A három nagy nyelvcsalád, a germán, a latin és a szláv képviselői között lakik egy mindegyikkel szemben idegen származású nép, a magyarság. A minden szempontból idegen származású nép létszámának alakulása sikertörténetnek nem nevezhető. Ezt mutatja meg a legújabb nemzeti atlasz.
„A Kárpát-medencében szomszédol a kontinensen megtelepedett három nagy nyelvcsalád, a germán, a latin és a szláv. E nyelv- és népcsaládok képviselői között egy mindegyikkel szemben idegen származású nép, a magyarság lakik” – e szavakkal konferálta fel A Kárpát-Pannon térség változó etnikai arculata a XV. század végétől a XXI. század elejéig című nagyszabású munkát Klinghammer István professzor, aki az Akadémián bemutatott kötet belső oldalán lektorként szerepel, de időközben az egyetemisták jövőjét megmondó helyettes államtitkár lett belőle. A minden szempontból idegen származású nép létszámának alakulása sikertörténetnek nem nevezhető.
1495-ben a Magyar Királyság akkori 307 ezer négyzetkilométernyi területén a becsült 3,1 milliós népességből 2-2,1 millió lehetett a magyar, 1-1,1 millió pedig a más néphez tartozó. A magyarnyelv-határ a mai Szlovákia, Kárpátalja területén a jelenleginél 20-30 km-rel északabbra húzódott. Erdélyben még döntően magyar volt az Erdélyi-medence, ugyanez volt elmondható délen Bácska teljes egészéről, a Szerémség északi pereme, illetve Eszék, Vukovár vidéke túlnyomórészt szintén magyar népességű volt – ezzel az adatsorral indít az MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Földrajztudományi Intézetében Kocsis Károly, Kovács Anikó és Tátrai Patrik vezetésével megszületett nagy ívű térképsorozat.
A mohácsi csata és a Rákóczi-szabadságharc vége között eltelt két évszázadban az ország etnikai összetétele alapvetően átalakult. Döntően a törökellenes és a belső háborúk miatt ebben az időben a 2,1 milliós magyarság létszáma 1,5 millióra csökkent, a nem magyaroké viszont 1 millióról 1,7 millióra nőtt. A magyar lakosság a Szerémségből, a Bánságból, a Bácskából és Szlavóniából szinte teljesen eltűnt, de többségük elpusztult, elmenekült az Erdélyi-medencéből, az Alföld középső részéről és a végvárövezetből is. A XVII. század második felétől Erdélyben a magyarok kisebbségbe kerültek a románokkal szemben. A magyarok aránytalanul nagy vesztesége annak a következménye, hogy településeik a háborúk idején szinte védhetetlen sík és dombvidékekre, folyómentékre helyeződtek.
A XVIII. századi belső népvándorlásnak köszönhetően 1720 és 1787 között a Kárpát-medence össznépessége a szerzők számításai szerint 4,3 millióról 9,4 millióra, ezen belül a magyaroké 1,7-ről 3,2 millióra bővült. A nem magyaroké – főként a több mint hárommillió német, szerb, román és ruszin bevándorlóknak köszönhetően 2,6-ról 6,1 millióra emelkedett. Ezzel alapvetően eltolódott a magyarok és a nemzetiségek aránya. Az össznépességen belül a magyarok aránya – a honfoglalás óta –soha nem látott alacsony szintre (34,7 százalékra) süllyedt. Az 1495 és 1784 közötti időszakban a kutatók számításai szerint a magyar többségű települések száma 6785-ről 4418-ra zuhant, amely 1784-ben a Kárpát-medence több mint 14 000 lakott településének 30,6 százalékát jelentette. A magyar etnikai tömb összezsugorodott, és egy számtalan nemzetiségi nyelvszigettel és lakatlan területfolttal tarkított nagyobb és egy kisebb (székelyföldi) etnikai tömbre szakadt szét.
A XIX. század alapvető változásokat hozott. 1840-re a magyarok lélekszáma elérte a 4,8milliót, azaz a lakosság 37,4 százaléka volt magyar. A kiegyezés után, egészen pontosan 1880-ra a lélekszám 6,4 millióra nőtt, 1910-re pedig megközelítette a tízmilliót, azaz az ország lakosságának 54,5 százaléka magyar volt. Az elmagyarosodást a magyar nemzetnek és nyelvnek 1867 utáni kitüntetett szerepe is segítette. A századforduló jellegzetessége, hogy jóval több magyar élt városokban, mint kisebb településeken. Erre a folyamatra kiváló példa Budapest. 1850-ben a később egyesült városrészekben élők mindössze 36,8 százaléka vallotta magát magyarnak, 1910-ben már 85,9 százaléka.
A két világháború átrendezte a medence népességét. 1918–24 között 426 ezer magyar menekült az elcsatolt országrészekből az anyaországba. A második világháború után Erdélyből további 125 ezer, Felvidékről 120 ezer, Délvidékről 45,5 ezer, Kárpátaljáról 25 ezer magyar települt át a jelenlegi államterületre. A szocializmus négy évtizede alatt a magyarok száma határokon belül és kívül az 1980-as évek elejéig egyenletesen nőtt, majd visszaesett a természetes szaporodás jelentős csökkenése, illetve a nemzetközi migráció miatt. A tetemes demográfiai veszteség következménye: a magyarok aránya 40,1 százalék a Kárpát-medence össznépességén belül – a kisebbségben élők száma 10,9 százalékkal, az anyaországban élőké 7,2 százalékkal esett.
Magyarország lakóinak 94 százaléka vallotta magát magyarnak 2001-ben. A 9,5 millió magyar – 33 települést leszámítva – az ország minden városában és községében abszolút többséget alkot. Tíz településen a romák, (2003-ban 520-650 ezerre becsülték létszámukat), négyben a szlovákok vannak többségben, de például szerb többségű falu is akad (Lórév). Szlovákiában az államilag kiemelten támogatott, fokozódó elszlovákosítás – erre példa a sokat bírált közigazgatási reform – hatására csak az elmúlt évtizedben 33 település vált magyarból szlovák többségűvé (erre példa Ógyalla, Zseliz, Pelsőc). Jelenleg a magyarok alig harmada él olyan területen, ahol arányuk meghaladja a nyolcvan százalékot – a legtöbb magyar Dunaszerdahelyen, Komáromban, Pozsonyban, Érsekújváron és Gútán él. Kárpátalja 1,3 millió lakosának 12 százaléka magyar. A terület legnépesebb nemzetiségi csoportja, a magyarság a XVII. század elején került kisebbségbe a ruszinokkal szemben. 2001-ben 80 településen éltek abszolút többségben a magyarok, többnyire a határzónában, ahol Kárpátalja egyetlen magyar többségű városa, Beregszász is található.
A tudatos román nemzetépítésnek és etnikai homogenizációs politikának köszönhetően a huszadik században a románok aránya Erdélyben 55 százalékról 74,7 százalékra nőtt. Ezzel párhuzamosan a huszadik században a még magyar többségű Szatmár és Maros megyében a magyarok aránya 35-38 százalékra apadt. Csupán két megyében, Hargitában (85 százalék) és Kovásznában (74 százalék) vannak többségben. A nagyarányú elvándorlás miatt 2011-ben mindössze 251 ezer lakos vallotta magát magyarnak a Vajdaságban. Horvátországban a magyarok többsége a Drávaszögben és Kelet-Szlavóniában él. A szlovén Muravidék 17 településén vannak többségben a magyarok, de számuk így is harmada a második világháborút követő éveknek. Ausztriában a nagyarányú magyar bevándorlás ellenére az őrvidéki magyarság száma fokozatosan csökken.
Az elmúlt fél évezred adataiból, a tendenciáiból logikusan következik, hogy a székelyföldi szigettől eltekintve a magyar nyelvet beszélők a magyar állam határai közé szorulnak vissza. A magyarokat szülőföldjükön megtartani akaró erőfeszítések a kutatás eredményei szerint kudarcot vallottak. Fényezni lehet, álmodozni sem tilos, de a jövőkép ezen a téren nem sok jóval kecsegtet.
A harmadik
Az első nemzeti atlasz az 1899-ben elkészült finn atlasz volt, amellyel összeállítói az akkor még orosz fennhatóság alatt álló ország önállóságának létjogosultságát igazolták. Magyarországon az 1967-ben megjelent első nemzeti atlasz után 1983-ban az Akadémia akkori elnöke, Szentágothai János kezdeményezte egy új kiadvány összeállítását. A hatévi munka után, 1989-ben megjelent atlasz felett mára eljárt az idő, ezért Szentágothai János döntésének harmincadik évfordulóján az MTA jelenlegi elnöke, Pálinkás József indítványozta egy új, korszerű nemzeti atlasz megalkotását.
forrás: nol.hu