Egyik kedves és most éppen aktuális képem 5 éves koromból származik. Családom (az ungvári és a pozsonyligetfalui) annyit beszélt Trianonról, hogy belém, a gyerekbe mintegy belém oltották a megcsonkított, a levágott szeretett haza képét. Gyereki érzésemet szeretett mackómnak adtam át. Megcsonkítottam, levágtam a fülét. Ez volt gyereki reakcióm, neki is fájt, nekem is. Ungvári rokonságomat Trianon mélységesen megrendítette. Nagybátyám a békeszerződés
első áldozata lett. Megölését nagynéném nem élte túl, a sírba vele távozott.
Édesapám, az első világháború végén az ungvári 66. gyalogezred századosa az elcsatolást követve kényszerült elhagyni addigi beosztási helyét az ungvári helyőrség parancsnokságát. Édesanyámmal Sátoralja újhelyben találtak új otthont. Belépett az újonnan alakult magyar királyi honvédségbe. Itt őrnagynak léptették elő, azonban afeletti öröme mulandó volt. A hazánkra kényszerített Versailles-i (Trianoni) szerződés korlátozta a magyar haderő létszámát. Ő így létszámfelettiként u.n.rejtett állományba került. Eleget téve a kényszerrel aláírt békeszerződésnek, ebben a rejtett állományban testnevelő minősítést kapott. Sátoraljaújhelyen részt vett a honvédség kiképzésében. A húszas évek elején az újonnan alakult Állambiztonsági szervezetnek lett itt vezetője, rövidesen alezredesi rangra lépve.
Innen az út nemsokára Miskolcra vezetett, ahol a Rudolf gyalogsági laktanya parancsnoka lett. Születésem évében már ezredes volt, s elébe nézett tábornoki kinevezésének.
Volt azonban egy akadály, melyet az akkor már erősen nemzetivé formálódó honvédségben teljesíteni kellet. És ez a névmagyarosítás volt. Az akkori honvédelmi miniszter vitéz jákfai Gömbös Gyula felkérette Budapestre a Minisztériumba, s röviden közölte vele, hogy tábornoki kinevezéshez a Vitézi Rendhez való csatlakozás szükségeltetik. Ez akkor egyértelmű volt a névmagyarosítással.
Apám, közismerten szókimondó ember volt, így közölte a honvédelmi miniszterrel (aki egyébként rangban alatta állt, szolgálaton kívüli százados lévén), hogy a név nem „gatya, melyet gyakorta lehet váltogatni”. Másnap, megkapta nyugdíjazásról szóló okmányt.
Gyerekként felfoghatatlan volt számomra az ellenmondás: hazáért vérezni nem igényel magyar nevet!
Posch Alajos – Trianon kárpátaljai vértanúja.
Korunk, a 21. század csodája az internet. 2013. év elején levelet (immár email néven) kaptam. Barátaimtól, Éhn József és Lipták András mérnöktől származik, ők egy egyesület képviseletében részt vettek Ungvárott egy ünnepélyen. Az ünnepélyt a Csendes (Tycho ulica) temetőben tatrották. Legnagyobb meglepetésükre egy kopott gránit sírkereszt tövébe ültették le őket. Ezen a sírkereszten bár nehezen, de kibetűzhető volt egy név: Zachár Jakab. Ez az 1939. évben elhunyt nagyapám neve. Tudtak családi múltamról, hisz egy előadásomon a Kárpát honról találkoztak vele és erre emlékezve felismerték a sírkő és az én kapcsolatomat. Így keletkezett a levél, melyet alább teljes terjedelmében ismertetek.
A trianoni békediktátum kárpátaljai áldozatára, Posch Alajos újságíróra emlékeztek az ungvári Kálvária temetőben. A közel félszáz jelen lévő a Kárpát-medence valamennyi történelmi régióját képviselte, jelezve, hogy a magyarság, bár a 90 esztendeje elfogadott diktátum új államhatárokat húzott közéjük, lélekben továbbra is egy egészet képez.
Dupka György, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségének (MÉKK) elnöke megnyitó beszédében kifejtette: bár az elmúlt évtizedben a kárpátaljai magyarság sokat haladt előre az önszerveződés és az érdekérvényesítés útján, sok tennivaló vár még a közösség tagjaira.
Zubánics László, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet (KMMI) elnöke Posch Alajos hírlapíróra (1884–1919) emlékezett. Az Őrvidéken (ma Ausztria – a szerk.) született Posch Alajos köztisztviselőként került az Ung-parti városba, ahol tanult szakmája, a pénzügy mellett újságírással is foglalkozott. Még javában folytak a tárgyalások Magyarország további sorsáról, amikor 1919. január 20-án Ciaffi olasz ezredes vezetésével a csehszlovák hadsereg – mint bejelentették, elsősorban rendfenntartási céllal – elfoglalta Ungvárt. Március 7-én, Tomas G. Masaryk köztársasági elnök születésnapja alkalmából katonai ünnepségre került sor Ungváron, a Petőfi téren, amelyen valaki a csehszlovák himnusz elhangzása közben gúnyolódni kezdett. A legionáriusokat elragadta az indulat, és dühüket a tömegben álló, mosolygós újságírón töltötték ki. Mint később a város katonai parancsnoka által elrendelt kivizsgálás során kiderült, nem ő gúnyolódott, hanem egy mellette lévő beteg, nyomorék ember. Ez azonban nem mentette meg Posch Alajost a vértanúságtól. A vizsgálat során kiderült, hogy 28 halálos szúrást ejtettek rajta a katonai szuronyok, nem is beszélve a számtalan zúzódásról. Lapzárta után a főtérre „kiruccanó” újságíró rossz időben volt rossz helyen, s ez lett a veszte…
Matkovits-Kretz Eleonóra, a magyarországi Németek Pécs–Baranyai Nemzetiségi Körének elnöke megemlékezésében kifejtette: egyesületük mindent megtesz annak érdekében, hogy Posch Alajos emléke fennmaradjon, és példamutató kiállásának híre mindenkihez eljusson a Kárpát-medencében. Éhn József, a „Társaság a Kárpát-medence Magyarságáért” Közhasznú Egyesület elnöke emlékező beszédét követően ismertette a jelenlévőkkel a Magyar Köztársaság Országgyűlése által elfogadott, június 4-ét a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánító törvényt.
Annak egyik szakasza külön foglalkozik azokkal, akik személyes példamutatásukkal kivívták a közösség tiszteletét: „Az Országgyűlés tisztelettel adózik mindazon emberek, közösségeik és azok vezetői, illetve emlékük előtt, akik 1920. június 4-e, „a magyar nemzet külső hatalmak által előidézett igazságtalan és méltánytalan szétszaggattatása után” áldozatvállalásukkal és teljesítményükkel lehetővé tették, hogy e tragédiát követően a magyarság mind szellemi, mind gazdasági értelemben képes legyen újra megerősödni, és képes legyen túlélni az ezt követő újabb történelmi tragédiákat is.”
Kövér György, Ungvár egykori alpolgármestere a magyar összefogás fontosságára hívta fel a figyelmet, hiszen egy nemzet csak akkor erős, ha annak tagjai egy akarattal cselekszenek. Pocsai Vince református lelkész, az ’56-os Dél-Alföldi Vitézi Rend kárpátaljai hadnagya a jelenlévőkkel együtt imádkozott Posch Alajosért. Prédikációjában kiemelte, hogy miként a zsidók világszerte megemlékeznek az egyiptomi rabságról és az onnan való szabadulásról, a világ magyarságának is szentelnie kell egy napot a magyar nemzet hősei emlékének fenntartására, és továbbadni azt a felnövekvő nemzedéknek.
A Himnusz eléneklése után a jelenlévők elhelyezték a tisztelet koszorúit a síremlék talapzatán.
Hát bizony ez a Kárpát hon. Itt mindenki előbb utóbb ismerősre, barátra, rokonra talál. Így került elő most nagybátyám a feledés homályából, az egyik és talán első trianoni áldozat. Vértanúsága napján, értesülve haláláról nagynénim, Manci néni szívszédülést kapott, belehelt. Ő tehát a második áldozat.
Pozsonyban találkozom gróf Esterházy Jánossal
Aztán életem során feltett szándékommá érett, s ma az egyetlen kiutat jelentő Kárpát-haza gondolat. Családunkat mélységesen érintette az ország csökkentés. Édesapám ekkor már a magyar királyi honvédség ezredese lett, s furcsa ma hallani, de élete végéig Pozsonyligetfalui rokonait, testvérei nem látogathatta meg. Ez a falu rövidesen Megváltoztatta nevét, s lett Petržalka, elnevezve a még Árpád korba ide települt Besenyő zöldségtermesztőkről. Alig telt el azonban húsz esztendő és máris nevet Váltott s lett a Német Birodalom névjegyzékében Engerau. Érdekes név volt, mely Ezer éven keresztül megőrizte a magyarok emlékét. Az eredeti írásmód szerint ugyanis Ungarau volt. Ez pedig tűkör fordítása a magyar ligetnek.
Gyerekkoromban édesapám sokat mesélt Pozsonyról, s a szemben fekvő Ligetfaluról. Bennem ezek az emlékek életre keltek akkor, amikor jött a háború, S viszontagságos levente kalandozásaim során mintegy teljes hónapot töltöttem Az egykori magyar koronázó városban.
Callmeyer Ferenc professzor megindító tanúságtétele Esterházy Jánosról
Írta: Molnár Miklós (Benne az én megemlékezésem).
CALLMEYER FERENC TALÁLKOZOTT ESTERHÁZYVAL
A Magyar Nemzetben, Esterházy-Malfatti Alice által közzétett „Apám, Esterházy János” c. cikkre reagálva, Callmeyer Ferenc, Ybl díjas építész, egyetemi tanár, nyugalmazott professzor megható visszaemlékezést juttatott el a MN szerkesztőségéhez, amit professzor úr hozzájárulásával, az alábbiakban osztunk meg az olvasókkal.
E sorok önmagukért beszélnek, kommentárt nem igényelnek. Azt azonban mindenképp érdemesnek tartom megjegyezni, hogy Esterházy János ebben az időben, vagyis 1944 karácsonyán már nagyon szorongatott helyzetben volt.
A nyilasok december 16-an letartóztatják, majd több napig elzárva tartják Budapesten. Épp csak kiszabadul karmaik közül, hazatér, de a pozsonyi magyar nagykövetség újabb zsarolással lemondásra kényszeríti partelnöki tisztségéből.
Közben tudomására jut, hogy zsidómentő akcióiért már a Gestapo is körözi. Mégsem magára gondol, hanem amint tudomást szerez a szükséget szenvedő, Pozsonyon keresztül Németországba kényszerített magyar leventékről, s már a háború viharában ide sodort menekültekről, munkatársaival azonnal segítségükre siet, mi több saját ruháját osztja meg a szűkölködőkkel.
Mennyire jellemző Esterházy János személyiségére ez a Callmeyer Ferenc emlékezetében máig megőrzött apró kis epizód. Sok mindent megtudhatunk belőle, pl. azt, hogy Esterházy már akkor közismert volt. Utólag bárhogy is akarják kisebbíteni, semmissé tenni akkori tettét, azt, hogy igenis egyedül volt, aki nem szavazta meg a szlovák parlament zsidó-deportálási törvényét.
Fontos információ az is, hogy Esterházy nem egyedül, lopva jött a lágerbe, hanem professzor úr szavai szerint barátaival, vagyis munkatársaival. Amit tett ekkor, s korábban is, nem partizánakcióként tette, hanem jól megszervezett módon, a felvidéki magyarság odaadó támogatásával, s tudtával. Ezt bizonyítják a Magyar Part ezekben az években országszerte rendszeresen megszervezett jótékonysági akciói is.
S végül azokban a front-közeli, idegtépő pillanatokban sem feledkezik meg arra inteni a fiatal magyar leventéket, hogy mindennek ellenére se feledkezzenek meg a békéről, s a velünk együtt élő szomszéd népek tiszteletéről. Mint ahogy a szomszédok nyelvének tanulására intette a debreceni nyári egyetem fiatal hallgatóit is, akiknek több előadást is tartott erről korábban.
Mennyi minden van egy ilyen apró híradásban, mely most professzor úrnak hála gyöngyszemként kerül elénk – korábban megjelentetett emlékirata egyik részletéből, az ismeretlenség homályából. Talán előkerülnek még újabb Esterházyval kapcsolatos hasonló emlékek. Gyűjtsük össze és igazgyöngyként őrizzük meg őket.
Callmeyer Ferenc: Gróf Esterházy Jánosra emlékezve
„Hosszú életem során sok nevezetes emberrel jöttem össze. Ide tartozik háborús kalandozásaim során megismert kárpáthoni ismerősöm, kivel 1944 decemberében levente sorsom során találkozhattam.
Életregényemből idézek: „Pozsonyba teherautón Szencen és Galántán keresztül érkeztem. December közepe volt, esős, csúnya idő. Az elhelyezést egy, a pozsonyi vár tövében fekvő elhagyott óvodában biztosították. Az utca neve, ha jól emlékszem valami Jiringerről volt elnevezve. Ez az utca azóta már nincs meg. Azonban még a korai ötvenes években az utca is és az azt körülvevő negyed is megvolt. E rossz hírű negyednek a kuplerájok jelenléte adta ízét-bűzét. Zuckermandelnek becézték a pozsonyiak, s az új híd építésének esett áldozatul ez a Tabánra emlékeztető, romantikus negyed.
Az óvodában aztán egyre többen lettünk. Már nemcsak leventék voltak itt, hanem menekültek Magyarországból, Erdélyből.
Itt ismertem meg Esterházy János képviselő urat, aki az akkori tisoista szlovák parlament egyetlen magyar képviselője volt, s aki egyedüliként nem szavazta meg a zsidók deportálását.”
Közvetlen karácsony előtt barátaival ő látogatott ebbe a „lágerbe”, s hoztak magukkal – úgy hírlett – a gróf közeli szlovákiai birtokáról ajándékot, főleg ruhaneműt. Nekem, kopott levente karszalagos katonaruhámat ekkor egy grófi téli kabát s bakancsomat egy rámás csizma váltotta fel.
Módom volt néhány szót váltani a gróf úrral, nagy tisztelettel tizenhat évesen. Mindenek előtt kivette kezemből a nyelvkönyvet, melyből családi adósságomat, a szlovák nyelvet igyekeztem akkor felfrissíteni. Visszacsengenek szavai, mellyel hangsúlyozta, milyen fontos népeink közötti békés egymás mellett élés, de főleg nyelveink ismerete. A szlovák viccre, melyet tudásom kipróbálandó elmesélt, ma is emlékszem: ” mit jelent a cigarettán lévő felirat STR Tatra? Stalin takto rečni, tebe Adolfe toho roku Amen!” (Sztalin azt mondja, neked Adolf ez évben Ámen!).
Nem kis dolog volt akkor, 1944. december végén, egy ilyen politikai vicc elmesélése, az utcán a német SS-ek vállvetve a Hlinka gárdistákkal sétálgattak.
A sors iróniája, hogy a gróf úrtól kapott ruhát és csizmát a háború végéig hordtam, de Németországból Csehországon át való hazatértemben egy cseh gárdista a vonat tetején megszabadított tőlük.
Szívemben azóta is hordozom áldott emlékét, melyet meggyalázni nem engedek – írja Dr. v. Callmeyer Ferenc építész, egyetemi tanár.
Olvasva Callmeyer professzor úr visszaemlékezésének sorait gondoljunk kegyelettel Esterházy Jánosra, s rójuk le minél többen tiszteletünket budapesti emlékművének avatásakor a budai Gesztenyéskertben.
Professzor úr csak egy rövid epizód erejéig találkozott Esterházy Jánossal, mégis maradandó nyomot hagyott lelkében ez a találkozás. Ján Janku, vagy Hetényi Józsefhez hasonlóan, akik a szenvedések erdőtüzében ismerték meg Esterházyt, ugyanazt hallottam, mint amivel ő fejezi be visszaemlékezését: Emlékét meggyalázni nem engedem!
(Molnár Imre, Felvidék.ma)
A tömegsír, ahol nekem is nyugodnom kellene.
Levél barátomnak az Egyesült Államokba, ő küldte a cikket, mivel tudott érintettségemről.
Ez most megdöbbentő volt. Megdöbbentő, mert ez a tömegsír, melyben nekem is helyem lett volna! Én erről valamikor a negyvenes években értesültem egy magyar újságból. Ott részletesebben volt leírva, honnan származtak a hullák. Megdöbbentem, mert ott feküdtek azok, akik abból a Taubenheim-i lágerből származtak, melyből jó időben leléceltem, többedmagammal. Huszonnégy órán múlott, hogy én most itt vagyok
A háború után sokat gondolkodtam arra, miért nem találok senkit, aki fel- vagy megismert volna azok közül, akikkel együtt voltam.
Döbbenetes volt, mikor a hatvanas években meglátogattam nagyapám pozsonyligetfalui sírját. Akkor még élt apám nővére, Paula néni. Ő mutogatta meg a családi sír környékét. Mert volt itt bizony zsidó deportáltak sírhelye. Megrökönyödve olvastam Meisels Pista építész kollégánk édesapjának a nevét a táblán. Őt akkor Londonban értesítettem. Boldog volt, mert tényleg apja neve szerepelt a táblán. De elmentünk egy megjelölt tömegsírhoz, melyen, vaslemezen állt, hogy itt magyar leventék nyugszanak.
Számomra hogy egyre több emlékező és emlékezés jön elő, valami isteni elrendeltetés. Élő emlékezőnek tennem kell, míg élek valamit.
Pár napja emlékeztünk meg a Gulág rabokról a budapesti Honvéd téren. Ide el szoktam vándorolni, mert személyemben valamiképpen érdekelt vagyok. A múlt évben utoljára találkoztam vitéz Rózsás János barátommal. Megkoszorúztuk az emlékkövet, melynek zugaiban valahol ott lapul vitéz Zachár Sándor nagybátyám emléke is.
Rózsás Jánossal a kör bezárul. Együtt voltunk Dunántúlon besorozott leventék. Mikor alakulatunkat kettéosztották, ő oda került, melyek azonnal keletre indultak, míg én egy nyugatra irányuló alakulatban találtam magam. Eredmény: János tizenkét év szibériai Gulág, CF. majdnem tömegsír Pozsonyligetfalunál.
Most itt vagyok, szerencse, vagy isteni gondviselés? Barátaim, ne felejtsétek el, a Haza néha áldozatokat követel! Leírtam első felindulásomból, Telki. 2013. 25.
(egyébként lásd: Kétszer huszonnyolc c. könyvemet!)
________________________________________
Eltitkolt kis Katyn Felvidéken, a Duna partján – “magyartalanító” tömeggyilkosság
A mind a mai napig agyonhallgatott pozsony-ligetfalui tömegmészárlás feltárásáról szóló írásával emlékezünk a száz éve született Janics Kálmán orvosra, történészre, a felvidéki magyarság meghurcoltatásának első tényfeltáró írójára.
A 20. század derekának Európájában a mindenképpen égbekiáltó anakronizmusnak számító kormányprogram előirányozta „magyartalanítás” egyik igencsak náci színezetű formája volt a „megbízhatatlan és áruló magyarok” számára kiötlött internálás, amit internáló táborok (szögesdróttal körülvett lágerek) felállításával valósítottak meg.
Ezekbe nemzetiségi alapon hurcolták el a magyarokat, nem vizsgálva, elkövettek-e valamit, vagy sem.
A hosszabb-rövidebb időre lágerban tartott szlovákiai magyarok vallomásaiból akár külön könyvet is össze lehetne állítani.
Itt most hadd említsek meg „csupán” annyit, hogy – bármennyire agyonhallgatja is a „hivatalos történetírás” – igenis voltak internáló táborok, talán több is, melyek közül a „leghíresebb” a pozsony-ligetfalui (Petržalka) és a tölténygyári (Patronka).
A következőkben csak egy eseményt tárok a nyilvánosság elé, mely, – minthogy már a háború befejezése után történt – nemcsak hogy a civilizáció megcsúfolása volt, hanem igazi justizmord, mely igazságszolgáltatás, nemzetközi ítélőszék után kiált.
Annál is inkább, minthogy az áldozatok zömükben minden valószínűség szerint szülőföldjükről elhurcolt, még nem hadköteles gyerekemberek voltak.
Sokat olvastunk már a második világháború legyőzöttjeinek háborús bűneiről, de ne tévesszen meg senkit, hogy évtizedekig bizonyos fokú egyoldalúság uralkodott a korszakkal foglalkozó történetírásban, mert a győztesek háborús bűneiről mélyen hallgatott a propaganda nemcsak Keleten, Nyugaton is.
Pedig Berija „halálműhelyének” tevékenységét pontosan ismerték Londonban is pl. már a háború idején, ezt Eduárd Beneš sem titkolja emlékirataiban; ma pedig a kortörténet újraértékelése az egész emberiség kötelességévé szélesedett.
Vannak visszavonhatatlanul kötelező tanulságok, szembe kell fordulni a legmakacsabb „fehér lapok”-kal, az eltitkolással, a „dehistorizálással”.
A sors úgy hozta, hogy – akaratom ellenére – mai titkok birtokába jussak; részben a régen elfelejtett sajtójelentések felfedezése, részben saját vizsgálódásaim alapján lassanként lehullott a lepel egy Duna-menti kis Katynnak is nevezhető tömeggyilkosságról, egy furcsamód takargatott tömegsír létezéséről.
A döbbenetes esemény azért érdemli meg a figyelmet, mert színhelye Pozsony város területe, akkor még Ligetfalu (Peržalka-Engerau). Itt a Duna és a bécsi országút között tíz héttel a második világháború befejezése után lemészároltak és tömegsírba hánytak kilencven magyar fiatalembert.
A hatvanas évek közepe táján újra kezembe került néhány megsárgult újságlap, s nem hagyott nyugodni a húsz évvel korábbi híradássorozat, melyet a szlovák koalíciós kormány Demokrata Pártjának lapja, a Čas tett közzé – nyilván dacolva bizonyos ellenállással – 1947 májusában.
A háború utáni években, talán mert túlságosan megszoktuk az embertelenségeket, fel sem tűntek a szórványos jelzések, ezt a híradást (az esemény különleges kegyetlensége miatt) mégis megőriztem.
Csaknem húsz év múltán felajzottan érdeklődni kezdtem megbízható ismerőseimtől, mert érthetetlennek találtam a tömeggyilkosság körüli makacs hallgatást. Szerettem volna fényt deríteni a valóságos tényekre, az igazságra.
Elsők között egy Budapesten lakó hajdani barátomat kerestem fel, aki a magyar koalíciós kormányzás idején Gyöngyösi külügyminiszter mellett dolgozott.
Egykori politikus barátom megdöbbenve nézett végig rajtam, és azt kérdezte: „Te ezt honnan tudod, ez szigorú csehszlovák-magyar államtitok”. Mire azt feleltem: „Miféle államtitok az, melyet egy vidéki orvos is ismer?”
A további vitában hajdani pozsonyi barátom elismerte, hogy Csehszlovákia kártérítést fizetett Magyarországnak, de ugyanakkor azt állította, hogy a gyilkosságokat cseh partizánok követték el, enyhítve az ügyet azzal, hogy volksbundista németekről volt szó.
Nem hittem neki, hiszen a szóban forgó tömeggyilkossággal egy időben éppen folyt a magyarországi németek kitelepítése, arról nem is beszélve, hogy a Magyarországra hazaigyekvő németek az akkori Csehszlovákiát aligha tarthatták volna alkalmas terepnek az átutazásra, de az is fölöttébb elgondolkodtató volt, hogy a csehszlovák hatalmasságok miért csak Pozsonynál ismerték fel az ellenséget.
A ködösítéssel szemben tények sorozata utal arra, hogy észak felől hazaigyekvő magyarországi fiatalokról (ún. leventékről) volt szó, akiket a nyilas uralom 1944 őszén háborús emberanyag-tartalékként a német birodalom területére deportált.
Sorsuk akkor vált tragikussá, amikor Pozsonynál feltartóztatták őket a háború utáni hetekben, és internálták a ligetfalui „politikai fogolytáborba”.
A cseh partizánok megvádolását sem fogadtam el, nem hihettem el budapesti barátomnak, hogy 1945 júliusában egy olyan fontos határzónában, mint a felújított osztrák-csehszlovák szakasz, szabadon gyilkolhattak ismeretlen „partizánok” annak ellenére, hogy a határvédelmet a szovjet hadsereg egységei látták el; 1945 augusztusában ui. még a csehszlovák-magyar határőrségi szerep is a vörös hadsereg joga volt.
Ezt magam is láttam, mert 1945 augusztusában kétszer léptem át a határt Komáromnál, csehszlovák határőröknek pedig még nyomuk sem volt sehol.
A volt Német Birodalom felé a határt nemzetközi megegyezés alapján 1945 novemberéig a szovjet hadsereg ellenőrizte.
Az események teljes megértéséhez történelmi alapismeretekre van szükség.
Tudnunk kell, hogy Ligetfalut 1939. március 14-én Dévénnyel együtt a cseh-morva területek teljes megszállása idején bekebelezték az Ostmarkba, vagyis a Német Birodalomhoz csatolták, ezzel megszűnt az addig létező ligetfalui osztrák-csehszlovák országhatár.
A Pozsony melletti Károlyfalu (Karlova Ves) Hitler engedelmével már Szlovákiában maradt. A határ megszűnésének ügye lényeges esemény a tömeggyilkosság részleteinek kibogozásában.
A továbbiak megértéséhez némi magyarázat szükséges. Előre kell bocsátani, hogy az akkori határ a mai helyén volt, a Duna jobb partján, Károlyfaluval szemben, metszve a Duna és a bécsi országút vonalát. A terep 1945-ben még erdős és mocsaras volt, a húszas években a csehszlovák hatalom betonbunkereket épített a határzónában.
Miután 1945. április 4-én Pozsonyból kiverték a németeket, a régi ligetfalui osztrák-csehszlovák határt is felújították, de folyt még a háború, ezért 1945 áprilisában az országhatár mentén légvédelmi futóárkokat ástak.
Ez a tény dönt el mindent, ti. kizárja a németek esetleges bűnösségét, mert a legyilkolt áldozatokat a frissen kiásott árkokba temették.
A Károlyfaluval szemben feltárt tömegsír felfedezéséhez véletlen előzmények vezettek 1947 májusában, amikor egy E. Bacusan nevű háború után meggyilkolt és eltűnt személy holttestét keresték. Bacusan sírja helyett azonban tömegsírra bukkantak 1947. május 20-án, közvetlenül az osztrák-csehszlovák határ közelében az 1945 áprilisában ásott futóárkokban.
Csehszlovákiában az esetről egyedül a Čas, a szlovákiai Demokrata Párt napilapja közölt tájékoztatásokat, de május végével a Čas számára is megtiltották a további hírszolgáltatást. (Megjegyzem: koalíciós kormányzás idején!)
Nézzük azonban, mi áll a Čas 1947. május 22-ei számában.
A lap első oldalán olvashatjuk: „Szerencsétlenek tömegsírja az osztrák határ menti futóárokban”. Magyarázat az alcímben: „Bacusant keresték, és több legyilkolt személyre bukkantak.”
Idézet a jelentésből: „… a határ mentén légvédelmi árok húzódik, és Krajmus, a Bacusan-ügy egyik tanúja a bíróság előtt azt vallotta, hogy Bacusant a vasúti sínpártól kb. 80 méterre temették el.” (…) „Az ebéd utáni órákban más helyeken kezdték az árkok kimélyítését, közelebb a vasúthoz és a vámházhoz. Nem tartott sokáig, míg az első bunkerhez hasonló helyen, ahol az első csontváz előkerült, tömegsírra bukkantak… Hat tetemet találtak, polgári személyek voltak, keresztül-kasul egymásra dobálva, sok csontvázon még megmaradt a bomló hús. A hullák többségének aranyfoga volt, miből az következik, hogy jól szituált személyek lehettek. Zsebeikben okiratokat nem találtak, csak néhány apróságot, egy személynél „Camel” amerikai cigarettát.
Az orvosok megállapították, hogy az áldozatok többsége fiatalember.
Egy személy csak 16-17 éves lehetett. Megállapították, hogy az ismeretlen személyeket agyonlőtték, valószínűleg a bunker tetején, onnan hullottak a gödörbe, majd rájuk kaparták a földet.
Azt beszélik, – de még ez nincs bizonyítva -, hogy az áldozatok a ligetfalusi megbízhatatlanok számára szervezett fogolytáborból származtak.
A hírek szerint ezeket az embereket előbb kirabolták, azután elvitték őket a határ menti futóárokhoz, ahol a tömeggyilkosságot végrehajtották.
Úgy hallani, hogy a szerencsétlenek között több olyan személy volt, aki a háború végeztével Ausztriából vagy Németországból volt hazatérőben…
A szóbeli megnyilatkozások abban azonosak, hogy a határ mentén több tucat személyt lőttek agyon és temettek el.”
Másnap, május 23-án nagybetűs cím olvasható a Čas első oldalán: „Miért érdeke a Pravdának a ligetfalui tömegsír ügyének eltitkolása?
Tanúk állítása szerint a gyilkosságokat az arcvonal átvonulása után követték el, amikor ezeken a területeken már nem tartózkodtak német katonák, a megbízhatatlan német polgári személyek is táborokban voltak, tehát a tömeggyilkosságot nem lehet német bűntettnek minősíteni.
Majer kapitány írásbeli tanúvallomásában jelentette ki, hogy hatvan agyonlőtt emberről van tudomása, akiket az osztrák határ mentén öltek meg.”
A híradások felbukkanásának szórványos jellege fokozódó felsőbb nyomásra utal, további hír már csak május 31-én jelent meg a (Čas 3. oldalán: „Újabb holttesteket találtak az osztrák határon” – cím alatt ezeket olvashatjuk: „Szerdán és csütörtökön (május 28-án és 29-én – JK) huszonegy újabb holttestet sikerült kiásni.
Írásos bizonyítékok hiányában a holttesteket nem lehetett azonosítani. A munka tovább folytatódik, hivatalos jelentés kiadása a jövő héten várható.”
A „hivatalos jelentés” kiadása negyvenhárom éve késik, de az ügy átmenetileg még egyszer és utoljára szóba került a Szlovák Nemzeti Tanács 1947. december 20-ai ülésén, amikor is Géci képviselő választ követelt a belügyi megbízottól az eset tisztázására.
A Čas 1947. december 21-ei száma szerint: „Géci képviselő követeli a ligetfalui rejtélyes tömegsír ügyének kivizsgálását, a határ mentén kilencven személy van eltemetve.”
M. Ferjencík belügyi megbízott nem válaszolt az interpellációra (már több éve elhunyt emigrációban, de ma is élnek társadalmunkban akkori megbízottak – ún. povereníkok, akik negyvenhárom éve mélyen hallgatnak az ügyről).
Szlovákiai jogász barátomtól megtudtam (1965-ben), hogy az áldozatok névsora és más okiratok 1947-ben az államügyészség birtokában voltak, nem volt nehéz hozzájutni a táborparancsnokság segítségével.
Későbbi megsemmisítésüket valószínűnek kell tartani.
Mivel 1977-ben a Hontalanság évei című könyvem kéziratában röviden megemlékeztem a tömeggyilkosságról, a dráma története körülöttem folytatódott.
Megkezdődött a zaklatásnak éppen nem nevezhető állandó fenyegetés, kétszer menesztettek állásomból teljesen törvénytelenül. Amikor a kézirat nyugatra került, az Új Szó, Szlovákia Kommunista Pártjának magyar nyelvű szócsöve 1979. január 24-én keményen megtámadott.
„A „Charta 77” szocialistaellenes pamflet egyik védelmezője, az ellenséges rágalmazó koholmányok állandó szállítója lett bizonyos Janics Kálmán, orvos, akinek emberi testeket kellene gyógyítania. De idős korára nem gyógyításra, hanem az emberek lelkének felsebzésére, a nacionalizmus mérgének és a szocializmus elleni gyűlöletnek terjesztésére vállalkozott” – vádol „bizonyos” Szathmáry Ádám (alighanem álnéven) a „Kit szolgál ez?” című cikk felbérelt szerzője, akivel nem óhajtok vitába szállni, hisz primitív dogmatikus blöffölése kiválóan jellemzi a Gustáv Husák-féle „normalizáló” korszakot.
Íme: „Az ellenforradalmi erőknek a válság időszakában tanúsított magatartásától buzdítva, 1968 óta hadat visel a szocializmus ellen.(…) Abszurd »tanulmányaiban« ez a demagóg eltorzítja Csehszlovákia Kommunista Pártja dél-szlovákiai nemzetiségi politikájának lényegét és eredményeit.(…) Janics Kálmán nacionalizmusa, irredentizmusa és antikommunizmusa tetőzik A csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség című pamfletjében, amely az Új Látóhatár című magyar emigráns folyóiratban jelent meg.”(…)
A cikk summázatta is magáért beszél: „A magyar nemzetiség egész tényleges fejlődése 1948-1949-től sorra megdönti Janics állításait. (…) Dél-Szlovákia gazdasági, szociális, politikai, kulturális és szellemi átalakulása örök időkre felszámolta az osztály- és a nemzetiségi ellentétek kiváltóit, a volt uralkodó osztályokat, amelyek antagonizmust plántáltak a szlovák és a magyar dolgozók kapcsolataiba.
A magyar nemzetiség szociális összetétele szorosan megközelítette két nemzetünk szociális összetételét. Megváltozott az emberek gondolkodásmódja és tudata, kapcsolataik és érdekeik.
A magyar nemzetiség ma szocialista nemzetiség…”
Csak 1980-ban ismertem fel, hogy nem a szlovák hatalmasságok szemében vagyok veszedelmes szálka, hanem Andropov úr gépezete vetette ki rám a hálóját – bizonyíthatóan – a ligetfalui tömeggyilkosság ügye miatt.
1980-ban raktárosként dolgoztam, ekkor, 1980. április 13-án meglátogatott a munkahelyemen E. úr, a rendőrség kapitánya, és szigorúan négyszemközt a következőket mondta: „Mindazt, ami Ön ellen történik, nem mi csináljuk!” – És az Új Szó cikke? – kérdeztem én. A válasz ez volt: A belügyminiszter nem tudta megakadályozni.
Nem szabad feledni, hogy ez a tömeggyilkosság a szlovák nemzet becsületének ügye is, tehát szükséges, hogy a hivatalos történetírás mondja ki az igazságot, tekintet nélkül arra, hogy megnyeri-e az igazmondás külföldi érdekek tetszését vagy nem.
Közreadta Dunajszky Géza író, Pozsony.
(Forrás: Janics Kálmán a Kassai Kormányprogram és a magyarok „kollektív bűnössége”)
Készül az emlékmű!
CF emlékmű javaslata: egy kőtömb, rajta világhírű művész, Szalay Lajos vonalas grafikája
Dunajszky Géza
„Ők békésen nyugszanak egymás mellett.”
Ma a pozsonyligetfalui öregtemetőben jártam, és amit kerestem megtaláltam. A történet azért nem ennyire egyszerű. Már a fél temetőt bejártam, amikor a szemem egy volt kedves Csemadokos kollégám fejfáján megakadt. Legalább negyed százada, hogy semmit nem hallottam felőle. Azt sem tudtam mikor hunyt el. Gondoltam, tiszteletből megörökítem a fejfáját azért, hogyha legközelebb erre járok, virággal a kezemben tegyem azt. A szűk járda miatt a szemközti két sír közzé kellett hátrálnom, hogy az objektív teljesen befogja a nyughelyét. És mit ad Isten, Béla holtában is segített. A bal oldalamon, a majd félméteres gyommal benőtt sír bogáncsa megszúrta a fényképezőgépet tartó kézfejem. Odanézek, és a bogáncstól jórészt takart sírkövön feltűnt a keresett név jellegzetes négy kezdőbetűje. Megfeledkezve Béla fejfájáról irtani kezdtem a tyúkhúrt és bogáncsot, ami a sírt körben betakarta. Alig hittem el, mert megtaláltam egy friss, de annál kedvesebb telki barátom őseinek, rokonainak keresett ligetfalui sírját. Jeles barátom 1965-ben járt itt, az akkor még élő nagynénje kíséretében. Július végi együttlétünk alatt mondta el, hogy az általam keresett 90 lemészárolt levente tömegsírja, ami még akkor meg volt jelölve, és a nagynénje tudott róla, ettől a halomtól 50 méteren belül található. Felnézve a Callmeyer-család sírboltjától, tényleg látom a tömegsír egy pici részét, és légvonalban nem lehet messzebb, mint 45 méter. Ennyire pontos egy Ybl-díjas építész saccolása. Megörökítve mindent, ami ott fontos volt számomra, rohantam a most (még) jeltelen tömegsírhoz. A délkeleti napfényben, az előtte magasodó zsidó áldozatok emlékművének árnyékában újra lefényképeztem a nyughelyüket. S amint a 90 levente tragikus sorsáról elmélkedek, az agyamat szinte elborítják a fény és árnyék játékából fakadó jelképek. „Még takarásban vannak, de ezeket az ártatlanokat minden igyekezetemmel ki viszem a fényre, s jelet vésetek a tömegsír évtizedes jeltelenségre.” Leteszem egy betonsírhalomra a fényképezőgépet, s összekulcsolva a kezem dermedten hallgatom a sírkerti csendet. Gyarló emberként ima nem jutott eszembe – s mit is mondhattam volna porladó földi hüvelyük felett – de egyben biztos voltam akkor, ők minden gyalázat, megbélyegzés és bűntett ellenére ma békésen nyugszanak a zsidó áldozatok mellett.
Pozsony, 2013.08.12.”
Tehát ez a Kárpát hon. Úgy, ahogy nagy királyunk, Szent István ezer évvel ezelőtt megteremtette számunkra. Miként fiához, Szent Imréhez intézett intelmeiben leírja: „a különféle tájakról és tartományokból érkező… különféle nyelveket, szokásokat, példákat hozó vendégek (hospes) befogadása az országot díszíti.”. Ahogy kiemeli:
AZ EGYNYELVŰ, EGYSZOKÁSÚ ORSZÁG GYENGE ÉS ESENDŐ.