Az első ábécét a föníciaiak találták fel Kr. e. a XIII. században. Ebből alakult ki több fejlődési fokozat után latin betűs írás (amellyel cikkünkben bővebben foglalkozunk). Hajnal István (1892-1956) történész a történeti fejlődés megfigyelendő alapjának az írásbeliséget tartotta (az oktatással szemben). A betű által megszervezett társadalom, mind erősebben megszabadult a helyhez kötött szervezettség alól, új közösségek keletkeztek, a „betűbe foglalt gondolatok hatása alatt”.
Idézve Hajnal István gondolatait: „A tartalmat mindenütt az élet adja: minden erő, szín, boldogság és tragikum csak tőle való. Mindennek hatalmas és változatos játékát azonban az írásban átszőtt életen, emberiségen vonultatjuk át: a közösségalakulásoknak és fejlődéseknek csak új dinamikáját kíséreljük meg ez eleven alapszövedék alapján megérteni. Megfigyelésünk, előadásunk emberi erőt meghaladó tárgya és gyönyörűsége mindig maga az emberi élet marad”.
A latin írás annak jellege és az íráshasználat alapján az alábbi korszakokra tagolható: a római írások kora i. e. 6 – i. sz. 6. század, a regionális írások kora 6–9. sz, Karoling íráskorszak 9–12. sz. ,gótikus íráskorszak 12–15. sz., humanista íráskorszak 15–16. sz., az újkori írásfejlődés a 17. századtól kezdődően.
Minden íráskorszaknak vannak a jellegzetességei, meghatározható az uralkodó írásfajtája, de a periódus elején tovább élnek a korábbi írásváltozatok, a végén pedig már feltűnnek a következő korszak elemei. Az átmenet az írástörténet egyik korszakából a másikba fokozatos, függ attól, hogy az új írásformák milyen gyorsan terjednek el.
A latin ábécé, (amely eredetileg 21 betűből állt) egy igen praktikus és elterjedt írásrendszer, amely 2500 éves múlttal rendelkezik.
A latin írás hangjelölő betűírás, két párhuzamos vonal közé helyezhető nagybetűkkel (maiuscula) és négy vonal közé rendezhető kisbetűkkel (minuscula) operál.
A tudatosan szépre formált írást kalligráfiának nevezik. Kódexeknél volt használatos a jól olvasható könyvírás (textualis); az oklevelek és más, gyakorlati szükségből készült iratoknál inkább a gyors folyóírás (cursiva) volt jellemző. A szövegeket a jegyzők (notari) fogalmazták, olykor elnagyoltan, egyezményes jeleket, rövidítéseket használva írtak. Az ő fogalmazványaik letisztázását az írnokok végezték.
A könyv középkori formája általában a kódex. A papirusztekercsnél gazdaságosabb, a lap mindkét oldalára lehet írni. A kódex alapegysége a kettőbe hajtott lap, ezekből formáztak tetszőleges terjedelmű ívfüzeteket, amiknek egybeköttetésével jött létre a kódexkönyv. A szöveg számára fenntartott részt általában a lap bekeretezésével jelölték ki. A szöveget gyakran két hasábban írták, pl. amikor a szövegeket kommentárokkal látták el.
A kódexek díszítése legegyszerűbben a fejezetcímek, számok vörössel való írásával történhetett, az igazán díszes kódexek iniciálékat, díszes kezdőbetűket és miniatúrákat, kis méretű rajzokat is tartalmaznak. A könyvdíszítés stílusjegyei koronként változtak és bizonyos jellegzetességeket hordoztak.
A latin írás legrégibb emlékei kőbe vésve maradtak fenn, ezek a csupa nagybetűvel, az ún. kapitális írással írt szövegek, amelyek betűi egy képzeletbeli négyzetbe helyezhetők. Az írás térhódításával a mindennapi életben a gyorsan leírható folyóírás (cursiva Romana) terjedt el.
Nagy Károly udvarában (i. sz. 9. sz.), a Frank birodalomban az ókori emlékek újraéledtek, az írásbeliség is újjászületett. Ezt az írástörténet szempontjából fontos időszakot Karoling reneszánsznak nevezik. Hatására Európa-szerte elterjedt egy egységes kisbetűs írás, a Karoling minuscula, amit a 9–13. században könyvek és oklevelek írására is használtak. Továbbfejlesztett változata a középkor végén Itáliából indult humanista írás (14–15. sz.), amely már nyomtatás útján is terjedt. A Karoling minuscula mellett a 12–13. században feltűnt a könnyebben olvasható gótikus írás, de nem vált olyan népszerűvé, mint amaz.
A gótikus íráskorszak jelentőségét az adja, hogy ekkor vált Európában gyakorlati célúvá az íráshasználat. Az írás bizonyos elvilágiasodása révén az írástudók száma megnövekedett; egyúttal igény támadt egy egyszerűbb, áttekinthetőbb írásmód kialakítására. Ezt az írást az ókor iránt lelkesedő humanisták teremtették meg a Karoling minuscula felhasználásával, amit az ókori Róma írásának véltek. A humanista írásnak a gótikus íráson való felülkerekedését előbbinek a könyvnyomtatásban való alkalmazása tette visszavonhatatlanná a 16. századi Európában.A számokat a középkorban római számokkal írták. A 13. századtól Európában megindult az arab számok használata (Magyarországon a 15. században).
A legrégibb ókori szövegekben az írás folyamatos volt, nem alkalmaztak tagolást még a szavak között sem. A szöveg szóközökkel való szavakra bontása a középkorban már természetes, de bizonyos szószerkezeteket még egybeírtak. A pont, vessző, kettőspont mai értelemben való használata a 14. században terjedt el. A kérdőjel és a felkiáltójel a humanisták írásaiban jelent meg.
A középlatin helyesírás a kiejtést követte, a kettős hangzókat már nem nagyon alkalmazták. Írásban nem tettek különbséget az u és v hangok között, a bizonytalan volt a h, az f betű írása, váltakozva használták a k és c, illetve az i és y betűket.
A középlatin nyelv szóanyagában néhány újítás történt a klasszikus latinhoz viszonyítva: bizonyos szavak új jelentést kaptak, más nyelvből származó szavakat latinosítottak, a határozókat általában elöljáróval fejezték ki.
Középkori írástudás
A középkori íráshasználat jellemzője, hogy legnagyobb részét tekintve nem egyéni, hanem intézményes jellegű. Ez a körülmény a későbbi koroktól alapvetően megkülönbözteti. A magán-írásosságnak gyér emlékei vannak, a középkori írástermékek zöme másolóműhelyek (scriptoriumok) és hivatalok tevékenységét tükrözi.
A könyvmásolás középkori egyházhoz kötöttsége összefügg az írástudás egyházi monopóliumával. Az elmélkedő életmódot folytató szerzetesrendeknél a 6. századtól indult meg a könyvek másolása. A jelentősebb kolostorokban önellátó könyvmásoló műhelyek fejlődtek ki; a szerzetesek maguk állították elő a pergament és a festéket, a kódexek díszítését és bekötését is elvégezték.
A 15. századtól megjelentek a világi másolóműhelyek, amelyek mintegy iparszerűen másoltak könyveket, ezzel megteremtve a könyvkereskedelem alapjait. A humanizmus és reneszánsz korszaka kedvezett a könyvkészítésnek, divat lett a könyvgyűjtés, a művészi kiállítású könyv. Az itáliai másolóműhelyek megrendelője volt Hunyadi Mátyás király is, halálakor 150 kötet volt készülőben firenzei műhelyekben a budai Corvina könyvtár részére.
A középkori írástudás Magyarországon is (mint Európa más, fejlettebb államaiban) az egyházhoz és az uralkodói kancelláriához kötődött. A latin nyelvű írás, olvasás, az önálló fogalmazás és ügyintézés képességével a 13. századig a klerikusok, egyházi személyek rendelkeztek. A 14. században jelentek meg a világi értelmiség (litteratus) képviselői. A középkori kancelláriáknak nagy szerepe volt az okleveles gyakorlat kialakításában. Az okleveles írásbeliség gyakorlati iskolái a kancelláriák voltak, ezek egységesítő hatása a magánoklevelezés területén is érvényesült. Az európai egységesítő hatást főleg a pápai és császári kancelláriai gyakorlat fejtette ki.
Az írások, könyvek, iratok megőrzésében fontos szerep jutott a könyvtáraknak és a levéltáraknak. Előbbi a könyv-írásbeliség, utóbbi az okleveles írásosság termékeit őrizte. Ezek az őrző intézmények mindenhol az írásos művelődés bizonyos fokán jelentek meg, sorsuk összefonódott az írásbeliség fejlődésével.
A középkori olvasás- és írásoktatás káptalani, kolostori vagy plébániai iskolákban folyt, célja mindössze az egyházi szertartásokkal összefüggő szövegek olvasni tudása, illetve a papi könyvmásoláshoz szükséges ismeretek elsajátíttatása volt. A nyugat-európai egyetemek magasabb műveltség elérését célozták meg. A 12–13. századtól az írásos kultúra, az írásterjesztés fontos központjai lettek. Az itt alkalmazott oktatási mód a felolvasás utáni jegyzetelés, a hallottak leírása volt. A diákoknak az írás mellett a latin fogalmazást is el kellett sajátítani, amit az egyetemek retorikai kurzusain tehettek meg.
A 15. sz. közepére kialakult a mai ékezetes hangok jelölése a betűsorok fölé vagy alá helyezett jelek rendszerével. Ekkor még nem volt következetes a kis- és nagybetűk alkalmazása, a központozás. A magyar nyelvű szövegekben mind a latin, mind a német írás, sőt a nyomtatott szövegek hatását is meg lehet figyelni.
A humanista íráskorszak a latin írás fejlődésében, az európai írások egységesülésében meghatározó jelentőségű volt. Hozzá kötődött az egyszerű betűformák kialakítása és elterjesztése, az íráshasználók körének és méreteinek bővítése. A könyvnyomtatásban máig hat a humanista antiqua betűtípus alkalmazása.
Megváltozott gazdasági-társadalmi feltételek
Az újkori Európában az írásfejlődés a megváltozott gazdasági-társadalmi feltételek miatt élesen elvált a korábbi korszakoktól. Többé nem a korjelző tipikus vonások, hanem az írásra jellemző egyéni jegyek a meghatározóak. A fejlett nyugati államokban nagy létszámú világi hivatalnokréteg alakult ki, amely kiszorította a klerikusokat az államvezetés és -igazgatás területéről. Ezzel a világiak, főleg a hivatalnokok lettek a további írásfejlődés meghatározói.
A 16. századtól az írástudás Európa fejlettebb részein (és némi késéssel Magyarországon is) már nem számított rendkívülinek, lassan mindennapi készséggé és szükségletté vált a világiak körében is. Ezt követően az íráshasználat a társadalmi érintkezésnek és gondolatközlésnek az élőszóval egyenrangú eszközévé fejlődött.
Az írástudás elterjedése függött a városiasodás, a polgárság fejlődése, a városi iskolák és a magániskolák kialakulásának mértékétől. Ezek az iskolák már a középkorban megjelentek, elterjedésük, működésük az egyház írásmonopóliumának felszámolásához vezetett. A városi iskolákban a kereskedő-iparos szülők speciális igényei szerint oktattak. Nem hivatásos írástudókat képeztek, hanem praktikus, az iparűzéshez és a kereskedelmi tevékenységhez szükséges ismereteket oktattak. Általában világi személy, a városi jegyző (notarius) tanított bennük, a plébános által gyakorolt egyházi felügyelettel.
A 15. századtól főleg német nyelvterületen, a városokban elszaporodtak a magániskolák, ahol már nem a latint, hanem a beszélt nyelvet használták. A városi népesség számára szükségessé vált az írás szélesebb körű használata, de latinul ezt nehézkesen tudták megvalósítani. Így került sor a beszélt nyelv írásos használatára. (Ennek a hosszú folyamatnak ekkorra már több száz éves előzményei voltak Európában.)
Az egyház ellenében kibontakozó mozgalmak, a Biblia anyanyelven való tanulmányozásának igénye is az írás laicizálódását, a szélesebb körű társadalmi elterjedését, az anyanyelvű íráshasználat előretörését segítették elő.
A nők írástudása a középkorban a kolostori életformához kötődött, szinte csak az apácák tanultak meg írni. A nők műveltségét és írástudását nagyban befolyásolta társadalmi helyzetük, a 18. századig csak ez előkelőbb és tehetősebb hölgyek számára volt lehetőség és igény az olvasás és írás személyes, saját kezű végzésére.
A mezővárosi népesség körében és a falvakban viszonylag lassan haladt az írásbeliség térhódítása. Bizonyos körülmények, mint a társadalmi emelkedésnek tanulás, ismeretszerzés útján történő elérése segítették az írástudás terjedését. A mezővárosi polgárság és a parasztság írástudását növelte a reformáció térhódítása és iskolapolitikája. Ez az íráskultúra azonban már leginkább anyanyelvű és nem latin volt.
A falusi iskolák írásoktatása a 16. sz. második felétől az anyanyelvű írás elterjedését követően vált jelentőssé.
A képen: Humanista antiqua írás, 15. század
Folytatása következik.
forrás: olvass-sokat.hu Hajnal István: Írásbeliség és fejlődés