Felavatták Szenes Iván új síremlékét a Kozma utcai zsidó temetőben, amelyre több sírfeliratot is véstek a leghíresebb slágereiből vett idézetek mellé. Lapunk tudósítója egy kabaréba illő temetői közjáték miatt nem tudta elolvasni az összeset, ezért később még vissza kellett mennie.
Hogy jó irányba haladok Szenes Iván új síremléke felé a hársfákkal szegélyezett hosszú sétányon, azt abból állapítottam meg, hogy félúton megpillantottam Bodrogi Gyulát, amint egy kamerás operatőr előtt és a „helyzethez alkalmazkodó” riporternő társaságában éppen Szenes Iván anekdotát adott elő. (Bodrogi volt a szeptemberben megtartott Rezső téri Szenes emlékkoncert műsorvezetője is.)
Most, a zsidó temető szabályai szerint kalapot viselt, s erről rögtön eszembe jutott, hogy kis fekete zsidó fejfedő, kipa van a fejemen, amit a bejáratnál kaptam kölcsön, s belém villant: vigyáznom kell, nehogy leessen. (Nem zsidó lévén nem szoktam hozzá a viseléséhez. Talán a hajhoz kellett volna tűzni valamivel?) Tovább haladván megpillantottam a gyülekező sokaságot, majd Szenes fehér márványból készült, amfora alakúra faragott sírkövét is megláttam. Sok híresség vette körül: énekesek, színészek, zeneszerzők, de zsidó papok is. Sőt, a VIII. kerületi Fideszes polgármester, Kocsis Máté is eljött, aki a Rezső téren szeptemberben tartott emlékkoncerten megnyitó beszédet mondott, kiemelvén, hogy a Szenes család már generációk óta a VIII. kerületi Rezső téri házban él.
A sírkőavatás kisebb fennakadással kezdődött, mert az MTI állítólag rosszul adta ki a hírt: a temetés színhelye nem a Kozma utcai köztemető, hanem a Kozma utcai zsidó temető volt (villamossal eggyel tovább kellett utazni). S akik oda mentek tévedésből, azokra még várni kellett. Közben feltűnt, hogy nem csak Szenes Iván sírján áll fehér márvány amfora, de azokból ott már egy egész kis „ligetnyi” látható, amit le is fényképeztem, majd elkezdtem felírogatni, hogy melyik kié.
Így én már Szenes Andrea avatóbeszéde előtt tisztában voltam vele, hogy az egyik márvány amfora Szenes Iván apjáé, a nótaköltő, fiatalon elhunyt Szenes Andoré. A következő az ő feleségéé, „Pirkóé”, aki – mint előzetesen tájékozódtam róla –, a tíz évesen félárván maradt Ivánt egyedül nevelte fel és mindent elkövetett, hogy fia zenét tanuljon és diplomás ember legyen. Így aztán Szenes Iván apjához hasonlóan szintén elvégezte a jogot, mielőtt szövegíróként befutott volna. (A később Kovács Kati által sikerre vitt „Úgy szeretném meghálálni” kezdetű dalban Szenes ezt a gondoskodást köszönte meg.) A harmadik márvány amfora Szenes Iván feleségéé, Kornay Mariann színésznőé, akinek a nevét a Szenes család által a pályakezdő tehetségek támogatására alapított Kornay Mariann Művészeti Díj viseli, amit eddig Dér Heni és Oláh Ibolya vehetett át. Miután „mindenki befutott”, megkezdődött az avató ünnepség: hangfelvételről az elhunyt író is megszólalt, majd legnépszerűbb dalai következtek, s ilyenkor az ember folyamatosan csodálkozik: „ezt is a Szenes írta, meg ezt is”? A legmeglepőbbnek azt éreztem, hogy a Vuk című film betétdalának „Fürge rókalábak” kezdetű szövegét is ő jegyzi! Hogy annyi stílus és hangulat után a legfiatalabb generációhoz is utat tudott találni, miközben a többi slágere sem ment ki a divatból!
Szenes Andrea sírkő avató beszédében elmondta: édesapja ötlete volt, hogy minden családtag az eredetileg Vilt Tibor szobrászművész által az ő apjának készített síremlék másolatát kapja, s hogy végül neki is ilyen sírköve legyen.
Életében Szenes Iván csaknem kétezer dalszöveget írt. A legsikeresebb slágereinek a címét szintén felvésték a sírkőre. A dalok mellett több mint száz színdarabot, filmet, rádió- és tévéjátékot mutattak be a szövegeivel, illetve az ő átdolgozásában. Előre megírt több sírfeliratot is, az egyik így szól: „Éltem, voltam, daloltam”, a másik így: „Az út ezúttal véget ért, mégsem leszel elhagyott, csak gondolj rám és ott vagyok”. (Odaláttam, s észleltem, hogy a véset utolsó szavát „Apu„ Andrea nem idézte, én most megteszem.) Majd az első sírfelirat variációjáról is mondott valamit, ami az amfora túloldalán olvasható, de közben fotóznom kellett, gondoltam, majd a végén azt is lefényképezem. Ekkor lépett a mikrofonhoz
a VIII. kerületi Fideszes polgármester, Kocsis Máté, aki szerint Szenes Iván ebben az országban generációkat tart össze, s még a halála után is alkotásra ösztönöz bennünket az életművével. Végül zsidó imák és énekek következtek (megtudtuk azt is, hogy Szenes Iván zsidó neve valójában Benjámin). Az ünnepség hivatalos része után a tömegben enyhe mozgolódás támadt: egy ismerős orgánumú férfihang mint kezdeményező mondta, majd egy idős hölgy vette át szót: – „A kalap! A kalap!” – hallatszott – „A polgármester úr fején… elviszi a kölcsönkalapot!” Önkéntelenül a fejemhez nyúltam, megvan-e még a kölcsön kipám: – megvolt. A meglepett polgármester közben moderált hangon közölte, hogy a kalap az övé. Mindez nem keltett nagyobb feltűnést. Közben Szenes Andrea befejezésként azt indítványozta, hogy aki akar, lépjen oda Szenes Iván síremlékéhez érintse meg és kívánjon valamit, mert szerinte teljesülni fog. Elsőként Gábor S. Pál, Szenes egyik legkedvesebb munkatársa, többek között a Hosszú forró nyár, a Kicsi gyere velem rózsát szedni és a Találkozás egy régi szerelemmel című dalok zeneszerzője lépett a márvány amforához (első képünkön) és mormolt valamit. Aztán még sokan megtették ugyanezt. Végül a polgármester elindult a sétányon a kijárat felé, s én a nyomába eredtem, mert kérdezni akartam tőle valamit Móricz Zsigmond új, eddig még nem létező szobrával kapcsolatban, amelynek a felállításáért lobbizom.
Mint tudjuk, a Klinikák és a Ludovika közötti kis térrel szemközt áll az Üllői út 95-ös szám alatt az az emléktáblával ellátott ház, amelyben az idén 70 éve elhunyt Móricz 20 éven keresztül élt és alkotott: ott vált íróvá, s végül, sajnos, ott lett öngyilkos a felesége is. Maga a ház a IX. kerülethez tartozik, de a ház előtti tér a VIII. kerülethez. Itt talán állhatna egy szobor a házra fölnéző Móriczról és feleségről, Jankáról, akinek az író az életművét köszönhette… Épp ennél a résznél tartottam, amikor a sétányon utolért minket a „riasztás” ismét, csak most egy másik idős hölgy közvetítésével. – „Polgármester úr, a kalap… a kalap!” – Ez a sajátom – ismételte a polgármester, megint udvariasan, de én találva éreztem magam, mert én a fejfedőmet 200 forintért béreltem a kapuőrtől, amit talán ingyen adott (volna, de mint tudjuk, Krisztus sírját sem őrizték ingyen). Másrészt nagyon kellemetlenül érintett, hogy egy fontosnak érzett mondandóból zökkentenek ki egy olcsó, talán politikai természetű ugratás miatt. 
Már az első „riasztásnál” egy ismert kabaretista nevét véltem meghallani, aki feltehetően nem a Fideszre szavaz majd, de ezt a nevet most nem írom le, csak a foglalkozását, ami talán mentségéül szolgál: hátha a művész úr most is csak „alkotott”. Az élet azonban nem kabarétréfa. Az illetőnek jobban meg kellett volna fontolnia, hogy művészek és újságírók ilyen csoportosulásában nyilván írói vénával rendelkezők is akadnak, akik számára – a napi penzumon felül – mindenki modell! S hogyha ostorozni való gyarlóságot észlelnek, „kiszerkesztik” azt, hogy fennmaradjon az emlékezetnek. Mindezt talán túlságosan mellre szívtam, de ha valaki a Google keresőben a Pálóczi Antal Búcsú a szonettől szavakat beírja, s megnézi az így „kiadott” verset, talán megérti az érzékenységemet. (A klipes költeményben az úgynevezett „zsidókérdést” interpretálom, nemzeti szabadelvűként.) Ez a kizökkentő incidens volt az oka annak, hogy nem mentem vissza akkor lefényképezni az amfora másik oldalán a sírfelirat megemlített, azonban nem jól hallott variánsát . Egészen tegnapig, de most már Szenes egyik gondolatmenetével felvértezetten, amit az Alef című zsidó lapban, Bozsán Eta 2010-ben megjelent interjújában olvastam. Bozsán megkérdezte tőle a halála előtt nem sokkal, mi a véleménye arról, hogy itt-ott megint felütötte fejét az antiszemitizmus? Mire az író azt felelte: ő minden gyűlölködést elítél, az antiszemitizmust és a kirekesztést főleg, de ugyanúgy a sovinizmust is. Aki azt mondja, hogy csak a magunkfajta ember létezzen, az neki nem ember. Majd hozzátette, hogy esetleg zsidó sovinizmusra vállalkozna, de csak azzal a goebbelsi megkötéssel, hogy ki a zsidó, azt ő mondja meg. Mert akkor számára a kékvérű dzsentri Fényes Szabolcs pajeszos ortodox zsidó lenne, míg az a zsidó származású valaki (akinek a nevét akkor ő sem akarta megmondani) lenne az árjánál árjább antiszemita, akit utálni kell. Az „Éltem, voltam, daloltam” sírfelirat variánsa az amfora túloldalán így szól: „Éltem, voltam, fuldokoltam”. Ekkor tettem le a kövemet Szenes síremlékére, hogy én is elköszönjek tőle.
——————————————————————————————————————————————
AZ ÉN VIII. KERÜLETEM (1.)
Fiatalabb koromban a VIII. kerületi Mátyás tér mellett laktam a Nagyfuvaros utcában, majdnem szemben a Mátyás térbe torkolló „Kocsisorral”, ahol a „lányok” dolgoztak. A környék akkoriban másoknak főleg erről volt híres. Én, az ELTE hallgatójaként azonban azt is tudtam, hogy egykoron a Mátyás tér 4-es számú szecessziós bérházban laktak „kegyelmesék”, akiket József Attila így szőtt bele híres versébe: „Kis láboskában hazahozta kegyelmeséktől vacsoráját”. Abban az időben a közeli Fiumei úti sírkertbe jártam futni délutánonként. (Sőt, kora estéken, akár zárás után is. Most már bevallhatom: a temető Józsefvárosi pályaudvar felé eső oldalán, a „szárnyas angyal” melletti vasvillanyoszlop keresztvasáról lehetett a legkönnyebben fellépni a fal tetejére. Akkor még nem volt szögesdróttal körbecsavarva a villanyoszlop.) A feleségem is oda hordta babakocsival a gyereket levegőzni (csak ő délelőttönként a temető főkapuján keresztül). „Futó pályámon”, az akkor még a temető túloldalán működő Ügető felé kezdvén a kört, a kerítés után nem sokkal Szabó Dezső sírja következett, majd a Kossuth mauzóleum, aztán Deák Ferenc síremléke. Majd Ady sírja és szobra mellett, illetve Jókai sírja és Blaha Lujza síremléke között elhaladván, a „művész parcella” felé szoktam venni az irányt, ahol zeneszerzők, festők, szobrászok és írók nyugszanak, például Krúdy Gyula is. Szerettem „mellettük” elfutni, úgy éreztem nem bánják (a hallgatásukat beleegyezésnek vettem), sőt, a hosszú élet és a hosszan tartó munka zálogának tekintik. Ekkor történt, egy maihoz hasonló novemberi napon, hogy Krúdy sírkövén egy dunsztos üveg halványsárga vizet fedeztem föl, ami nagyon felbosszantott. Már esteledett, egyedül voltam, így minden további nélkül lehajoltam, hogy a gyanús folyadékot kilöttyintsem a sétány melletti gyepre, s aztán az üveget is a szemetesbe dobjam. A kíváncsiság azonban, hogy tényleg jól gondolom-e, illetve hogy milyen régen követte el az „urológiai természetű” sírgyalázást a merénylő, arra sarkallt, hogy egy villámszimatolással ellenőrizzem a dolgot. S ekkor megéreztem a muskotály illatát: az üvegben bor volt. Csak nem borosüvegben, hanem dunsztosban, talán hogy a Krúdy rajongó elejét vegye a „kóstolgatásnak” . Visszatettem az üveget a „helyére” és tovább futottam. Másnapra az üveg már nem volt meg, a muskotály szagát azonban még érzem.