Rendetlenség, káosz másutt is előfordul, de egy színház művészeti titkársága próba után kitüntetetten rumlis hely. Asszisztensek, színészek, rendezők, koreográfusok adják egymásnak a kilincset, a telefon megállás nélkül csöng, minden problémát azonnal kellene megoldani. Figyelni, elmélyülten dolgozni szinte képtelenség. Csoda-e, ha Várnai Péter, a Vígszínház művészeti főtitkára néha dührohamot kap? Ilyenkor néhány pillanatig záporoznak a vaskos cirkalmak, aztán elül a vihar. Így megy ez nap mint nap, huszonkét éve. A néha kicsit undok, szabad szájú, ám vajszívű művészeti főtitkár úgy tartozik a Vígszínházhoz, mint kabáthoz a gomb. Imádja a színházi közeget, ezért képes helytállni ebben a rendkívül felelősségteljes munkakörben.
Soha nem akart színész lenni. Légiutas-kísérő annál inkább. Meg filmrendező. Kisiskolás mozirajongóként szinte minden filmet megnézett, előadás után pedig fogott egy rajzlapot. Az egyik oldalra lerajzolta a mozit, a másikra a nézőteret, megtervezte a heti műsort, és már árulta is a jegyeket – a szüleinek. Édesapja szűcs volt, édesanyja pedig meggyengült egészsége miatt elhagyta az óvónői pályát, partedliket varrt otthon, s minden figyelmét a fiának szentelte.
A mozimániát később a színházőrület váltotta fel. A gimnáziumi osztály közönségszervezőjeként lelkesen vásárolta a jegyeket, kedvenc előadásaira pedig az osztálytársak mellett szüleit is elcsábította. Az operát is tinédzserként fedezte fel. Egyik osztálytársa meghívta a Toscára épp aznap, amikor Sass Sylvia először énekelte a címszerepet. Péter egy csapásra a műfaj rabjává vált, azóta szerelmes Maria Callasba. Szenvedélyesen gyűjtötte és a legnagyobb világsztárokkal dedikáltatta a lemezeket. A páratlan gyűjteményt ma egy jó barát őrzi, mert Péter lakását kinőtte a tömérdek bakelitkorong. A legértékesebb egy Aida-album, a többi között Plácido Domingo, Montserrat Caballé és Fiorenza Cossotto aláírásával.
Érettségi után a Filmgyárban kapott munkát. Óvári Lajos legendás gyártási csapatában, hideg téli éjszakákon ő kínálta a forró teát Az ötödik pecsét forgatásán. A színészóriások – Latinovits Zoltán, Őze Lajos, Márkus László, Bencze Ferenc – megkedvelték; Márkus annyira bízott benne, hogy sokszor privát ügyei intézésére is őt kérte meg. Péter szerette a munkáját, de négy év alatt annyira elfáradt, hogy nyugalmasabb helyet keresett. Az Interkoncertnél a hazai művészélet kiválóságai – operaénekesek, hangszeres szólisták, táncosok – külföldi útjait szervezte. Első osztályú repülőjegyet például soha nem vásárolhatott, de amikor kiderült, hogy Ferencsik János útját kell intéznie, addig telefonált, kért, könyörgött, amíg sikerült elérnie, hogy a világhírű karmester VIP-utasként szállhasson fel a gépre. Ferencsik hazatérve meghatottan mondott köszönetet.
Az Interkoncert után Péter rövid ideig az Operaház balettegyüttesénél dolgozott, majd a frissen megnyílt Budapest Kongresszusi Központ művészeti előadója lett. Fantasztikus négy év volt, kiváló művészek érkeztek szerte a világból, ő pedig megismerkedhetett a művészeti háttérmunka minden fortélyával. Aztán egy szép napon csöngött a telefon, és művészeti titkárnak hívta a József Attila Színház. Úgy érezte, erre a feladatra várt egész életében. Mégsem maradt sokáig, mert ajánlatot kapott a Vígszínháztól.
A művészeti titkár munkája rendkívül sokrétű, ám legbonyolultabb feladata a színészegyeztetés. Nem hibázhat. A Vígszínház három játszóhelyén sem könnyű összehangolni a szereposztást, a házon belüli egyeztetés mégis gyerekjáték az összbudapesti játékrend kialakításához képest. Péter íróasztalán kazalnyi cetli színészek és színházak nevével, dátumokkal, mellettük hatalmas kartonlap, ceruza, radír. E bonyolult kirakós játékban a számítógép nem sokat ér, legjobb mindent észben tartani. A művészek jönnek-mennek: az anyaszínház néha vendégeket hív, máskor „kölcsönadja” egy-egy színészét; ehhez adódnak a filmforgatások, a televíziós szerepek – a szövevényes rendszert kizárólag a titkárok látják át.
A szakma legjobbjai jól ismerik a színészek szokásait, baráti körét, titkos útjait. Előttük nem létezik a magánélet szentsége, mert vészhelyzetben nincs pardon. Ha valaki nem érkezik meg időben a színházba, a titkár dolga, hogy előkerítse – akár a föld alól, vagy rejtegetett partnere karjaiból is. Péter sokáig őrizgetett egy cédulát egy női névvel. A Vígszínház egyik legendás színészének adta a kezébe imigyen: „Bólints, ha tényleg nála kereshetlek.” Az némi gondolkodás után megértette, és bólintott.
Ennek több mint tíz éve, de a neveket Péter ma sem árulja el. Bár a titoktartás munkaköri kötelessége, szívesen mesél izgalmas, néha pikáns történeteket, de csak ha a szereplők hozzájárulnak. „Terjeszthetem?” – teszi fel a kérdést cinkos mosollyal. Ha viszont diszkréciót ígért, senki egy szót sem húz ki belőle.
A színész is ember, „balesetek” tehát – ha ritkán is – előfordulnak. Barta Mária például egy órával kezdés előtt mindig bent volt a színházban. Egy este az ügyelő jelezte, hogy mindjárt hét óra, és Mária még sehol. Péter telefonált. A művésznő otthon ücsörgött kedvenc foteljében. Elnézte a naptárt. Amikor megértette, miről van szó, közölte, ő most rögtön elájul. Péter azonban arra kérte, inkább hívjon egy taxit – elájulni a színházban, az előadás után is ráér.
Persze a telefon sem mindig segít. Zsúfolt nézőtér várta az Össztánc kezdését, ám az előadásban szereplő ismert művészpár egyik tagja sem jelent meg, telefonjuk kikapcsolva. Péter véletlenül tudta, honnan kerítse elő Majsai Nyilas Tündét, aki korábban már játszotta a női szerepet, a másikat pedig Bodor Johanna koreográfus az első felvonás alatt betanította egy ifjú táncosnak. Meleg helyzet volt, de a közönség nem vett észre semmit.
Ha egy színész megbetegszik, és meg kell menteni az aznapi előadást, Péter felhívja a kiszemelt áldozatot: „Ülsz? Mert ha nem, akkor ülj le.” Mintha csak titkos jelszót hallott volna, ilyenkor minden színész tudja, mindössze egy délutánja van, hogy megtanuljon egy szerepet. A beugrás embert próbáló, izgalmas feladat, az ilyen esték mindig különlegesek a színházban, a színészek pedig sokáig mesélik: „Úgy kezdődött, hogy Várnai felhívott, és megkérdezte, ülök-e…”
Várnai Pétert sok jó barát veszi körül, de egyedül él. Azt mondja, rengeteg kapcsolat felbomlásának volt már tanúja, saját magát szeretné megkímélni ettől. A színházi emberekkel amúgy sem könnyű. Aki egész nap egy méhkas közepén ül, este csendre vágyik. Ha van egyáltalán szabad estéje – a titkárok ugyanis esténként is ügyeletet tartanak. Péter szereti az ügyeleteket, mert olyankor bele-belenéz az előadásokba. Egyes jeleneteket a világért ki nem hagyna. Örök kedvence Eszenyi Enikő száma volt a Fekete Péter című operettben. Amikor a „Lesz maga juszt is az enyém” következett, mindenki ott tolongott a takarásban: öltöztetők, fodrászok, kellékesek. A szám után a művésznő meghajolt a közönségnek, aztán külön csak nekik. Imádták ezt a titkos szertartást.
Ha hirtelen váltásra kényszerülne, nem tudná, mihez fogjon. Erre vágyott, ezt csinálta egész életében. Ha újra kezdhetné, talán megtanulna angolul, és utasokat kísérne a levegőben. Hogy ezt egyszer kipróbálhatta, azt is a színháznak köszönheti. Az Össztánc dublini vendégszereplésre indult; amikor Péter a repülőjegyeket intézte, megbeszélte a vezető stewardesszel, hogy kicsit beszáll a fedélzeti ételkínálásba. Kapott egy malévos nyakkendőt, és a társulat legnagyobb megdöbbenésére egyszer csak feltűnt a kis konténerkocsi mögött. A színészek fulladoztak a nevetéstől, Péter pedig üdvözült arccal osztotta a kávét és a teát.
Ha nagyon rossz a kedve, meghallgat egy operát, vagy megnéz egy balettet. Azt mondja, addig nem hal meg, amíg nem látta élőben Anna Netrebkót. Ha még rosszabb a helyzet, cirkuszba megy, és önfeledten tapsol az artistáknak, akik arra a néhány percre teszik fel az életüket, amíg övék a reflektorfény. A reflektorfény, amelynek árnyékában Várnai Péter, a Vígszínház művészeti főtitkára sosem felejti el, hol a helye, mi a dolga.
Névjegy
VÁRNAI PÉTER 1957-ben született Budapesten. Az Eötvös Gimnáziumban érettségizett, majd a Filmgyár lett az első munkahelye. Több kulturális intézmény művészeti ügyintézőjeként dolgozott, 1990 óta a Vígszínház tagja. Kétszer nyerte el a Vígszínház társulatának elismerését, a Roboz Imre-díjat, a műszaki és adminisztratív dolgozók pedig Várkonyi Zoltán-díjjal jutalmazták munkáját. 2002-ben kapta meg a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztet és a színházi titkárok legnagyobb elismerését, a Bálint Lajos-vándorgyűrűt.
Forrás: nol.hu