Egy új köztéri szobor vagy kőkereszt akkor válik igazán a köztér részévé, amikor először ráesik a hó. Lengyeltóti romái még augusztusban állították fel a cigánysor elé az új feszületet, de a természet ezen a télen „avatta fel”. S most zárt Schild Tamás fotóművész tárlata is Pozsonyban, amelyen többek között a lengyeltóti cigánysor lakóit ábrázoló képeket állította ki, majd hirtelen Indiába ment. (Európai út)
– Nem könnyű az itteni romák helyzetén javítani – mondta Zsombok Lajos polgármester (képünkön) még a nyáron. – Nagy a munkanélküliség, három nagyüzem is megszűnt a környéken a rendszerváltás után. A város munkavállalóit, köztük a romákat a közeli Balatonboglári Állami Gazdaság leépítése érintette a legsúlyosabban. 
Balatonbogláron szakmunkásképző, Lengyeltótiban oltványtermelő gazdaság is működött, helyettük nincs ma semmi. A tartós munkanélküliség miatt sorolták ezt a környéket az ország leghátrányosabbjai közé. Esélyegyenlőség a romák számára nincs, itt csak az esélyhátrány csökkentését lehet célul tűzni. A cigánysoron mindenesetre időközben megépültek a korábban hiányzó illemhelyek s ma már elszállítják a kukákba gyűjtött szemetet. Az alapvető viselkedési normák betartását a polgármester mindenkitől elvárja. Már a helyi iskolában is ez volt a célja, ahol először tanárként, majd igazgatóként működött. 
Sofőr vezette hivatali autón, a polgármester kalauzolásával jutottam ki a cigánysorra, ahol Horváth Gyula, a Roma Nemzetiségi Önkormányzat vezetője már várt bennünket. Először arra kértem, mutassa meg, hová szeretné felépíttetni azt a kőkeresztet, amelynek megszavazásáról az önkormányzat honlapján már korábban értesültem. – Ide – mutatott a cigánysor előtt húzódó földút közepére, amely a kukoricásba vezetett. – De hiszen ott út van! – Hivatalosan nincsen! Látja azt a villanyoszlopsort a bozótosban, a házak előtt? Ott az igazi út! – De miért pont a földek szélén, a cigánysorral szembe akarják a keresztet felállítani? – Azért, hogy ránk nézzen az Isten! 
Közben kíváncsi felnőttek és gyerekek vettek körül minket. Egy idős férfi, Ernő bácsi, szerette volna, ha az ő udvarát is megnézem: szép paradicsomültetvényt alakított ki a beszántott földdarabkán. Más házaknál, Szabóéknál és Horváthéknál is szárba szökkent a vetemény az adományként kapott magokból. Horváthék az egyik udvarban a nemrég kapott előnevelt csirkéket is megmutatták. Az elfoglalt polgármester időközben elköszönt tőlünk és elhajtatott. – Járt ide egy magához hasonló meglett ember – fordult hozzám a roma vezető. Először nem ismertük, nem tudtuk mit akar, csak elkezdett fényképezni. Még haragudtunk is rá, de aztán megismertük és megkedveltük. Úgy látszott rajta, hogy fáradt… Meg is kínáltuk kávéval… Azokból a fotókból végül komoly kiállítást rendezett Budapesten, és a képén szereplőket meghívta a fővárosba. Magának látnia kellene azokat a képeket! Azokban minden benne van! Elküldöm sms-ben a fotós nevét és a telefonszámát.
Ebben maradtunk, de aztán minden fordítva történt. Mert végül az akkor személyesen még nem ismert Schild Tamás fotóművész hívott fel engem, nem én őt. Horváth Gyula ugyanis nem nekem küldte el az ő nevét és a számát, hanem neki az én elérhetőségemet. Nemrég személyesen is találkozhattunk budapesti műtermében. Odafelé a villamoson egy róla szóló frissen megjelent interjút olvastam Rudas Dóra tollából, aki a fotóst a január 27-én bezárt pozsonyi kiállítása kapcsán szólaltatta meg.
A fotós így beszélt roma modelljeiről: „Előbb elkészítettem azokat a képeket, amik nekik fontosak, ez lehet akár egy igazolványkép vagy családi fotó. És aztán az idő múltával, ahogy a gátlásaink, a félelmeink és teljesen érthető fenntartásaik elmúltak – hisz annyira más közegből jövünk –, elkészülnek azok a képek is, amiket én szeretnék megcsinálni. És ez nem egyszerű folyamat. 
Hiszen a budapesti, Rózsadomb környéki egzisztenciámmal, a sportkocsimmal, ha megállok egy cigánysoron, akkor vajon mit gondolnak, amikor előveszem a fényképezőgépemet a meztelenül szaladgáló cigánypurdék között? Az egyik első kérdés, hogy pedofil vagyok-e, olcsó kurvát keresek-e, vagy rasszista vagyok-e, aki most jól körül akar nézni. És ha egyik sem, akkor meg mi a büdös francot keresek ott!? És akkor ezt így vagy úgy meg kell magyaráznom. Vannak, akik azt mondják, köszönjük szépen, nem kérnek belőlem, mások meg azt, hogy jó, próbáljuk meg.”
A tágas kertben álló patinás családi házban magas, korombeli férfi nyitott ajtót. Azonnal kitűnt, hogy félszavakból is megértjük egymást. Lengyeltótiban valójában nem fáradt volt, amikor a romák kávéval kínálták, hanem akkor halt meg az édesanyja. 
Ennek hatására kezdett el fotózni. Kivetítette ki a képeit a szobája falára, úgy néztük végig egész munkásságát. Meglepve láttam, hogy a lengyeltóti és más cigányok között fotózott egyik sorozatnak az a címe: „Isten háta megettiek!”. S megemlítettem, hogy az új roma kereszt rendeltetése éppen az, hogy „ránézzen a cigánysorra az Isten”. – Érdekes egybeesés – mondta Schild – , mert nem emlékszem, hogy Lengyeltótiban szóba hoztam volna ezt a címet. Megtudtam: Brüsszelben is kiállította már a képeit, Járóka Lívia EP képviselő meghívására. Az akkori plakáton szintén lengyeltóti gyerekek láthatóak. A budapesti kiállításra pedig, pontosabban kiállításokra, hiszen egyszerre három is volt akkor, valóban meghívta Lengyeltótiban és máshol fotózott roma modelljeit. 
Akik nagyon örültek, legtöbbjük akkor járt életében először a fővárosban. Otthon ezt úgy mesélték, hogy a fővárosban „velük voltak tele a falak”. Azóta is visszajár hozzájuk. Ez a munkamódszere.
Majd a napokban újabb telefon: meg akartam kérdezni, mikor hozza haza Pozsonyból a képeit, mire azt a választ kaptam, hogy ezt most más intézi helyette. Ő ugyanis indul Indiába, a világ legnagyobb vallási zarándokünnepére, a Kumbh melára, Alláhábádba. Ahol naponta több millió hindu mártózik meg a Gangesz folyóban, hogy megtisztuljon bűneitől, s ahol fotózni fog, egy műveit megbecsülő mecénás támogatásával. Várjuk tehát fotóművészünk új, a romák indiai őshazájában készülő sorozatát!
Pálóczi Antal
