Pécsi tudósítónk Szita Bence eltűnését követően beszélt először a fiú nevelőapjával, aki már akkor mindent tudott.
Először aznap beszéltem Gyöngyi Sándorral, a meggyilkolt Szita Bence nevelőapjával, amikor a 11 éves fiút még százhúsz, reménykedő önkéntes kereste a Kaposvár melletti Deseda-tónál. A víz partján vált világossá számomra, hogy Gyöngyi Sándor barátnőjének, P. Erikának szerepe van Bence eltűnésében. Hisz az akkor még csak tanúként kihallgatott nő először azt állította, hogy Bencét elvitte vásárolni a kaposvári Tescóba, és a fiú ezután tűnt el, a Desedához viszont azért vitték ki az önkénteseket, mert az asszony utóbb elmondta, hogy a fiúval a tónál is járt az eltűnés délutánján. A két állítás ütötte egymást, s ezt az észrevételt, miután felkerestem Felsőmocsoládon Gyöngyi Sándort, megosztottam a férfival.
– Az az érzésem… hogy a maga barátnője – kezdtem zavartan – elkövetett valami hibát… és emiatt Bencét végzetes baleset érte… és nem meri ezt bevallani…
– Nem baleset volt – vágott közbe a férfi halkan –, Bencét megölték.
Döbbenten álltam a kapuban. Gyöngyi Sándor behívott szerény otthonába. A 47 éves férfi még nem tudta pontosan, mi történt, ám abban már biztos volt, hogy P. Erika kegyetlenül meggyilkolta Bencét. Hogy miért tette ezt az asszony, arra nem talált választ. Illetve csak ennyit:
– Bekattant… – ezt ismételgette, ám sem ezt a szót, sem azt, hogy érzi, Erika a gyilkos, nem engedte akkor még leírni.
Sokáig hallgattunk, aztán végigkérdeztem az életét. Elmondta, hogy kilencgyermekes kaposvári családban nőtt fel. Szegénységben, de boldogan. Péknek tanult, ám hamar odahagyta szakmáját, jó ideje fémforgácsolóként dolgozik, most épp a szomszédos községben, Mernyén. Húsz éve megnősült, feleségével akkor költöztek Felsőmocsoládra, egy öreg házba. Született egy lányuk, Lilla, a házasság azonban gyorsan tönkrement. Elváltak, Lillát ő kapta meg, és azóta is ő gondoskodik róla. Volt felesége később egy futó kapcsolatból megszülte Bencét, s miután Sándor gyakran vitte az anyjához Lillát, megismerte és megszerette a srácot. Másfél évesen elhozta ide, s Bencus – mert ő csak így hívta – azt kérdezte: – Leszel az apukám? Attól kezdve arra törekedett, hogy Lilla, Bence és ő minél több időt együtt töltsenek. A volt feleség Bencéről sem tudott gondoskodni, ezért a gyámhatóság az asszony anyjára bízta a már hétéves fiút.
– Rossz volt a viszonyom az anyósommal – vallotta meg Sándor –, de akkor elmentem hozzá, és békét kötöttem vele, hogy minél sűrűbben elhozhassam Bencust. Nekem a célom az volt, hogy mi hárman egy családként éljünk. Nyugalomban, szeretetben, megértésben.
A nagymama – betegségére hivatkozva – másfél év elmúltával lemondott nevelőanyai jogáról, és akkortól Sándor Bence gyámja.
– Erről álmodtam, hisz sajátomként neveltem – idézte fel az öröm napjait a férfi. – Lilla is boldog volt, most már tényleg családként éltünk.
Sándor azokban a hetekben került kapcsolatba P. Erikával. A kaposvári illeték- majd az adóhivatalnál dolgozó, elvált nő két gyerekről gondoskodott, egy középiskolás lányról, aki 16 évesen gyereket szült, és egy Bencével egykorú kisfiúról. Amúgy Sándor már 25 éve ismerte Erikát.
– Fiatalon nem mertem kezdeményezni nála – vallotta be a férfi. – Erika csinos és komoly nő volt, azt gondoltam, nem állna szóba velem, hisz én még csak egy csajozós, motoros fiatalember voltam, akire nem lehetett építeni.
Negyedszázad elteltével Sándor már kezdeményezett, és sikerrel. A két ember annyira jól kijött egymással, hogy elhatározták, összeköltöznek. Sándor, amióta elvált, bár voltak barátnői, egyikőjüket se hozta el otthonába, nem akarta, hogy bárki megzavarja a kapcsolatát Lillával és Bencével. Erikával kivételt tett, az asszony odaköltözhetett hozzá. Öt hónap után szétköltöztek. Főképp azért nem ment együtt, mert a két fiú nem állta egymást.
– Bencus vezéregyéniség volt, óriási mozgásigénnyel, szerette volna bevonni a játékaiba Erika fiát, de ő semmire se volt fogható – összegezte az okokat Sándor, de azért hozzátette: – A fő baj azonban az volt, hogy Bencus úgy érezte, fenyegetik a helyzetét. Addig ő volt a középpont, most meg jött egy másik kisfiú, akinek ugyancsak kedvezni akartunk. Ettől dühös lett. Ez azonban természetes.
A ház kétszobás volt. Az egyik szoba Lilláé volt, a másikban Sándor és Erika, illetve a két fiú húzta meg magát. A két felnőtt nem tudott összebújni, mert Bencus ragaszkodott ahhoz, hogy Sándorral alszik.
– Megértettem – bólintott férfi. – Bencus körül éveken át annyi volt a bizonytalanság, és amikor végre talál egy biztos embert, akkor jönnek és elveszik tőle. Átéreztem a szenvedését, és továbbra is vele aludtam. Bencus és valamennyiünk nyugalma érdekében jobbnak láttam, ha szétköltözünk. Ezt Erika is megértette.
Sándor és Erika azonban nem szakított. Eleinte ritkán, majd mind sűrűbben találkoztak. A sajátos felállású család nyugalma helyreállt. Másfél év kellett, hogy azt fontolgassák, újra összeköltöznek. Sándor közben hozzáépített a házhoz egy kis szobát Bencusnak, amit akár Erika fiával is megoszthatott. A két srác viszonya kezelhetőbb lett, és Bencus már nem volt féltékeny Erikára. Ha az asszony ott aludt, nem akart Sándor mellé bújni.
A tragédia előtt egy hónappal Lilla olyan munkát kapott Kaposváron, amit Felsőmocsoládról csak akkor ért volna el, ha hajnali háromkor kel. A lány ezért Erika javaslatára a barátjával együtt odaköltözött az asszonyhoz. Erika jelezte, hogy szeretne többet együtt lenni Bencével. A végzetes napon is az ő hívására ment be Kaposvárra a fiú, és Sándor örült annak, hogy párja és fia kezdenek jó viszonyban lenni.
Bencét a végzetes napon, délután négykor, Sándor ismerőse autón vitte be Kaposvárra, az illető még látta, hogy a fiú beül Erika autójába. Ez az utolsó autentikus információ Bencéről. Sándor este hiába hívta fiát és Erikát többször is, a telefont egyikük se vette fel. A férfi hívta a mentőket és a kórházakat, hátha baleset történt velük. Erika nulla óra tizenkettőkor visszahívta őt, hogy Bence eltűnt. Mivel nem tudta értelmesen elmondani a történetet, Sándor egy pillanatig sem hitt neki.
– Megölte, kegyetlenül megölte – morogta a férfi magába roskadtan, amikor elbúcsúztam tőle, pedig akkor még sokan biztatták, hogy van remény.
Másnap a nyomozók megtalálták Bence holttestét, és meggyanúsították a 47 éves P. Erikát. Az ügyről tartott sajtótájékoztatón a megyei főkapitány elmondta, az asszony azért csalta be Bencét Kaposvárra, hogy megölje. Két hajléktalant fogadott fel segítségül. Sántos község mellé, egy erdőbe mentek két autóval. Ott késsel és ásóval –idézhetetlenül brutálisan – megölték Bencét, majd elásták, de mivel volt egy tanúja a fura, éjszakai autózásnak, visszamentek, kiásták a holttestet, és elvitték Kaposvár északi határába, ahol újra eltemették. A három ember részleges beismerő vallomást tett, de valamennyien a másik kettőre igyekeztek tolni a felelősséget.
Két nap múlva P. Erika ügyvédje nyilatkozott, és abból az derült ki, hogy védence érzelmes szavakkal tagadja a terhére rótt bűncselekményt. Ennek hallatán felhívtam Gyöngyi Sándort, s megkérdeztem tőle, mivel magyarázza volt párja viselkedését.
– Azzal, hogy ő nem is tud már igazat mondani – sóhajtott a férfi, és mindjárt visszakérdezett. – Miért, mikor mondott igazat?
– A nyomozás valóban ezt erősíti –mondtam erre –, hisz az asszony előbb azt mondta, hogy a fiúval vásárolt, majd azt, hogy csak a fiú ment be a Tescóba, s nem látta kijönni, aztán, hogy látta kijönni, de elhívták a barátai, majd, hogy felnőttek vitték el, később meg, hogy az ő autóját is ellopták, na és beszélt a desedai kirándulásról is. Követhetetlen.
– Nemcsak erre gondolok – váltott témát Sándor –, hanem arra, hogy eljátszotta, szeret minket, keresi a kívánságunkat, figyelmes, odaadó, s közben régóta azt fontolgatta, hogy megöli Bencust.
Megemlítettem, hogy a neten egy ismerős leírta: Erika sokat szenvedett Bencétől. A fiú állítólag agresszív volt vele, s többször megverte Erika fiát, ebből lehetett elege.
– Volt köztük feszültség – ismerte el Sándor –, de Erika mindig azt mutatta, hogy ő azt kezelni tudja. Nem azt mondta, hogy akkor ez nem megy, és adjuk fel, ne találkozzunk, hanem úgy tűnt, keresi a megoldást. És egyre jobb lett a viszonyuk. Bencus azon a napon is örömmel, várakozással indult el hozzá. És nem igaz, hogy Erika fia félt Bencustól. Vitatkoztak, összevesztek, megbékültek, de az ő viszonyuk is egyre jobb lett. Ezzel nem magyarázható Erika cselekedete.
Gyöngyi Sándor ekkor is kitartott amellett, hogy nem tudja, mi vihette rá Erikát a gyilkosságra, s hiába kutat emlékezetében, továbbra sem találja semmi előjelét az elszánásnak, vagy annak, hogy az asszony erre a cselekedetre hetekig készült.
Próbáltam P. Erika ismerőseit is faggatni erről, de ők se tapasztaltak jeleket. A hivatali kollégák számára teljesen megfejthetetlen a történet, P. Erika végig megmaradt mosolygós, kiegyensúlyozottnak látszó nőnek. Az asszony a Kölcsey utcában lakott, ez egy családi házas övezet, öreg házakkal. A szomszédok és a közelben lakók is ledöbbenve beszéltek:
– Mindig mosolygott, ha találkoztunk – avatott be emlékeibe egy P. Erikával magát egykorúnak valló asszony –, előre köszönt mindenkinek, udvarias volt, a portájukról nem jött ki egy indulatos szó. Tapasztaltam, hogy a kisfiát nagyon szerette. Visszahúzódó fiúcska, de kedves. Azt is láttam, hogy a megölt kisfiúnak itt lakott a nővére. Úgy tűnt, nagyon jóban vannak.
Egy középkorú, köpcös férfi az utca elején lévő kocsma lépcsőjén mesél: – Tavaly kellett nekem meg a szomszédomnak lótrágya a kertbe, s amikor szóltam róla Erikának, felajánlotta, hogy segít, mert neki is kell. Hát, kérem, utánfutót bérelt, mi megraktuk, ő meg sofőrként házig fuvarozta. Segítőkész volt, közvetlen, kedves. Hihetetlen ez az egész.
Elértem az asszony néhány volt osztálytársát. Ők elmondták, hogy mostanában ritkán látták, de ha igen, akkor nem tapasztaltak rajta semmi változást. Egyikük így emlékezett rá:
– Az iskolában nem voltunk barátnők, nem volt közös érdeklődésünk. Ő közepesen tanult, én jól, ő nem bandázott, én mindig, ő nem fiúzott, én igen. Nem emlékszem arra, hogy valakire haragudott volna. Arra viszont igen, hogy ha felelt, gyakran összezavarodott, és nem tudta magát kifejezni. Emiatt megmosolyogtuk, és vártuk a feleléseit. Ezt ő tudta, de sose éreztette, hogy haragszik. Beszélgettem több volt osztálytárssal, és egyikük sem hiszi el, hogy Erika ezt megtette.
Másnap P. Erika beismerte a gyilkosságot. Az erről nyilatkozó ügyvéd azt nem részletezte, hogy a gyanúsított a szörnyűségekből mit vállalt magára, és mi vitte őt a gyilkosságba. A beismerést követően újra beszéltem Gyöngyi Sándorral.
– Állandóan csak azt keressük én és a lányom, hogy miért akarhatott ő bosszút állni rajtunk – meditált a férfi. – De ez már, azt hiszem, titok marad, mindörökre. Néha arra gondolok, hogy két évvel ezelőtt, amikor szétköltöztünk, valami összetört benne. Túl sokat belefektetett az együttélésébe, és akkorát csalódott, hogy azon nem tudta magát túltenni. Jó képet vágott hozzánk, de a sérelmét nem tudta megbocsátani, és csak várta a pillanatot. Azért érthetetlen az egész, mert közben éreznie kellett, hogy mi szeretjük őt. Nem tudtunk úgy elmenni egymás mellett a lakásban, hogy kedvesen rá ne nézzük, s meg ne simogassuk. Ő is ezt tette, de ő játékból.
– De ha ennyire jól tudott játszani, arra nem gondolt, hogy utána már nincs játék – vetettem közbe. – Jön a nyomozás, és szinte semmi esélye sincs, hogy megússza.
Gyöngyi Sándor gondolkodott kicsit, aztán ekképp felelt: – Szerintem ő van annyira okos és intelligens, hogy tudta ezt is. Tudta, hogy örökre becsukják, és odabent neki iszonyú lesz, és a gyerekei, unokái is belerokkannak majd ebbe a gyilkosságba. Mehetnek bárhová, ez elkíséri őket. Nem érdekelte. Csak a bosszú hajtotta. Fontosabb volt ez neki, mint a boldogság. Talán már nem is akart élni, csak ez éltette. Csak ez.
Forrás: NOL