Az október 23-án kitört forradalom november 4-étől, a mindent elsöprő szovjet ellentámadás megkezdésétől elkeseredett szabadságharcként folytatódott, amelyben 56 évvel ezelőtt a cigány fegyveresek is kitettek magukért. Az új budapesti ’56-os emlékmű a XVIII. kerületben a roma áldozatok nevét is megörökíti.
Előző riportunkban két történész, Eörsi László és Horváth Miklós elmondták: azért nehéz felderíteni melyik szabadságharcos volt cigány származású, mert a hatósági nyilvántartás nem tett különbséget roma és nem roma között. Eörsi László hozzátette még, de csak most közöljük, hogy korábban a romák közé sorolta Onestyák Lászlót, mivel társai mindnyájan „Cigány”-nak szólították. Az Onestyák család azonban ezt nem fogadta el, mondván: ők nem romák. A „forradalmi legendák” is gyakran pontatlanok. 
A Corvin közi „Cinka Pannát” vagyis „Kócost” például a legújabb kutatások szerint, nem is Szabó Ilonának hívták! Pedig az ottani emléktáblán ezzel a névvel szerepel! Ilyen nevű halottja azonban a Corvin köznek nem volt – állította a két történész egybehangzóan. „Kócost” a közelben, az udvarlójával együtt lőtték le az orvlövészek, de az igazi „Kócost” Eörsi szerint vélhetően Kerekes Máriának hívták.
Az emléktábla kedvéért ismét felkerestem az 56 évvel ezelőtt főhadiszállásként működő Corvin mozit, s hogy felmérjem, miért is volt annak idején olyan kiváló „erőd”. Különös adottsága, hogy a mozit patkó alakban körülfogó teret magas háztömbök határolják, de alattuk szűk kijáratok nyílnak. Előnyös volt az is, hogy a szomszédos Práter utca iskolájának konyhája, ahol az élelmezés zajlott, innen jól megközelíthető. A stratégiai fontosságot növelte a mozi mögött működő benzinkút, ahonnan vödrökben hordták az üzemanyagot a Molotov-koktélok készítéséhez. 
A délutáni csúcsforgalomban szinte valószerűtlennek tűnt, hogy a közeli házakból 56 évvel ezelőtt Molotov-koktélokat dobáltak a sárga villamosok helyén dübörgő tankokra. A történeti források szerint az ötödik és a negyedik emeleti lakások voltak erre a legalkalmasabbak, de néha a harmadik emeletet is használták. Az egyik ablak – ebből tilos volt palackot dobni – mindig a főnöké volt, aki a támadást irányította. Csak neki volt szabad kinézni. Az első napokban, ha a dobás után kinéztek, a megszállók azonnal odalőttek és gyakran találtak is. Így alakult ki az a gyakorlat, hogy egyszerre több dobó mintegy „vakon” dobja ki a palackokat a főnök utasítása szerint, a szemközti ház emeletére vagy erkélyére célozva, mindenki máshová, hogy az egész utcát beterítsék a Molotov-koktélok, s egyik vagy másik találjon. Majd a dobás után rohanás ki a szobából! Az égő tankokból kiugráló katonákra más tüzelő állásokból, mások lőttek.
Első csoportképünk a Corvin közzel szomszédos Práter utcai Bosnyák-raj fegyvereseit ábrázolja: elöl Bosnyák Gábor parancsnok, utolsó előttiként a bajuszt viselő roma Ponczok Sándort látjuk. Bicskén született 1926-ban, édesapja gépmester volt, a nevelőapja zenész. Iskolába nem járt, nem tanult meg írni és olvasni, 9 éves kora óta dolgozott. 1952-ben Budapesten, a cementgyárban vállalt munkát, majd Gödöllőn lett gépmester. 
Az első élettársától két gyermeke született, a második pedig öt gyermekkel költözött hozzá. Még októberben csatlakozott a corvinistákhoz. Parancsnoka vakmerő, vállalkozó szellemű és fölényes embernek jellemezte. A forradalom leverése után nyersbőr-begyűjtőként dolgozott, de 1957. április 23-án a Kerepesi BM Rendőrkutya-telep parancsnoka erről az először egy francia lapban közölt fotóról felismerte. Ponczokot tizenöt évre ítélték. A tárgyalásán ezt vallotta: “Amikor bevittek Kistarcsára, a rendőrségre, nagyon megvertek, majd a főkapitányságon is. […] Azt sem tudtam, hogy ki ki ellen, és mi ellen harcol.[…] Nem tudom megmondani, hogy akkor ki volt a kormányon, de én amellett a kormány mellett fogtam fegyvert, aki nekünk munkát és megélhetést biztosított.” 1963. március 29-én szabadult, szeptember 11-ig rendőri felügyelet alatt állt Kistarcsán, és kőműves-segédként dolgozott 1966-ben bekövetkezett haláláig.
A megtorlás korszakából való a képünkön látható, vérrel írt börtönlevél is. (Nem az analfabéta Ponczok írta, bár ő a börtönben négy általános iskolai osztályt elvégzett, s végül megtanult írni-olvasni.)
A következő archív csoportképen, középen, az előző cikkünkben bemutatott s 1959-ben kivégzett mártír, Kóté Sörös József látható, puskával a kézben. Testtartása elárulja, hogy minden bizonnyal megbecsült tagja a csapatnak, aki képes a harcban a társai és a parancsnoka elismerését kivívni. 
Kis képünkön a szintén tragikus sorsú Makó Gézát látjuk, aki 1932-ben született, kéményvakolóként dolgozott a forradalomig és a IX. kerületi Gubacsi úton lakott. A harcok idején a feleségével együtt a Corvin közi felkelőkhöz csatlakozott. A fegyverraktár kezelésére kapott megbízást, időnként sofőrként tevékenykedett. A forradalom leverése után a Szovjetunióba internálták. 
Felesége, Makó Gézáné Lólé Rozália munkásként dolgozott valamelyik üzemben. A forradalom idején a férjével együtt a Corvin közi felkelőkhöz csatlakozott. Konkrét tevékenységét és további sorsát nem ismerjük.
A november 4-én kezdődött és mindent elsöprő szovjet támadás november közepére megtörte az ellenállást. Budapest, tizenegy évvel a második világháború után ismét romokban hevert. A Terror Háza Múzeum (THM) adatai szerint közel 20 ezer fő megsebesült, s a harcok és kivégzések során közel 2500-an vesztették az életüket. A budapesti Hargita téren, a THM igazgatója, Schmidt Mária és Ughy Attila, XVIII. kerületi polgármester által november 4-én felavatott új ’56-os emlékmű ezeknek az áldozatoknak állít emléket, a külön-külön bazaltkockába vésett nevekkel (köztük a roma áldozatokéval is). A közel 2500 „nevesített” utcakő egyetlen tömbbé épült össze F. Kovács Attila Kossuth-díjas művész alkotásában, de alul 3-3 sor üresen maradt az emlékmű mindegyik oldalán. Ezekre a még üres kockákra a Terror Háza Múzeum történészeinek és másoknak a kutatásai által felderítendő, még ismeretlen áldozatok neveit vésik majd. Feltételezhetően romák is lesznek közöttük.
