„Tárgyalunk a kormánnyal, de azt nem tudom megígérni, hogy a jövőben minden szakunk változatlan formában marad” – mondja az ELTE rektora, aki többek között az elbocsátásokról, a pénzhiányról, a Jobbikról és a HÖK-listákról is nyilatkozott a NOL-nak.
– Zajlanak az elbocsátások az ELTE-n. Kinek a hatásköre, hogy ki megy, a dékáné vagy a rektoré?
– A rektor hatásköre a vezető oktatók munkaviszonyáról rendelkezni, ugyanakkor az ELTE gazdálkodási szerkezete kari önállóságot biztosít, a javaslatokat tehát a dékánok teszik, hiszen ők felelnek azért, hogy a képzés ne rendüljön meg egy-egy elbocsátás kapcsán. Ami most zajlik, hirtelennek és esetinek tűnik, de valójában már másfél éve tart ez a folyamat. Ha megnézzük azt, hogy az egyes karokról hány embertől váltunk meg az elmúlt másfél évben, nagyjából azonos arányszámokat láthatunk. Az egyetem szisztematikusan próbálja feldolgozni a forráskivonást. Első lépésben áttekintettük, hogyan tudunk az ingatlanjainkban összehúzódni, racionalizálni az infrastruktúrát, a dologi kiadásokból lefaragni. A minimumra csökkentettük dologi költségeinket. Azután megnéztük, hogyan tudnánk a bevételeinket növelni, jóllehet a mozgásteret az utóbbi idők jogszabály-módosításai erősen korlátozták. Csak ez után jutottunk el oda, hogy már nincs tovább, elbocsátásra kényszerülünk. Megvizsgáltuk, hogyan lehet a szakok, az oktatás, a képzés sérelme nélkül racionálisan csökkenteni a létszámot, megállapodtunk a karokkal a közös humánpolitikai elvekben. Rendkívül nehéz év ez, jelentős az állami támogatás csökkentése. Ráadásul az ELTE struktúrájában nagy szerepet játszik az olyan, eredetileg nemzetpolitikai, diplomáciai elképzelésekhez kötött képzés, mint a pedagógusképzés, a magyar históriai értékek őrzése, a kulturális és kisnyelvi oktatás. Ezek nem piacosítható képzések. Késik a tavaly szeptemberre ígért kiemelt egyetemi támogatás is, amit a mai napig nem kaptunk meg. Így a Széll Kálmán-tervben foglaltakhoz képest jóval nagyobb az ELTE-re eső állami támogatás csökkentése.
– Visszatérve az elbocsátásokhoz…
– Nézze, a bölcsészettudományi karon komoly humánpolitikai tervet készítettek elő. Az egyetem vezetése megállapodott abban, hogy egy-egy szak szakmai háttere nem sérülhet. Nyilván, ha egy-egy nagynevű professzor kikerül az oktatásból, akkor csökken a reputáció, de erre csak akkor kerülhet sor, ha van utánpótlás. Megpróbáljuk elkerülni, hogy aktív korúaknak komoly életviteli, szociális problémát okozzunk, ugyanakkor az egyetem kiáll amellett, hogy minden körülmények között tartsuk fenn az ELTE tradicionális minőségét.
– De a legnagyobb József Attila-, legnagyobb Petőfi-kutató elmegy. Olyanoktól válnak meg, akik miatt az ELTE-t választják a hallgatók, és nem más egyetemet. Miattuk ez a legjobb egyetem.
– Az ELTE-n szinte mindenki húzónév. Mi az utánpótlásban is a minőséget próbáljuk hozni, hiszen a nagy nevek vonzzák maguk után a szintén rövid időn belül ugyanolyan nagy nevűvé váló tanítványaikat, oktató kollégákat. Erről szólnak a tudományos iskolák. Ugyanakkor visszavárjuk az oktatókat, kínáltunk visszafoglalkoztatási lehetőséget, a most nyugdíjazott egyetemi tanárokat a kar előterjesztette a professzor emeritusi címre. A BTK dékánja rendkívül súlyos helyzetben hozta meg döntéseit. Egyszerre kellett kezelnie a hallgatói mozgalmakat, a teremfoglalást, a listaügyet, a hallgatói önkormányzati kérdéseket, a költségvetést, az elbocsátásokat. És ebben a helyzetben az utolsó pillanatig küzdött a kari költségvetés összeillesztéséért. Ha nincs kari költségvetés, akkor az ELTE egészének sem lett volna, s ez beláthatatlan következményekkel járt volna. Az egyetemvezetés támogató segítsége, más karok aktív szolidaritása mellett így az utolsó éjszakán dőlt el, mekkora bérköltség az, amit semmi szín alatt nem tud beépíteni a költségvetésébe a kar. Ezért azután tényleg sokkolóvá vált a történet, mert egyetlen éjszaka alatt dőlt el az, hányan lesznek azok, akiktől meg kell válnia a fakultásnak. Amúgy professzoraink közül többen vállalták, hogy – legyen bármilyen méltatlan is – grátisz szerződést kössenek az egyetemmel, s így folytassák az oktatást.
– Nem biztos, hogy sikerült megtartani a kitűzött céljukat: oktatók és hallgatók is petícióban tiltakoztak a régi magyar irodalom tanszéken folyó munka, de főképp a reneszánsz tanulmányok mesterképzésének ellehetetlenülése miatt.
– Pillanatnyilag egyetlen szakunk sincs veszélyben. Tárgyalunk a kormánnyal, de azt nem tudom megígérni, hogy a jövőben minden szakunk változatlan formában marad. De ha nem, akkor bizonyosan nem azért, mert nincs hozzá elegendő oktató. Az ELTE-nek nagy értéke a sok különleges kisszak. Ezek nagyobb része állami vállalás, kormányközi megállapodásoknak köszönhetően jött létre, mások nemzetpolitikai célokat szolgálnak. A kormányzatnak kell eldönteni, megfinanszírozza-e ezeket, vagy bevállalja az esetleges konfliktust, és felmondja a kormányközi megállapodásokat, nehéz helyzetbe hozza a határon túli magyar képző intézményeket. Az erre a célra folyósított „pántlikás” támogatás jelenleg köszönő viszonyban sincsen a tényleges költségekkel. Már nincs lehetőség arra, hogy más, olcsóbb, tömeges szakok normatíváiból átcsoportosítsunk, és így finanszírozzuk a kis szakokat. A felsőoktatás-politikai kormányzatnak is vállalnia kell a felelősséget, ha valamit megszüntet, mert valljuk meg, azt nem lehet elvárni a felsőoktatástól, hogy önmagát mészárolja le, nemzeti értékeket semmisítsen meg.
– A korábbi kormányok az expanzió stratégiáját folytatták: legyen tudásalapú társadalom, egyre több kiművelt, diplomás ember. Most csak a drasztikus pénzelvonás érződik, elképzelés talán csak annyi, hogy feleennyi diplomásra van szükség, és növelni kell a kétkezi munka becsületét. Ez szembe megy nemcsak az európai trendekkel, hanem a szülők azon igényével is, hogy a gyereke többre vigye náluk. Ön érez kormányzati elgondolást a pénzelvonáson kívül?
– Nem, eddig inkább ötletekkel találkoztunk. De most, hogy fölállt az új felsőoktatási államtitkárság, határozott változást érzek a kerekasztalnál. Kezdetben úgy tűnt, a kerekasztal egy politikai probléma lokalizálásra létrejött szerkezet, ahová a rektorokat is meghívták. A bizottságokban zajló munka azonban bizonyította, hogy létezik egyfajta szándék arra, hogy a felsőoktatással most már tényleg valamit kezdeni kell. A magyar rektori konferencia indítványozta, és úgy tűnik, ezt az államtitkárság is pártolja, hogy a részletkérdések ötletszerű kezelése helyett a felsőoktatás stratégiáját kellene végre kimunkálni. Három éve mondjuk, hogy legyen saját államtitkársága a felsőoktatásnak. Legyen a felsőoktatásnak minisztere, stratégiája. E helyett hirtelen koncepcióváltozások követték egymást.
– Finoman fogalmaz. Az egyik pillanatban még 10 ezer 500 államilag finanszírozott keretszám van, aztán meg eltörlik a keretszámot.
– Az ötletelés azon a hamis feltételezésen alapult, hogy a felsőoktatás fulladozik a pénzben, feneketlen zsák a rendszer, hatékonytalan a működése, rossz a gazdasági és képzési szerkezete. Nem tudom, hogyan alakult ki ez a vélemény. A kormányváltás idején mély, politikai elítélés kezdte körüllengeni a felsőoktatást azzal, hogy korrupt a rendszer, a „rektorok vadásznak”, a HÖK meg úgy eluralta az egyetemeket, hogy egyes városokban szállodákat vásárol. Ezeknek a szállongó híreknek nyilván volt valami alapjuk, de ahelyett, hogy az illetékes tényfeltárást végzett volna, inkább hagytak kialakulni egy megrázó erejű képet, ami alapvetően befolyásolja a politikai döntéseket. Elmesélek egy példát. A kormányciklus kezdetén a közbeszerzési törvény hatálya alá vonták a felsőfokú intézményeket. Ez megoldhatatlan helyzet elé állította a felsőoktatásban a tudományos kutatások egy részét. (Ha egy már évek óta zajló kutatáshoz hirtelen, néhány napon belül kellene egy olyan vegyszer, ami csak az USA-ból szerezhető be, akkor arra aligha várhat a kutató fél évet, amíg lezajlik a közbeszerzési eljárás, addigra tönkremegy a kutatás, bedől a projekt. Ezért kértük, legalább a tudományos kutatást vegyék ki a közbeszerzési törvényből. Megkerestük az egyik volt ELTE-s képviselőt, hogy segítsen nekünk. Be is terjesztette a módosítót, az oktatási bizottság is támogatta, hiszen logikus volt. És pártpolitikai hovatartozástól függetlenül hány szavazatot kapott a javaslat? Egyetlenegyet. Ennek számomra szimbolikus üzenete volt: a politika elparentálta a felsőoktatást.
– És akkor jött a Széll Kálmán-terv…
– Igen, ami leszögezte, hogy négy éven belül a felére csökken a felsőoktatás támogatása, mert sok pénz van benne. Innentől kezdve bármiről volt is szó, hallgatói létszámról, finanszírozásról, szerkezetekről, képzésekről, minden javaslat abból indult ki, hogy az egyetemek finanszírozása eltúlzott. Még az a tan is terjedni kezdett, hogy majd az ínség megteremti a minőségi működést. Ahhoz kellett szakmapolitikai indoklást teremteni, hogy miért csökkenti a kormányzat a finanszírozást. És 2012 nyarán megjelent az önfenntartó felsőoktatás ideája. A rektori konferencia pedig mondta a magáét, hogy tiszta formájában nincs ilyen. Álláspontunk az volt, hogy a társadalom részleges tehervállalása gazdaságilag nehéz időkben hosszabb távon értelmezhető. A miniszterelnök megértette ezt, és a részben önfenntartó finanszírozás irányába mutató javaslataink egy részét be is fogadta. Azután teljesen váratlanul jött a nagyléptékű részösztöndíj-határozat. A MRK nem azt mondta, hogy a diákhitel önmagában nem jó, hanem azt, hogy nem lehet a társadalomra, különösen egy hitelválság és egy gazdasági krízis kellős közepén, átmenet nélkül ráterhelni a költségek jelentős részét. Ha a kormányzat a teheráthárítás mellett dönt, a társadalmat hozzá kell szoktatni ahhoz a gondolathoz, hogy a képzési költségekre félre kell tenni, vagy hitelt kell felvenni. Ez nem megy egyik évről a másikra. Az MRK elnöksége tíz évre becsüli a részleges önfenntartás kiterjedt bevezetését. Ezzel párhuzamosan jöttek az új ötletek. Nem kell annyi „állástalan” diplomás, bezzeg nincs egy jó asztalos! Szeretném megkérdezni, vajon miért azt a felsőoktatási képzést akarják csökkenteni, amely arányaiban kimutathatóan a legnagyobb társadalmi bevételeket hozza, és a leghatékonyabb befektetést produkálja? Miért ezek rovására akarják növelni a szakképzést? Igen, kell a szakmunkás, de semmiképpen nem a diplomások hátrányára. Vegyük tudomásul azt, hogy ha a szakmunkásképzést erősítve a szellemileg autonóm értelmiségi zónát csökkentjük, akkor ezzel beállunk az összeszerelő nemzetek sorába. Akkor mi csavarjuk a csavarokat az autók kerekén, és nem mi fogjuk megtervezni a jövő Ikarusát. Az egész világon gépesítik az ipari foglalkoztatást, a hangsúly a kereskedelem és a szolgáltatások terrénumába kerül. Oda magasan képzett szakemberekre van szükség, amelyeket a felsőoktatás bocsát ki. Diplomásokra és szakmunkásokra egyaránt szüksége van az országnak!
– Eddig csak akkor értek el valamit, amikor egységben voltak, egyértelmű és tartós ellenállást fejtettek ki a kormány politikájával szemben. A kormány megosztó taktikája azonban sikeres volt. Már csak a Hallgatói Hálózat tiltakozik. A kormány pluszpénzeket ígér. Hisznek még ebben?
– Ha nem hinnénk abban, hogy érkezik pénz a felsőoktatásba, már felálltunk volna a tárgyalóasztaltól. A mostani kormányzati ígéretek mögött két dologról van szó. Egyrészt arról, hogy vannak olyan intézmények, amelyek strukturális problémákkal küzdenek, nem tudnak hallgatót szerezni, de lokális vagy regionális megfontolásokból fontosnak látszanak. Fenntartásuk problematikus. De a kormány egyelőre nem tudja, mit kezdjen ezekkel. Idén még adósságátvállalással siet a segítségükre. Aztán ott van a PPP-programok kiváltására szánt egyszeri támogatás ígérete. Az értelmezéshez hozzátartozik, hogy az egész magyar felsőoktatásnak alacsonyabb a PPP-tartozási aránya, mint egyedül a Művészetek Palotájának. Annak idején, a PPP-szerződések megkötésekor már évtizede hiányzott a felsőoktatás fejlesztésére fordítható elegendő tőke. A PPP úgy jelent meg, mint az egyetlen olyan lehetőség, amelyben a kormány is hajlandó vállalni felelősséget. Ezek a PPP-szerződések azonban több intézményt nehéz helyzetbe sodortak, kiváltásuk sokaknak lenne komoly segítség a túléléshez. (Az ELTE Bölcsészettudományi karának nehéz helyzete is ezzel van összefüggésben.)
– És van persze az az adósság, amit a kormány maga idézett elő azzal, hogy a tavalyi 154 milliárd helyett csak 123 milliárdot adott az ágazatnak.
– Ez is benne van a felsőoktatás gazdasági helyzetében, persze. De visszatérve a felsőoktatási államtitkársághoz: a felsőoktatás-politikai kormányzatnál talán most először összeérnek az információk. Eddig négy minisztériumba voltak szétterítve a felsőoktatást érintő hatáskörök, továbbá a miniszterelnökséghez, sőt a miniszterelnök úrhoz személyesen, hiszen egy sor döntést ő hozott meg. Így több irányból jöttek az információk, az utasítások, amelyek sokszor ellentétesek voltak egymással. A helyzet olykor kaotikus volt. Most viszont úgy tűnik, összefutottak az információk, s valamennyi forrásból kiderült, hogy tényleg baj van. Ezt követően kínálta a kormány a 10+1 milliárdos segélycsomagot. Feltehető, hogy a Széll Kálmán-terv előrelátóbb kialakítása és végrehajtása esetén nem alakult volna ki az erre okot adó szituáció.
– Bizony, lehet. Ráadásul a kormány pénzalapjából csak akkor kaphat az intézmény, ha vállalja, hogy mégiscsak lemészárolja magát, vagyis megválik karoktól, szakoktól.
– Strukturális javaslatot kell tenni a támogatás fejében, amit nem egységes elvek szerint akar a minisztérium elosztani, hanem egyedi egyeztetések nyomán. Az intézményfejlesztési tervek kapcsán folytak már tárgyalások a felsőoktatási intézmények között arról, hogyan osztozzanak meg a képzési struktúrán. Ezt a kérdést racionálisan át lehet gondolni, ez még nem önmészárlás. Ezt végig lehet tárgyalni, hosszú, nagyon nehéz tárgyalássorozat lenne, de meg lehet csinálni. Továbbá a felvételi eljárásokkal kapcsolatban próbáljuk napirenden tartani Matolcsy György volt nemzetgazdasági miniszter 26 milliárd forintos többlettámogatásról szóló ígéretét.
– Szakértők újabb megszorítócsomagról beszélnek. A rektorokat és a hallgatókat becsapva a kormánypárt az alaptörvényben szabályozná a felsőoktatás kormányfelügyeletét és a hallgatói szerződéseket, amelyekről elvileg még tárgyalnak. Honnan van még bizalom?
– Ez kényszerű bizalom, de azért van alapja. Elsősorban az államtitkárság felállítása támasztja alá, illetve, hogy olyan államtitkárt választott a kormány, aki egyetemi szakember, volt egyetemvezető, aki érti a rektori konferencia szavát, aki tudja, hogyan működik a felsőoktatás. Nem akarom misztifikálni Klinghammer István személyét, de ő maga köré tud építeni egy olyan szakértőcsapatot, amelynek tagjai fogadókészek lesznek a szakmai érvekre.
– Azt értem, hogy Klinghammer István személye erősíti a bizalmukat. Csakhogy a nyilatkozatai szövegszerű bizonyítékai annak, hogy a pozíció határozza meg az álláspontot. 2005-ben még ellenezte a röghöz kötést, most meg nagyon is egyetért vele.
– Ha valaki egy regnáló kormányban tisztséget vállal, akkor vállalja annak a kormánynak a fő politikai irányvonalait, s nyilván annak megfelelően kell kialakítania az álláspontját. Ha nem lenne bizodalmunk, akkor értelmetlen lenne maga a tárgyalás is.
– Akkor elképzelhetőnek tartja, hogy a kormány a vitatott pontokat kiveszi az alaptörvény-módosító passzusok közül?
Az MRK kezdettől azt az álláspontot képviseli, hogy a kancellári rendszert nem tudja elfogadni abban a formájában, amit a kormány letett az asztalra. Eszerint a rektor csak az akadémiai ügyeket vihetné bármiféle pénzügyi intézkedési lehetőség nélkül, a kancellár pedig rendelkezhetne gazdasági kérdésekben, valamint a teljes adminisztráció felett. Ez a kettős vezetés céltalan és megvalósíthatatlan. Ebben a Kereskedelmi és Iparkamara is egyetértett velünk.
– Na de most az alaptörvénybe kerül a lehetősége.
– Ez félreértés, hiszen a tervezett módosítás a kormány azon jogáról szól, miszerint felügyeli a felsőoktatás gazdálkodását, s ehhez meghatározhatja az ellenőrzés módozatait. Ez a jelenleg fennálló állapot.
– De megteremti annak a lehetőségét, hogy a kormány bármikor kinevezze a kancellárt.
– Most is bármikor megteheti. Ez nem alkotmányossági probléma. A gazdasági ellenőrzésre vonatkozó fordulat véleményem szerint egy esetleges alkotmánybírósági kanyart hivatott kikapcsolni.
– Igen. Ez a baj vele.
– Úgy gondolom, az Alkotmánybíróság korábbi döntéseire vonatkozó másik előterjesztés ezt a problémát amúgy is fölemészti. A veszélyt nem abban látom, hogy az Alaptörvénybe íródik az az evidencia, hogy a felsőoktatási intézmények a kormány irányítása alatt állnak. A dolog lényege, hogy ehhez milyen formát vesz igénybe a kormány, és éppen erről szólnak a jelenlegi tárgyalások.
– Mi lesz, ha a hallgatói szerződések ügyében nem mozdul el a kormány?
– Nekem az az információm, hogy komolyan elmozdultak a holtpontról a tárgyalások ebben a kérdésben. Mindenki számára szimbólummá lett ez a kérdés, a kormánynak is, elsősorban azonban a HÖOK-nak. Ahogyan értelmezem, a megoldás egy kompromisszumos modell felé közelít.
– Ha már a hallgatói önkormányzatot említi: ha nincs a listabotrány, akkor meddig „nem látja” az egyetem vezetése, hogy mi zajlik a BTK HÖK-ben? Mikor lett volna ügy a listabotrány nélkül abból, hogy a Jobbik befészkelte magát a szervezetbe?
– Évek óta érzékeljük azt, hogy a hallgatóság körében bizonyos szkepticizmus van a HÖK kapcsán, de ez nem feltétlenül politikai alapú. Az egyetem vezetése a hallgatókat régóta ösztönzi arra, hogy vegyék komolyan a hallgatói önkormányzatot, többek között például az oktatói munka hallgatói véleményezésének kapcsán. Pontosan a legutóbbi BTK-választásoknál lehetett érzékelni, hogy egyensúlyi helyzet jött létre hallgatói csoportosulások között. A választásokon patthelyzet alakult ki, s végül egyetlen szavazattal nyert a jelenlegi elnökség. Vagyis egyáltalán nem mondanám, hogy a hallgatóság érdektelen volna ebben a kérdésben. Ami a Jobbikot illeti: más pártokkal ellentétben, úgy tűnik, szisztematikusan építkezett a BTK hallgatói önkormányzatnál, de az nem bizonyított, hogy a HÖK-öt infrastruktúraként használta volna. A listák miatt úgy hírlett, mintha az egész egyetemi önkormányzat a Jobbik befolyása alatt állna, de ez egyfelől csak a bölcsész-részönkormányzat vonatkozásában értelmezhető, másfelől pedig inkább egyes vezetőkre igaz. A mi felelősségünk, úgy gondolom, nem szervezeti felelősség. Hiszen az ELTE mindig gátat vetett annak, hogy az egyetemen politikai rendezvények legyenek, politikai szervezetek jelenjenek meg. Nyilván, ha a HÖK, amelynek egyes tagjai a Jobbik befolyása alatt álltak, behoztak volna valamiféle politikai rendezvényt, akkor hamarabb nyilvánosságra került volna ez a történet is. De nem így zajlott. A felelősség az oktatói kar irányából is felvethető. Évről évre bekerül az egyetemre több ezer lelkes, tudásra, információra, ideológiára, orientációra éhes fiatal, aki keresi a helyét, a meggyőződését. Higgyük el, hogy a 18 évesek között nagyon kevesen vannak olyanok, akik családi indíttatásból, meghatározott politikai karakterrel érkeznének. Nem pártpolitikára gondolok, hanem a világhoz való igazodás kérdéseire. Nyilvánvaló, hogy az oktatók sokat tudnak tenni azért, hogy helyes értékek felé tereljék a hallgatókat. A leghatározottabban cáfolom, hogy az ELTE-n eluralkodott volna valamiféle radikalizmus akár az oktatók, akár a hallgatók között. A felelősség inkább ott ragadható meg, hogy a fiatalok igényeit azonnal kezelniük kell az oktatóknak. Mindenkinek vállalnia kell, hogy eszményképeket állít, példát mutat, s legyenek azok liberális vagy konzervatív értékek, közvetíti a hallgatók felé.
– Ezt úgy érti, hogy az oktatónak világosan ki kell fejezni, hogy elutasítja a rasszizmust, az antiszemitizmust?
– Igen. Az egyetemen ezek a jelenségek tűrhetetlenek. Az ELTE elhatározta, hogy alapos szociológiai kutatást végez a hallgatóság politikai orientációjára vonatkozóan, fórumszerű rendezvénysorozatot hirdet az álláspontok ütköztetésére. Meggyőződésem, hogy a hallgatóság többsége nem „jobbikos”. De nem tagadom egyetlen pillanatig sem: a BTK-t mélyen megrázta ez az esemény.
forrás:nol.hu