Színház – Tadeusz Słobodzianek az egykori Sztálin-palotában mutatta be a fiatal Sztálinról szóló darabját
Az Ilja próféta és A mi osztályunk a legismertebb darabja Magyarországon a legnevesebb lengyel kortárs drámaírónak, Tadeusz Słobodzianeknek. Az író-igazgatóval a Fiatal Sztálin áprilisi varsói bemutatója után beszélgettünk a budapesti Gólem Fesztiválon. Az interjút Słobodzianek legavatottabb hazai ismerője, magyar fordítója, Pászt Patrícia tolmácsolta.
– Azt nyilatkozta korábban, a legkonstruktívabb kritikákat a magyarok írták a XX. századi lengyel-zsidó viszonyról, a jedwabnei rettenetről szóló A mi osztályunkról. Miben tér el a lengyel és a magyar kritika?
– A magyarok megpróbáltak eljutni oda, hogy én mit akartam mondani a darabbal. A lengyelek viszont valamilyen ideológia mentén szeretnének beskatulyázni. A mi osztályunkról négyszáznál is több recenzió jelent meg világszerte, nincs köztük két egyforma. Ám minden alkalommal az az érzésem, hogy egy kritika sokkal többet mond az írójáról, mint a látottakról, hiszen mindenki mintha a saját tükörképét látná meg és önmagáról írna.
– Idegesítik a lengyel kritikusai?
– Inkább szórakoztatnak. A nacionalista újságok azt írják: lengyelellenes vagyok, és jobb lenne, ha elköltöznék Kubába. A katolikus lapok egyház- és vallásellenesnek bélyegeztek, az új lengyel baloldal pedig egy az egyben lefasisztázott. Philadelphiában is volt bemutatója a darabomnak, és ott a konzervatív zsidó közösségek antiszemitának kiáltottak ki. Torontóban a lengyel kisebbség nem akarta engedni, hogy bemutassák A mi osztályunkat. Nyílt leveleket írogattak a sajtóban, ami persze hatalmas érdeklődést váltott ki.
– A legutóbbi darabjának, a Fiatal Sztálinnak milyen volt a fogadtatása Lengyelországban?
– Ez egy friss bemutató. Pillanatnyilag balról szemrehányást kapok, hogy gyűlölöm a baloldalt, és rejtett jobboldali propagandistának neveznek. A jobboldali lapok viszont azt gondolják, Sztálin titkos rajongója vagyok. Rengetegen beszélnek róla, mindenki ideges-mérges, ezzel végül is az előadás elérte a célját.
– Azt is nyilatkozta, aki a sztálinista kommunizmust megélte, nem pártolhatja a baloldalt. Hogyan írt így objektíven Sztálinról?
– Nem érdekel, Sztálin jó volt-e és szeretni kell-e vagy sem, hanem, hogy az ő alakja miért érdekel még mindig annyi embert. Nem a szörnyetegről beszélek, mindenki tudja, hogy valószínűleg ő volt a világegyetem legnagyobb gyilkosa. A darabomban 29 éves karizmatikus gengszterfigura, bolsevik és ideológus. Érdekelte a világ, sokat utazott Európában, a darabomban találkozott Freuddal, Junggal és a fiatal Hitlerrel is. Tulajdonképpen olyan ember, akit senki sem vett komolyan. Grúz paraszt, aki nem tudott rendesen öltözködni, nem vett részt a vitákban, csak ült és hallgatott. Minden, amit hallott, tapasztalt, ülepedett benne, míg meg nem érlelte magában, hogy a legfontosabb dolog az erőszak, és elengedhetetlen a hatalom megragadása. Ráadásul ödipuszi figura, aki megöli az apját, a darabomban több apát is, a rendőrt, a gengsztert, a papot. Gyakorlatilag az összes „tekintélyt”. És ezzel akarja megváltoztatni a világot. Nem magát vakítja meg, mint Ödipusz, hanem az emberiség felét.
– Véletlen, hogy most írta a darabot, vagy aktualitást talált hozzá?
– 1907-ben játszódik, és ez az 1905-ös orosz forradalmat követő, az I. világháborút megelőző időszak meglehetősen megegyezik a mostanival. Hasonlóan alakul a világ hatalmi és gazdasági válsága. Sok tanult, vezető pozícióban lévő fiatal képtelen megtalálni a helyét a világban. Azért érdekel igazán, mert a gyerekeim most lépnek az életbe, és félelemmel tölt el a jövő.
– Mit szeretne, ha merre változna a világ?
– Liberális demokrata vagyok. Úgy gondolom, a legkisebb rossz a liberális demokrácia, a szavazócédula és persze a felelősségvállalás a szavazócédulákért. Lengyelország sem a fasizmust, sem a bolsevizmust nem tudta teljes mértékben feldolgozni. Mégis most jön egy olyan korosztály, amelyik elfeledkezik a történelemről, az áldozatokról. A baloldal kapitalista, mivel képviselői nem hitvallói, hanem haszonélvezői a rendszernek, az ő idejükben volt a váltás. A lengyel jobboldal viszont szocialista érzelmű, jelszavaik: ne legyen privatizáció, államosítsunk.
– Hasonló a helyzet Magyarországon, mármint, ami az államosítást illeti, egészen biztosan.
– Nálunk is a jobboldal van hatalmon, a liberál-konzervatív Polgári Platform (PO). A korábbi kormányzópárt, a mai legnagyobb ellenzék, a radikális jobboldal, a Jog és Igazságosság (PiS), amelyik Magyarországot szeretné Lengyelországban. Mindenben az állam beleszólását követeli.
– Milyen a visszhangja annak, hogy a lengyel nemzeti szocialisták táblákkal tüntetnek Budapesten a jelenlegi magyar kormányzó párt mellett?
– Egyeseknek tetszik, másoknak nem. Nekem mindegy, én liberális vagyok, ezért azt gondolom, mindenki azt tesz, amit akar – amíg nem korlátozzák a szabadságomat, és nem akadályozzák a tevékenységemet. Nem zavar, míg csak kiabálnak. De ha elkezdenek börtönbe zárni embereket, és a cenzúrát bevezetik, akkor kimegyek az utcára én is. Lengyelországban valójában semmi sem sikerült túl jól. Sem a jó dolgok, sem a rosszak. Az egyik legnagyobb abszurditása az utóbbi éveknek a szmolenszki tragédia. Az egyik politikus független vizsgálatokat folytat, most az a hír: három ember túlélte a katasztrófát. Nem lehet tudni, hol vannak, ahogy azt sem, kik ők. Nem fogadják el, hogy ez egy szerencsétlenség volt, hanem a vallás nevében a nemzet hősei elleni merényletként aposztrofálják. Az elméletem szerint ez a folytonos „lengyel messianizmus” a szlávok körében kínzással, emberirtással bevezetett kereszténység miatt alakult ki. Akik felvették a kereszténységet, túlélték, akik nem, azt megölték vagy eladták rabszolgának. A mechanizmus megmaradt: ha túl akarunk élni valamit, akkor paktumot kellett kötni. Ez az áldozatszerep öröklődik generációról generációra. Ez ad nemzeti energiát.
– A saját vallásából önnek mi a fontos?
– Gnosztikus vagyok valójában. Az a mérvadó, ahol az eleve elrendeltség találkozik a szabad akarattal, ez az érdekes szerintem a kereszténységben is. Más vallásokkal ellentétben, ahol a sors, az eleve elrendelés fontosabb, mint a szabad akarat.
– Londonban tartották A mi osztályunk ősbemutatóját, bár kilenc lengyel színház is jelentkezett rá. A Fiatal Sztálint hogyhogy Varsóban rendezték?
– Ez véletlenszerű. A mi osztályunkat én is Lengyelországban szerettem volna bemutatni ugyanazzal a szlovák rendezővel, Ondrej Spišakkal, akivel most dolgozom. Pénzügyi dolgok késleltették, de Londonban gyorsan ment minden. A Fiatal Sztálinnal új igazgatóságomat akartam megnyitni a Teatr Dramatyczny-ben. Ez azért fontos, mert ez a színház abban a kultúrpalotában helyezkedik el, amelyet Sztálin ajándékozott Varsónak. Sőt annak idején róla kapta a nevét is. Állítólag a háború után találkozott Sztálin a lengyel kommunistákkal, és akart nekik ajándékozni valamit. Megkérdezte, mi legyen az, metró vagy kultúrpalota. Azt mondták, metró, akkor rendben, itt a kultúrpalota – mondta. A nézőtéren van egy Sztálin-páholy, titkos bejárattal, Sztálin természetesen soha nem járt ott. Mikor igazgató lettem, eldöntöttem, meg kell szelídítenem a hely szellemét, ezért mutattuk ott be ezt a darabot. A hely szelleme viszont nem akarta ezt, és mindent megtett azért, hogy ez ne is jöhessen létre. Míg írtam a művet, nyolc hétig influenzás voltam. A rendező a próbafolyamat alatt két hétig betegeskedett, a színészek úgyszintén. Az áprilisi premier napjáig Varsó hóban állt. Még továbbra is gyötör bennünket a démon – különféle kritikák formájában, csak a szokásos üldözés. Ennek ellenére azt gondolom, megszabadítottuk a helyet a szellemétől. Lengyelországban még nem mindenki tudja ezt, de én igen.
Forrás: nol.hu