Tavaly ilyenkor elvesztette világbajnoki címét az akkor talán „túlsztárolt” Veres Richárd „Ricsi”, akinek a kézlenyomatát megörökítették a Sportcsillagok falán, majd futhatott az olimpiai lánggal. A kudarc azonban nem vetette vissza, hanem ösztönzően hatott rá, s tavalyi vereségének színhelyén, az írországi Dublinban, idén már-már „túlgyőzte” magát, mert nem csak a súlykategória aranyérmét hozta el, de az összes bajnok csúcsviadalán is „Grand Shampion” lett. Mesteredzője azonban nem csak ennek örül. (Európai út)
A jókora csepeli tornacsarnokban, ahol aznap este legalább ötven fiatal- és gyermekkorú kick-boxoló edezett, miközben az előző csoport tagjai az öltözők előtti folyósón zsibongtak, hirtelen csend lett. Teljes csend. Még a folyósón is, mert a Mester, az érkezését jelző vezényszó után belépett a terembe.
Király István, a csepeli Halker-Király Team Kick-boksz Akadémia elnök-vezetőedzője, s egyben a magyar Pointfighting Kick-box Válogatott szövetségi kapitánya sorakozót vezényelt, hogy a rögtönzött „állománygyűlésen” bejelentse: Dublinban az Irish Open elnevezésű világkupán – amely a kick-box társadalom legnagyobb megmérettetése – a csepeli klub eddigi legnagyobb győzelmét aratta, s ezért minden versenyzőjének köszönetet mond.
A 12 aranyérem mellett a csapat megnyerte a klubcsapatok világbajnokságának számító Irish Open csapatversenyt is, zsinórban idén már a harmadik alkalommal. A versenyen négy kontinens közel 60 országának 2920 élversenyzője vett részt. Veres Richárd „Ricsi” (a „roma harcos”) pedig sporttörténelmet írt: amellett, hogy aranyérmes lett a saját súlykategóriáján belül, megnyerte a súlykategória nélküli Grand Champion „királykategória” versenyt is. Ezen bármelyik aranyérmes megküzdhet bármelyik aranyérmessel, súlycsoporttól függetlenül. Ricsi személyében az Irish Openen először győzte le európai versenyző a tengeren túliakat a súlykategória nélküli harcban, mégpedig alsó súlykategóriával – Ricsi 63 kg-osként versenyez – ami nemcsak az Irish Openen, de más világversenyeket tekintve is sportágtörténeti teljesítmény! Ezt követően Király István felsorakoztatta a csapat tagjait az Irish Openen nyert „trófeákkal” együtt a fotózáshoz, közben a csarnokban folytatódott az edzés. A terem egyik felében a nagyobb fiúk és lányok végeztek izomnyújtó gyakorlatokat a talajon, miközben a terem másik felében gyermekkorúak vívtak egyéni küzdelmeket.
Jó volt látni a fegyelmet, a szervezettséget és a győztes csapat tagjainak, illetve mesteredzőjüknek boldogságát. Ott lüktetett a levegőben, hogy „Érdemes! Érdemes! Érdemes!” – mármint küzdeni és edzeni. S ez a hangulat áthatotta az akkor éppen ott tréningezőket: mindenki nagyon lelkesen dolgozott.
Közben felidéződött bennem lapunk tavaly júliusi számában megjelent Roma harcos futhat majd az olimpiai lánggal című cikkemnek azon szakasza, amelyben Veres Richárdnak arra kellett választ adnia, hogy a tavalyi Irish Openen miért lett csak bronzérmes. Idézem a vonatkozó részletet a válaszával. „– Ellinkeskedtem a VB-t, keveset edzettem rá – mondta. – Így van – nyugtázta mestere – ilyen a sport! Itt nem számít, kinek a kije vagy, csak az, hogy mit tudsz, mennyit edzettél. Elveszteni egy világkupát, amikor megnyerhetted volna? Nagyon kellemetlen? Az bizony! Most legalább megtudta, milyen érzés! Ettől válhat hitelessé, amikor majd ő bíztatja edzésre a tanítványait, ezzel tud majd utat mutatni!” Ezt vetette közbe akkor Király István, és íme, a pedagógiája bevált. Ricsi egy évvel később nemhogy aranyérmes lett a saját súlykategóriáján belül (ahol tavaly, korábbi világbajnoki címét elveszítve csak a harmadik helyet tudta megszerezni), hanem megnyerte a „Grand Championt” is, beírván a nevét a sportág történetébe.
– Elérted, amit akartál! Gratulálok! – szólítottam meg. – Igen, most tényleg nagyon sokat edzettem, és mindent kihoztam, mindent kiadtam magamból. Nehéz volt az amerikai Jack Felton elleni győzelem, de az elődöntőm is legalább olyan nehéz volt saját csapattársam, az igen jó adottságú Imre Tamás ellen. Annak meg külön örülök, hogy mind a három testvérem, Veres Alex (a csoportkép harmadik álló alakja balról), Veres Roland (a térdelők közt harmadik balról) és Veres Mercédesz (a térdelők közt jobbról a második) aranyérmes lett a saját kategóriáján belül!
Édesanyjukat, Veresné Gálicza Gyöngyit, aki elvált asszonyként egy Debrecen melletti faluból hozta Budapestre négy, többszörösen hátrányos helyzetű gyermekét a kick-box kedvéért, szintén megszólítottam: – Örül, hogy gyermekei ilyen sikeresen versenyeztek Dublinban? – Örülök, hogy egészségesen hazaértek! Hogy a kezük-lábuk ép, hogy a repülő rendben leszállt velük Ferihegyen! Én már ennek is örülni tudok! S persze annak is, hogy most ennyire boldogok! Nagyon kellett nekik ez a győzelem! Sokat edzettek, nagyon készültek rá. – Könnyebb így nevelni őket, hogy a sportklub segítséget ad? – Gyerekeket felnevelni így is, úgy is nehéz, de nem tudom, hogy kick-box nélkül hol lennénk, vagy ők hol lennének… Ez az életük. Ezzel kelnek, ezzel alszanak, és még a tanulást is sokkal komolyabban veszik, mert a mesteredzőjük megköveteli tőlük! Nagyon remélem, hogy majd ebből a körből választanak párt maguknak, mert ezt az elkötelezett életformát csak az értheti meg, aki maga is benne él.
Pálóczi Antal
(Fotók: Pálóczi Antal; Halker-Király Team)