináltátok. Az ágyvetésetek szerint legyen az álmotok.
A holtak sem a tömegsírban
Sem a ti ravatalotokon nem álmodhatnak
De megzavarhatja a tiéteket. Okozhat rémálmokat.
Jaj. Meg is érdemlitek ti. Ti. Sehonnani bitang gazemberek!
Jusson eszetekbe, ti eszetlenek, amint csak egy halottat is ébresztetek.
Jusson eszetekbe Petőfi verse:
„Sehonnani bitang ember, ki most ha kell halni nem mer”